Szkander bég nyomában

Csökönyös vagy, mint az albán szamár. Törpkoromban gyakran hallottam ezt a mondatot. Igen, nekem szólt. Mélyen elgondolkodtatott ez a közlés, de legkevésbé sem józanul makacs és természetszerűen egészen rendszeridegen személyiségem volt a reflekció tárgya. Az albán szamár tett kíváncsivá, miért pont a szamárról lehet tudni, hogy csökönyös, és miért egészen különleges ebben az albán nemzetiségű nagyfülű. Az információ valóságtartalmát persze nehezen lehetett kideríteni, talán ez lehetett a titok nyitja. Albán szamarakkal elég szürreális vállalkozás lett volna találkozni, hiszen egészen 1991-ig, évtizedeken át a bolygó egyik legelzártabb állama volt a szkipetárok földje.

Albánia titokzatos országként élt a külföldiek tudatában, talán ezért is fordultak oly sokan kíváncsian a balkáni állam felé az albán rendszerváltozás és nyitás után. Európa egyik legizgalmasabb és természeti szépségekben, kulturális emlékekben is meglepően gazdag országa fedte fel titkait azon utazók számára, akik felkeresték a korábban elzárt földet. 2014-ben én is nézelődtem egyet a legendás Skenderbeu, Szkander bég földjén.

Albániát nem szabad elmulasztani, Persze a kényesebb turiszt mindjárt valami infrastruktúrát is képzel a turisztozáshoz, tehát szállásokat, akár kényelmes hoteleket, sok-sok vendéglőt és hasonlókat. Némileg elgondolkodtató, hogy 1991 előtt itt szinte semmiféle, de szinte abszolute semmiféle turizmus sem létezett, hiszen az albán kommunista vezetés gyakorlatilag az egész világra ellenségként tekintett.

A fejlődés azonban igen látványos, az új szállők, vendéglátóhelyek jelentős része pedig igényes és európai színvonalú. Itt valóban szinte a nulláról kellett indulni és az alapoktól építkezve elérni, hogy Albánia egy felkapott, vonzó célpont legyen az utazók számára.

Az egyre szaporodó új épületeknél is tovább él egy igen furcsa régi hagyomány, legyenek azok akár lakóházak, középületek, magánvallalkozások. A még készülőben levő építményekre úgynevezett dordoleceket, ilyen kis nagyon fura figurákat tesznek ki. Ezek lehetnek olyanok, mintha valami keresztezései lennének egy madárijesztónek és egy teddymackónak, hol az egyikre, hol a másikra hasonlítva inkább. A fellelhető magyarázatok szerint ezek az ártó szellemek távoltartását szolgálják, másrészt védenek attól, hogy a szomszédság irigy legyen az új épületre :)

Az építkezési tempó azért nem szélsebes, legalábbis erre következtetek abból, hogy sok félkész emeltes lakóépület még nem beépített szintjei terasznak vagy nyugágyas sziesztázónak vannak berendezve. Ez máshol Európában azért elég szürreálisan hatna.

Tiranát, a fővárost szinte teljesen újjávarázsolták a rendszerváltást követő évtizedekben. Az igazán visszarionovics, lepusztult, szürke, elhanyagolt, lelketlen szocreál városok egyik legelborzasztóbb iskolapáldája volt Tirana az Enver Hodzsa-féle kommunista rezsim idején. Innen volt szép nyerni, ahogy a sportban szokták mondani.

Ezt a Tiranát kellett megszépíteni. Egy Edi Rama nevű művész/építész/politikus/polgármester inspirációjával és irányításával egy színes, vidám, kellemes, "lakóbarát" fővárost szuperáltak az albánok. Az újradizájnolás nem csupán jobb közérzetet és életminőséget biztosít, de ténylegesen jelzi, hogy itt egy "világ változott meg".

Egy apró érdekesség, hogy ugyan punk zenét még ma is nehéz Albániában találni, de vannak már rock klubok. A rock itt elég jelentős késéssel indult el, mert 1989-ig tilos volt a rockzene hallgatása és művelése is. Csak titokban lehetett hallgatni, néhány év börtönt vagy munkatábort kockáztatva, hiszen az elzárkoózó Albániában ez is negatív külső behatásnak számított.

Csak a kilencvenes években jelentek meg a Megaherz, a Thunderway együttesek, az első rockot játszó bandák. A Crossbones együttes albuma volt az első valaha kiadott CD Albániában 1997-ben, korábban jó esetben magnókazettán jelentek meg zenei válogatások, lemezek sem nagyon akadtak.  

Ha a Balkánon jár a turiszt, bizony keres valamit abból a hamisítatlan balkáni bukéból, eufemisztikusan fogalmazva a régióhoz asszociált "életérzésből". Mi is lenne ez? Én talán úgy fogalmaznám meg, nyilván némiképp erősen önkényesen, hogy a laza életvidámságnak, a mélázgató nyugizásnak, a rendre és az időre való fittyet hányásnak egy kis vadsággal és egy kis mélabúval ízesített egyvelege az, amit ehhez tudok kapcsolni.

Albánia lassú ország benyomását tette rám, ennyiben megfelel a fentebb vázolt kissé sztereotíp elképzelésnek. Az idő folyama lassan áramlik itt, és túlzottan nagy rend sem zavarja az élet laza, mélázgató, spontán nyugiját. Mindezek persze nagyon felületes impressziók, de ha összegezni kellene ezeket a felületes érzéseket, akkor azt mondanám, hogy alapvetően kellemes benyomásokat tett rám az ország. Mindenhol nagyon kedvesek és udvariasak voltak hozzám.

Leányrablás? Vérbosszú? Ezek a toposzok élnek még a derék albánokról a köztudatban. Általában úgy merül fel ez a két közhiedelem, hogy "Európában már csak itt létezik ilyen", illetve "itt még ez is létezik, pedig Európában már sehol máshol." Erre aztán lehet "Hű!", "Tyű!", "Hűha!","Még ma is!", "Jó, ez ma már biztosan nem igaz" reakciókra számítani.

Ennél a felületes szintnél egy kicsit alaposabban megvizsgálva ezeket a vérbosszús, meg leányrablós dolgokat, azért kiderül, hogy ezeknek van egy fontos társadalmi háttere, és ez egy kicsit még ma is jellemző lehet a vidéki, főleg hegyvidéki, zártabb településeken. Az albán közösségekben, a balkáni népeknél egyáltalán nem egyedülálló módon, meghatározó szerepe van a szokásjognak. A patriarchális keretekben élő közösségekben kerülték az "állami" szervekhez való fordulást, a közösség ügyeit maga a közösség oldotta meg, az íratlan szokásjog alapján.

Az egyén becsületén esett sérelem a közösséget ért sérelemnek is minősült, így ennek elvárása az volt, hogy ezt meg kell torolni. Ez a koncepció nyilván nagyon mélyen gyökerezik, túlélte a több évszázados oszmán-török megszállást, a huszadik század elejének modernizálási törekvéseit és még a bolsevik diktatúrát is.

A szokásjog használatának lényege, hogy nem "szokás" az írásban lefektetett törvényekkel és hatalmi szervekkel fellépő hivatalos állami rendszerekhez fordulni.  Nem kizárt tehát, hogy még ma is előfordul "vendetta" az elzártabb, ma is patriarchális visonyok között élő kisebb településeken, bár ez valószínűleg már nem a mindennapi élet része.

Mit csinál az, akit esetleg mégis vérbosszú fenyeget, hogy feltegyek egy ilyen praktikus kérdést. Kis kérdésemre azt a választ kaptam, hogy  rejtegetheti például a rokonság valami hegyi tanyán. Hát addig ő nyilván nem sokat dolgozik, mert ugye rejtőzik, munkálkodik helyette mondjuk a felesége, meg a rokonság... Mit szólna ehhez valami európai uniós közgazdász, vagy bürokrata...

Hallottam olyan többé-kevésbé nem is annyira vicces komoly viccelődést, hogy a forgalomban a másik autója elé való bevágás is követelhet vérbosszút... (ez nyilván Mercedesekkel töténik, mert itt szinte minden személygépkocsi ilyen, miért is...?)

A klasszikus értelemben vett leányrablás valószínűleg már a múlté, az azonban tény, hogy a hagyományos közösségekben a leányok helyzetét erősen a patriarchális hagyományok határozzák meg. Így ha lehet, hogy nem is rabolja el őket egy "kiszemelő" férfi, házasodásuk alakulása legalább annyira függhet szüleik, a rokonság, a választott férfi szülei, illetve a "házközösség" akaratától.

A szokásjog igen erősen meghatározta a nők kötelességeit és mondjuk úgy, hogy kevés teret hagyott az egyéni szabadságnak. A nyugati hatások és a média befolyása nyilván erősen fellazították már ezt, mindamellett az albán vidéki társadalom jó eséllyel ma is az egyik legelzártabb társadalom Európában. 

Erről a témáról egyébként egyetlen mélyebb, alaposabb elemzést találtam magyar nyelven. Világhálós kutakodásom eredményeképpen megtaláltam a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Tudományos Bizottsága által kiadott Acta Universitatis Szegediensis Acta Juidica et Politica című sorozatában Heka László 2005-ben publikált, "Vallási és politikai konfliktusok a délszláv térségben" című tanulmányát. A valószinűleg nem Szabad Földet és Nők Lapját megszégyenítő példányszámban kiadott egyetemi publikáció mélyrehatóan vizsgálja a Leke Dukagjinji, az albán szokásjog kérdéseit.

Albániát járva mindenfelé karcsú minareteket láthatunk az ég felé magasodni, mégis kissé leegyszerűsített az a kép, hogy muzulmán országban járunk. Valóban, az oszmán-török uralom idején a korábban keresztény albánok többsége áttért az iszlám hitre, részben erőszakos térítés, részben a kissé opportunista módon "előnyöket remélő" önkéntes áttérés révén. Az oszmán-török uralom bizony hosszú volt ám itt, jó 450 évig tartott, egészen 1912-ig.

 Mindez azonban nem azt jelenti, hogy az albánok egy része ne maradt volna keresztény. A huszadik század első felében az erről akkor még fellelhető források alapján azt lehet valószínűsíteni, hogy az albánok mintegy kétharmada volt muzulmán hitű, egyharmada pedig vagy otrtodox, vagy katolikus keresztény.

 A helyzet statisztikailag azért is átláthatatlan, mert Enver Hodzsa sztálinista rémuralma 1945 után tűzzel-vassal üldözött mindenféle vallást. Tette mindezt olyan hatékonyan, hogy a hatvanas évek végére a világ első teljesen ateista államának nyilváníthatta a külvilágtól teljesen elzárt Albániát. Ez annyiban igaz is volt, hogy semmilyen nyilvános vallási szertartás nem történhetett és semmilyen vallási célú intézmény vagy épület sem működhetett. A mecseteket és a keresztény templomokat lerombolták, vagy átalakították valamilyen más célú épületté (akár még börtönné is).

Az 1991-ben kezdődő rendszerváltással a vallási tevékenység megint szabaddá vált és elindult a hitélet újjászületése. Ez azért is érdekes, mert a lelki támaszt keresők, köztük a hivatalosan ateista világban felnőtt fiatalok egy része a transzcendelitás iránti igény megjelenésekor akár az iszlám, akár az ortodox kereszténység, akár a katolicizmus felé is fordulhat. Így ma nem kizárólag az iszlám, hanem például a katolicizmus is reneszánszát éli Albániában. Sorra épülnek a katolikus templomok, fellendülőben van a vallási turizmus.

1991, az "új kezdés" éve hatalmas kihívások elé állította Albániát. Európa legszegényebb államaként, világviszonylatban is az egyik legalacsonyabb GDP produktumú országként kellett újjászervezni a gazdaságot, a semmiből felvirágoztatni a turizmust, fejleszteni a középkori színvonalú infrastruktúrát, megkeresni és megtalálni a történelmi hagyományokat, újrafelfedezni a kultúrális értékeket, lebontani a bolsevik struktúrákat, az egyébként is zárt társadalomra rátelepülő totális diktatúrát és valami újat állítani a helyére.

2014-ben Albániát járva úgy látszott, hogy a szkipetárok földje bő húsz év alatt magára talált, elindult felfelé a hosszú oszmán-török uralom és a kommunista rémrendszer okozta elmaradottságból. Elterjedtek a magánvállalkozások, igényes éttermek és vendéglők, fogadók közül lehet válogatni.

A turizmus fellendítése pedig sikeres, hogy a krujei bazársort már ellepték a japán és más távol-keleti turisták is a magyarok mellett. Albániát felfedezte a világ.

A világ felfedezte Albániát, igen, de ennél még izgalmasabb lehetett, ahogy az albánok felfedezték a világot és szembesültek a valósággal. A korábban szinte csak elzártságot megélő albánok a kilencvenes években jutottak először nagyobb számban külföldre. Enver Hodzsa (Hoxha) idején gyakorlatilag nem lehetett turistaként külföldre utazni, az elképesztően alacsony keresetekből nem is lehetett volna messze jutni. Itt gyakoriak voltak a kivégzések, sok minden mellett a kiszökési kísérletért is az életével fizethetett valaki. Tilos volt a magángépkocsi(kivéve a gyevi bírót persze, pártfunkcik járhattak "pártautóval") és a televízió is csak nagyon korlátozottan terjedt el.

Gyakorlatilag az egyetlen módja, hogy egy átlag albán információkhoz jusson a külvilágról, hát igen, ha sikerült, talán az lehetett, hogy valamilyen zavaróállomásokkal zavart, de befogható külföldi rádióadó alapján valamit hallani lehetett a világról ( a Szabad Európa adását egyébként még Magyarországon is zavaróállomásokkal igyekezett zargatni a Kádár-rendszer, Székesfehérváron a Bánya-tónál volt egy ilyen valami, amiről az a közbeszéd járta, hogy az ott egy zavaróállomás). Esetleg a kamionsofőrök, sportolók beszámolóiból tudhatott valaki arról, hogy a kerítésekkel és védművekkel blokkolt határokon túl jobb, és nem a sztálinista irányvonalú Albánia a földi paradicsom.

A Krujében, másik átírásában Krujában található restaurált vár melletti bazársor régiségesdi kínálatában is jócskán parádéznak az önellátásra, a világtól való elzárkózásra törekvő bő négy évtized termékei. Az albán rádiókészülék, a Mimoza vagy mi, és a többi olyan termék, ami kizárólagosan létezett egy produktumből (olyanok, mint nekünk magyaroknak az Orion televízió, a Bambai üdító, az Óceán és a Gabi fokrém, ez utóbbi egyébként finom is volt, jókat faklatoztam belőle törpkoromban...)

A bizarr relikviák között felbukkannak az úttörőmozgalmi plakátok, Lenin szobrocskák. Enver Hodzsa és Sztálin képei. Joszif Visszarionovics nem véletlenül, hiszen az albán elzárkózás gyakorlatilag a totálisan hardcore keményvonalas sztálini berendezkedést konzerválta akkor is, amikor a Szovjetunióban és a többi csatlós államban lezajlott valamilyen kisebb-nagyobb lazulás.

A totális parancsuralom, erőltett iparosítás, kollektivizált mezőgazdaság, a rendszer meletti nyílt kiállást megkövetelő tömeghisztéria jellemezte a kort. Erről néhány megdöbbentő forrás az a pár film, amely valamilyen formában elkészülhetett és napvilágra kerülhetett, illetve ma Youtube oldalon is megtekinthető.

A hetvenes években az idegengyűlölő paranoia elérte a totális irracionalitás szintjét és külső támadástól tartva elkezdték betonbunkerekkel zteleépíteni az országot. Az elérhető adatok szerint akár 700 000-800 000 ilyen kisebb-nagyobb objektum is épülhetett ezekből, méghozzá a legjobb minőségű portland cementből (a lakóépületek közben olyan anyagból épültek, hogy 1-2 év után mállani kezdtek a visszaemlékezések szerint). Kruje várába felfelé tartva a szerpentin kanyarjai mellett is látható több bunker.

A The Spectator című lap egyik 2016-ban megjelent összefoglalója közöl néhány érdekes adalékot a bunkerek építéséről. Valószínűsíthető, hogy vezető albán káderek egy észak-koreai látogatásuk során szerezték a nagyszerű bunkeres ötletet, miután elvitték őket Kim Ir Szen egyik bunkerébe. Persze "társadalmi munkában", azaz ingyenmunkával is be kellett segíteni az építésükbe. Nem tudom mennyire igaz, hogy a felépült bunkereket úgy tesztelték, hogy a tervezés és a kivitelezés vezetőjét a bunker belsejébe parancsolták, majd egy tank kilőtt rájuk egy repeszgránátot. Kiderült, hogy bunker -e a bunker.

Ezekből a behemót borzalmakból ma részben turisztikai lártványosságok lettek, a nagyobbakban lehetnek múzeumok, galériák is. A kisebbek szolgálhatnak esőbeállóul, a legelő állatok pihenőhelyéül, koncertteremként, a tengerparton öltözőként, illetve bármilyen más célépületként, lévén, hogy az emberu találékonyság nem ismer határokat.

Az ilyenkor igen naívan felmerülő kérdést, hogy miképpen is tűrhették el ezt a sztálinista rezervátumot jelentő berendezkedést az ország lakói nagyobb lázadás nélkül, könnyű lenne azzal is megválaszolni, hogy sok szörnyű diktatúrát tűrtek az emberek sokáig, sok helyen. Itt két konkrét körülményt azért érdemes megemlíteni, mindazzal együtt, hogy lázadássok lehet, hogy voltak, de híreik nem kerültek nyilvánosságra sehol. Az egyik lényeges dolog, hogy az elzártság itt szinte tényleg tökéletesen működött, nem lehetett mihez viszonyítani. A másik magyarázat pedig szerintem az, hogy az elnyomó apparátus annyira átszőtte a társadalmat, hogy gyakorlatilag csírájában elfojtható volt minden kritikus hang.

 Néhány évvel ezelőtt történeti múzeumként megnyílt a Shtepia me Gjetia, a Falevelek Háza, a hajdani titkosszolgálat, a helyi ÁVH / KGB, azaz a Sigurimi néhai központja. Az itteni Terror Háza gyűjteménye felfed néhány adatot a Sigurimi tevékenységéről. Mintegy 200 000 beépített besúgó volt a 3 milliós Albániában, a nyolcvanas évek végéig működtek Gulág-típusú munkatáborok és a sztálini típusú terror minden egyéb jellemzője. Több ezer kivégzettet és több tízezer bebörtönzöttet nevesítenek a múzeum listái, valószínűleg rajtuk kívül rengeteg további névtelen, nem nyilvántartott áldozat is volt.

A változás szele 1985-ben, Enver Hodzsa (Hoxha) halála után lengedezett először. Hodzsa, aki egyébként olaszországi szupermarketekből rendelt holmikből öltözködött, a harmincas években francia egyetemekre járt (bár kibukott, az ott őt segítő pártfogó honfitársai közül egyet utólag hálából 35 évre börtönbe záratott), több kötetben kiadott ideológiai hülyeségeléseit pedig francia nyelvre is lefordíttatta, teljesen elszigetelt, lepusztult, nyomorgó országot hagyott kijelölt utódjára, Ramiz Aliára.

A kommunista erők engedtek a kritikus hangoknak, melyek először az 1989-es diáksztrájkok során vettek nagyobb lendületet. 1991-ben még megpróbálkoztak egy választási csalással a frissen engedélyezett többpártrendszer keretei között, de hamarosan elvesztették hatalmukat és ezzel megkezdődött valami politikai szabadság, az albánok történetében talán először. 

Az új Albániának meg kellett találnia a mindenki számára elfogadható, pozitív üzenetű, ugyanakkor heroikus, nagy formátumú történelmi hősöket. Az első számú ikont a legendás Szkander bégben, azaz Kasztrióta Györgyben találták meg. Krujában Szkander bég felújított vára nem csupán történelmi emlék, hanem nemzeti zarándokhely is egyben és a külföldi látogatókon kívűl jó eséllyel tele lesz rohangáló albán iskolai csoportokkal is. Pont olyanok, mint mi az általános iskolai osztálykirándulások idején mondjuk Visegrádon :)

A felújított és emlékparkká alakított várkerületben Egy nagyon igényesen kialakított látogatóközpont és többszintes, számos termet teljesen betöltő gazdag kiállítási anyag fogadja a vendégeket.

A legendás Skenderbeu, a híres Szkander bég, az albánok Hunyadi Jánosa. Kortársak voltak ők ketten, szövetségesek is. Bár végül nem tudták erőiket egyesíteni a közös cél, az oszmán-török előrenyomulás megállítása érdekében, de mindeképpen inspirálóan hatottak egymásra és segítették a másik küzdelmének sikerét.

A magyar és az albán történelem tehát itt, az 1440-es években összekapcsolódik. Szkander bégnek 25 éven át, 1443 és 1468 között sikerült az oszmán-török előrenyomulást feltartóztatnia és hazáját megvédenie. Halála után az albánok sorsa hasonló lesz, mint a magyaroké a Hunyadiak letűnésével. De az albánok mintegy 450 évre kapják nyakukba majd az oszmán-török rabigát, ami még messzebbre sodorja őket az európai fejlődés élvonalától, mint minket a mi 150 évünk.

Szkander béget egyes portálok, szaklapok, tanulmányok, szakértők a történelem top 10, mások top 5, egyesek pdig top 3 legkiemelkedőbb hadvezére között tartják számon. Tény, hogy a mintegy 30 nagy csatából, melyekben szembeszállt a többszörös túlerőben levő oszmán-török seregekkel, mindössze egyet vesztett el.

Egyes albán vélemények szerint II. Mehmed (II.Mohamed) szultán egészen belebetegedett, hogy nem tudta őt legyőzni. Elődje, II.Murád, aki janicsárvezérré nevelte és béggé nevezte ki, az albán hagyomány szerint bánatába halt bele, miután a szolgálatából népéhez visszaszökött Szkander béget nem sikerült neki az 1450-es évek elején Krujából kifüstölnie. Legalábbis ilyeneket ír Barleti Marin, Szkander bég első életrajzírója, aki 1504-ben írta meg a nagy hadvezér és államférfi nevezetes tetteit.

Kruja vára bevehetetlennek bizonyult a török számára Szkander bég életében, pedig hossz-hosszú ostromokkal próbálkoztak. Halála után 12 évvel, 1480-ban sikerül ez csak a töröknek, ekkor a hagyomány szerint a török katonák megkeresték a holttestét és csontdarabjait ereklyeként vették tulajdonukba. Nem tudom, hogy ez mennyire lehet igaz. Szkander bég a várvédő küzdelmekben és a nagy, nyílt terepen zajló ütközetekben is kiváló stratégának, remek szervezőnek és szinte emberfelettien erős harcosnak bizonyult (melyben bizonyára szerepe volt állítólagos hatalmas termetének is).

A történet a tizenötödik század elején kezdődött, amikor a Kasztrióta salád, ez a monjuk úgy nemesi, vezető rangú észak-albániai család szembekerült az oszmán hódítókkal. Ellenszegülésük büntetéseképpen  a kis Györgyöt és fiú tertvéreit túszként Drinápolyba vitték (ez a mai Edirne Törökország területén, Konstantinápoly elfoglalása előtt, az 1430-as években még ez a város volt az oszmán-törökök fővárosa). A testvériségben négy fiú és öt leány volt egyébként. A fiúk itt iszlám nevelést kaptak, áttérítették őket a muzulmán hitre. Katonai kiképzést is kaptak, hracoltak is, Szkander, aki "bég" lett, hadi tudományának egy részét itt sajátította el.

Belülről szerzett ismereteket a török hadi gépezetről, szerintem ez nagyon fontos volt a későbbi sikerei szempontjából. Ugyanakkor az európai hadviselésről is tanulmányokat folytatott. Első életrajzírója, Barleti Marin szerint remekül beszélt latinul és több más nyelven, nagyszerű szónok volt és a tollforgatásban is otthon volt.

Hunyadi János törökellenes sikerei is bátorították arra, hogy a török "vendégségből" megszabadulva újra visszatérjen eredeti vallásához, a kereszténységhez, összegyűjtse az albán fegyvereseket és zászlót bontson a török ellen. "Nem a szabdságot hoztam el nektek, hanem megtaláltam bennetek a szabdságot", hangzott a legendás mondat, melyre minden albán büszke. Főhadiszállását Krujában rendezte be (másik átírásában Kruje, így is használják a nevét.)

A hős nevéhez egész legendárium kapcsolódik. Neki is volt legendás állata, mint Nagy Sándornak a lova, Bükephalosz, vagy Pórosz harci elefántja. Szkander bég fehér lova a legendárium szerint a hős halála után nem volt hajlandó senkit a hátára engedni, senki nem bírt ráülni, és hamarosan elpusztult bánatában.

A legendás sisak, a kecskefejet formázó fejvédő. Vajon miért ilyen alakú? A örténeti magyarázat szerint Pürrhosz, Epirosz néhai uralkodója a Krisztus előtti harmadik században hordott ilyet. Szkander bég a hagyomány szerint a leszármazottjának gondolta magát. Egy aranyozott övbe helyezték a fémből formált kecskefejet.

A hagyomány szerint Skenderbeu annyira erős volt, hogy kardjait csak ő bírta könnyedén felemelni és meglendíteni, más egyszerű földi halandó nem. Kettő is volt neki. Az egyiket a hagyomány szerint a pápától kapta, a másik pedig egy több mint egy méter hosszú, sokkilós török típusú kard volt. Ez szinte szimbolikus kép arról, hogy Szkander bég hogyan lett guruja az európai és a török hadászati tudománynak és harcmodornak is. A pápa ajándék jelképe annak is, hogy Szkander béget a "kereszténység atlétájának", a "keresztény Európa védelmezőjének", Európa és a világ hősének mutatja be a ma muzulmán többségű Albánia számos irodalmi műve, illetve internetes portálja.

A hadtörténészek szerint Kasztrióta György a lovas csatákban és a lovas küzdelmekben volt különösen kiemelkedő tehetségű.

Vivaldi operát, Longfellow pedig költeményt írt neves albán hős tiszteletére.

Természetesen Hunyadi János is helyet kapott Kruje várának tárlataiban, hiszen a két neves hadvezér segítette egymást, ha erőiket egyesíteni nem is tudták. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Hunyadi nélkül Szkander bég fellépése és hazafias kiállása sem tudott volna teret nyerni. Hunyadi inspiráló hatása szerintem elsősorban a kezdeteknél fontos.

Egy rejtélyes alak a szobrok között Pal Kuka, Szkander bég diplomatája. Kuka Pál? Semmilyen forrásban nem találtam róla életrajzi információkat, pedig nem keveset kutakodtam.

Bár a töténelmi tematikájú gimnáziumi osztálykirándulásoknak, mint amilyen a miénk is volt, elsősorban Kruja vára  lehet a célpontja, érdemes a többi látnivalót is felkeresni. Shkodra mellett egy gyönyörű tavat, várat, a Rozafa Erődöt is becserkészheti a turiszt.

Az albán gasztronómia híre talán még nem vetekszik a franciáéval, de igen fájintos balkáni ételeket lehet itt befalatozni. Aki nem veti meg az alkoholt, annak Szkander bégről nem csupán a hadtörténet, hanem a finom konyak is eszébe juthat. Lehet rakizni, azaz valami pálinkaszerűséget iszogatni, ha valaki szereti bírni az ilyet.

Ha huzamosabb időt tölt valaki Albániában, akkor érdemes megnézni vagy kipróbálni az esti Xhiro nevű tevékenységet, azaz a közösségi sétát. A települések lakói együtt sétálgatnak egyet, némi könnyű, nem ártó gimnasztikával vegyítve. Itt 30-40 éve még szinte egyáltalán nem volt televízió, meg autó, így hát a xhiro népszerű maradt, bár kedveltségének nem biztos, hogy csak ez az oka.

Tiranában és a tengerparton az éjszakai élet is fellendülőben van. Gimnazista utastársaim, közülük is a lányok, némi vonakodással követték az instrukciókat arra vonatkozólag, hogy a hölgyeknek illik szolidan öltözni. Ez éppen nyáron és éppen a hazai vállnemlefedős divat időszakában történt. Mint kiderült, az albán lányok közül is járnak néhányan fedetlen vállal, szóval már Albánia sem a régi.

A közlekedéssel viszont azért nem árt vigyázni. Az autópálya fogalma itt kissé tájjellegű. Bár a két menetirányt tényleg elválasztja valami, de ez nem azt jelenti, hogy ne jöhetne szemből, megrázó hirtelenséggel mondjuk egy traktor... Az "autópályára" gyakorlatilag bárhol rá lehet fordulni.

Éles szemmel biztosan észre lehet venni az olyan negatívumokat, mint a gyerekekkel koldultató maffiák (már a határon felbukkannak). "ajándékozás" a vámosoknak a határon. Itt még mindig létezik, nagyon durva látni, ahogy várják a cigarettát, meg ezeket a kis "ajándékokat". Persze a tájékozott utas tudja, hogy ez van, de mégis nagyon durva élőben látni. Ha az egyik kap egy csésze kávét a buszból, szól, a másik, hogy róla sem szabadna megfeledkezni... A turistabuszoknak nagyon ajánlott bolt állítólag nem véletlenül az egyik vámparancsnok tulajdona...Igaz, a jelenlegi hazai trendeket látva lehet, hogy nem annyira a rácsodálkozás szintjén kell ezekről beszélnünk, de tény, hogy ez itt bizony nem az az "európai", vagy hogyan is mondják... Talán azért is tanulságos ez, mert talán így is látható, hogy miért nem olyan fájintos dolog hagyni a rendszerszintű korrupció (ismételt) elharapózást hagyni mifelénkországban is, megfogható, hogy a mindennapok szintjén milyen a sógorkomaurambátyámhaverelvtársi világ.

A vadregényes tájak és utak eszményi motoros túrák terepei is lehetnek. Úgy értem, "vadmotoros" túráké, nlémi bizonytalansági faktorokkal. A hegyibiciklis turizmus is érdekes kérdés lehet.

Források:

Heka László: Vallási és etnikai források a délszláv térségben in. Acta Universitatis szegediensis Acta Juridica et Politica