Kapcsolat

globetrekker128@gmail.com

Belarusz

2015.06.21.

Belarusz

VITAEM

A fák pedig az égig nőnek

Miért utazzunk Belaruszba akkor is, ha netán nem vagyunk a Potato fan Club tagjai, és éppen nem tartozunk a mániákus nyírfanedv kortyolgatók közé sem? Mert gyönyörű. De igazán. Az ország majdnem felét erdőségek borítják. Ez a 11000 tó országa. A belarusz táj elvarázsol, a természetet szerető vándornak mindenképpen érdemes felfedezni ezt a "terra inkognitát".

A köztudatban az "Európa utolsó diktatúrája" baljós cím él leginkább erről az országról. Valóban, Alekszandr Lukasenko diktátor autoriter rendszere sokban őrzi a szovjet kor brezsnyevi évtizedeinek hatalmi struktúráit, elnyomó apparátusát, mindennapi reflexeit és jellemzőit. Elsősorban vidéken itt alapjaiban hasonló az élet, mint évtizedekkel, generációkkal ezelőtt.

A belarusz falvakban, kisvárosokban ma is a szovjet korban létrehozott kolhozokban dolgozik az emberek zöme. A fából épített házikók és kerítéseik évszázadokkal ezelőtti hangulatot tükröznek. Ha a kapun kilép egy bábuska, azaz egy idős helyi hölgy, magyarul néni, akkor azt hinnénk, mintha valami időgépen toppant volna ide a múltból.

Ennek a "hé, megállt az idő!" érzésnek nagyon kellemes színezetet ad a belarusz vidék hangulatát belengő nyugalom. A belaruszok általában reendkívül kedvesek, barátságosak, a világ dolgait egykedvű türelemmel szemlélik.

slavorum.com nevű internetes portál egy nagyon érdekes hasonlattal mutatja be a belaruszokat. A "rokon szláv" oroszok és belaruszok karakterét úgy hasonlítja egymáshoz, mint a yin és a yang kettősségét. Az orosz az aktív, erős, vibráló, harcos lélek, míg a belarusz a szláv karakter nyugodt, békés, szemlélődő, passzív, mélázgató, türelmes oldala. Itt "eternal tranquility" van, így a honlap.

A lélekgyógyító belarusz természet könnyen megközelíthető. Az erdőkben szabadon lehet kerékpározni, ezek általában köztulajdonban vannak. Meglepő katonai konvojok előfordulhatnak. Szinte mindenhol megengedett a vadkempingezés, a belarusz erdő meséje szabadon élvezhető.

Utána krumplis palacsintát fogunk enni és nyírfanedvet fogunk inni?

Minden helyi büszkélkedik vele, hogy Belaruszban legalább háromszáz recept létezik különféle burgonyás ételek készítésére. Ezek talán legizgalmasabbika bizonyára a krumplialapú palacsinta... Óriási kultusza van a nyírfanedvnek. Ezt iszogatják gyógyitalként, orvosságként, frissítőként. A Coca-Cola itt egyébként zárjegyes termék, de itt miért ne innánk helyette nyírfanedűt?Amúgy az alkoholt sem vetik meg errefelé, Belarusz éllovas az alkoholfogyasztás területén (a WHO vonatkozó statisztikái szerint).

A sok-sok erdőség nem ám mind csak olyan "parkerdő", hanem jelentős részük igazi őshonos rengeteg. Egy részük izgalmas élővilágnak ad otthont. Európában Belarusz maradt az egyetlen igazi "bölényfölde". Itt még több száz bölény sétálgathat néhány védett területen, míg Európa legnagyobb részéről már eltűntek ezek a nagyszerű állatok. 

Az egyik legnevezetesebb védett terület a Bielowiczkai-erdő területén fekvő Belovezhskaya Pushcha Nemzeti Park. Itt rengeteg bölény él. Nekem személyes kedvencem a képeken látható, Smorgon városa körüli erdőség. 

Magyar szívünket jól megdobogtathatja, hogy Belarusz még a miénknél is "laposabb"ország. A legmagasabb pont, a Dzyarzhynskaya Hara mindössze 346 méter magas.

Az északi területen levő erdőségek kisebb mértékben szenvedtek az 1986-ban bekövetkezett csernobili atomkatasztrófa okozta károktól, mint a déliek.

A belarusz autópályákon igazán hatalmas a forgalom. A közúti közlekedés infrastruktúrája kitűnő, talán még túlméretezett is..

Nem csupán a brezsnyevi jellegzetességeket hűen őrző Lukashenko-rendszer, hanem már a belarusz táj jellege, illetve az épített környezet is önkéntelenül számos támpontot ad a figyelmes turiszt számára a szovjet múlttal kapcsolatban. A monumentális, négysávos autópályák nem véletlenül épülhettek itt, a nyugat felé stratégiai felvonulási útvonalat vonalat jelentő területen.  

A szovjet nagyipar részben vegetáló, részben pusztuló maradványai is hozzátartoznak a belarusz táj képéhez.

Igen, ha azt gondolná a múltba révedő turiszt, hogy erről a Brezsnyev-érát idéző gyárról csak a vörös transzparensek hiányoznak, akkor nem téved. De nem is csalódhat, mert az ipartelep bejáratánál ma is a szovjet kort idéző buzdító feliratok virítanak. 

Magyar szív dobban, egy szép állapotban levő Ikarus 280-as álldogál Szmorgon buszállomásán. A hazánkban gyártott csuklós romboló szorgosan járja a város utcáit, bár valószínűleg túl van már a második x-en.

Szmorgon városában vendégeskedtem és láthattam egy belarusz otthont. A lakótelepek itt sokkal durvábbak, mint a mi kis néhai legvidámabb barakkunkban. A lépcsőházak riasztóan sötétek, mintha valami bunkerépületben lennénk. A lakásokon belül viszont már látványosan törekednek a meghittségre és a kényelemre. Sok  kis aranyos apróság van, például mindenféle tárolóként szolgáló faállatkák. Kedvencem ez a kacsa a képen. Egy belarusz otthon másik jellegzetessége, hogy biztosan találunk majd benne valami "szírt', azaz sajtot.

A diktatúra és a szovjet jellemvonások továbbélése ellenére Belarusznak jelentős fejlődési potenciálja lehet. Művelt népesség, jelentős arányú magasan képzett szakember, nem elhanyagolható szellemi tőke jellemzi az országot. Az információs technológiában számos belarusz szakember nevéhez fűződnek fontos fejlesztések. Több népszerű számítógépes alkalmazás belarusz szellemi termék, például a Viber. 

Talán Belarusz maradt az egyetlen ország Európában, sőt lehetséges, hogy a posztszovjet, ex-SZU tagköztársaságokat tekintve is, ahol továbbra is a bizarr emlékű Vlagyimir Iljics Uljanov, azaz Lenin uralja a közterületeket. A majdnem teljesen kopasz, de legalább idétlenül szakállas nagy útmutató szobrai máshol már múzeumokba vagy öntödékbe kerültek, Lukashenko rendszere viszont eszmei kontinuitást vállal a nagy kopasz irányelveivel (szinte hallom az általános iskolás ünnepélyeket: "Ő, aki utat mutatott nekünk a jövőbe...) A képen látható szobor Szmorgon központjában készült, de szinte minden apraja-nagyja belarusz település élvezheti legalább egy Lenin tekintetét és útmutató kezének biztonságot adó intését.

A szovjet rendszer alapvető jellegzetessége volt a paranoia, a külföldi hatásoktól és minden disszidens gondolattól való mániákus félelem. A Szovjetunió volt a világ egyik legelzártabb állama. A Lukashenko-rendszer ebben sem igyekezett rohamléptekkel távolodni a múlttól, így az egyszeri mezei turiszt számára nem is olyan egyszerű a bejutás. Egy Lenin-szobor, vagy egy ilyen "Ploscsá Lenyiná", azaz Lenin tér táblácskás metróállomás látványáért igencsak meg kell küzdeni. Némely kíváncsi turista tán még meg is gondolja magát a procedúra közben.

Először is meghívólevélre van szükség egy helyi utazási irodától. Partnerirodákkal több magyarországi utazásszervező cég rendelkezik, én a nagy szakértelmű és helyismeretű 1000 Út segítségét vettem igénybe. A meghívólevélhez szállásfoglalás, tehát a felkínált szállás elfogadása és kifizetése szükséges. Ezután jöhet a követség, ahol szigorúan annyi napra kapja a bátor vándor a vízumot, mint ahány napra a meghívólevéllel és szállásfizetéssel "megváltott" egy belarusz tartózkodási lehetőséget. Esetemben például augusztus 21-től 26-ig járt a vízum, szigorúan igazodva a repülőjegy és a szállásfoglalás időpontjához. A szálloda azonnal regisztrálja a külföldit a rendőrségen. Szem előtt van ám az ember.

A "kötelezően választandó" szállást annyira nem kell sajnálnunk. Itt nincsenek olcsó, nyugatias hostelek vagy egyéb "budget" szállások, a turizmus teljesen a néhai szovjet Inturiszt reflexekre épül. Az én szállásom sem volt éppen olcsó, de cserébe egy három szoba plussz előteres lakosztályt kaptam, és talán az egész emeleten is szinte egyedül voltam.

A helyzet annyiban változhat, hogy a jelentős gazdasági gondokkal küszködő diktatúrának már eszébe jutott a teljesen kihasználatlan turizmus fejlesztése. Így ha a gazdasági bajok már igen nagyok lesznek, akkor a valutaéhség felülkerekedhet a paranoián. Már terjednek rumorok arról, hogy a nagyon rövid, maximum 5 napos villámlátogatások vízummentesek lesznek az Európai Unió állampolgárainak, hogy így is csordogáljon némi euró a levegőért kapkodó belarusz gazdaságba.

Mindamellett a vízum megszerzése még nem jelzi az adminisztratív tortúra végét, mert az országba belépéskor kötelezően venni kell egy belarusz biztosítást egy belarusz cégtől (az otthon nyílván megkötött utasbiztosításunk nekik nem elég, csak a saját cégük által adott jó).

Minszk az egyik legellentmondásosabb főváros az általam valaha látott politikai központok közül. A patyolattiszta közterületek egy szovjet pedigréjű diktatúra és egy nyugatra is tekintő városi közösség hangulatait egyaránt mutatják, egészen meglepő váltakozásban. A diktatúra Minszkjét tökéletesen érzékelteti a fenti kép. Valami  munkásőrséghez (emlékszünk a Kádár-rendszerre)  hasonló félkatonai "párthadsereg" masírozik a felvonulási téren, éppen valamilyen rendszert, országot, vezetőt dicsőítő transzparensek és feliratok alatt. Nekünk igazi time travel!

A transzparensek, feliratok bizonyára bizarr emlékeket ébresztenek azokban, akik már éltek 1990 előtt. A város fő ütőere alatt fut az egyik metróvonal. Ezen szovjet retrókocsik futnak, hasonlóan a budapesti 3-as retrómetró vagonjaihoz. A különbség annyi, hogy ezek a "Szgyélálá v szszszr" kékségek sokkal jobb állapotban vannak, mint budapesti kollégáik. A metró érdekessége, hogy belarusz nyelven mondják be az állomásokat. A hivatalos és a mindennapi nyelvhasználatban is elnyomja az orosz a belaruszt. Még tarkább lesz a kép attól, hogy létezik a két nyelv egyfajta "keverék nyelve" is.

A Függetlenség Sugárút, a Nezavimosti Avenue a leghosszabb utca az országban, a helyiek szerint egész Európában is. A 100-as jelű autóbusszal a mintegy 15 kilométer hosszú ávényút szépen, szinte teljes hosszában végigzötyögheti a vándor. Járműve valószínűleg egy furcsazöld színű MAZ csuklós lesz, mely bizony itt helyben készült, a Minszk Avto Závodban, azaz a Minszki Autógyárban.

Ha sétálva fedezné fel inkább a monumentális sugárutat, akkor testközelből figyelheti meg az összességében erősen Sztálin-barokkos, szovjetszkij, de mégis épületenként egyedi építészeti remekeket. Öt hatalmas teret lát majd így a turiszt (Nezavisimosti/Függelenség, Kastricniskaya, Pieramoni/Győzelem, Yakoba Kolasa, Kalinin).

Bizony itt ZILnézőben is járunk, mert a különböző kiszolgáló teherjárművek itt még jócskán az öreg szovjet ZIL vagy GAZ rombolók, bár az itt készülő MAZok igyekeznek már leváltani őket. A szovjet múlt nem csupán ezekkel a kohószökevényekkel kísért.

A Szentháromság Katedrális és a Nemzeti Cirkusz mellett a visszarionovics emlékeket ébresztő titkosszolgálat, a KGB központja is itt található. A szovjet állambiztonsági szerv nevét, székházát, apparátusát és módszereit is megőrizte. Talán valamelyik hajdani helyi KGB vezető gyevi bíró kívánságára egy hatalmas, totálisan ide nem illő antik oszlopcsarnokon át lehet a rettegett épületbe jutni.

A proszpektről letérve a kisebb mellékutcák körül számos kis parkot és számos kedves köztéri szobrot találunk. Ezek mutatják Minszk emberközelibb arcát. A város nyugatosabb, Európa felé tekintő lakói is errefelé adnak inkább jelzéseket. A főleg fiatalokból és érteliségiekből álló demokratikus ellenzék tagjai flashmobokkal és más figyelmet keltő akciókkal tiltakoznak Lukashenko szovjetmódi represszív diktatúrája ellen. A köztéri alakok szobrainak száját időnként titokban bekötik, hogy ezzel utaljanak a szólásszabadság és a véleményszabadság szintjére.

Az így akciózó fiatalok adnak munkát a KGB ügynököknek, akiknek az a dolga, hogy ezeket a lázadókat az oszlopos bejáratú KGB épület belsejébe juttassák, ahonnan látható az épület oldalában álló tanulságos Dzserzsinszkij-szobor. Igen, még ennek a könyörtelenségéről hírhedt cseka-vezetőnek is él és virul a szobra Minszkben. Ez itt alul azért egy békésebb alkotás.

A "tüntető szobrok" mellett a "tapsolós felvonulások" voltak a leggyakoribb ellenzéki akciók a fővárosban. Az utcán tapsolás a rendszer "kitapsolását" jelentette és rettenetesen idegesítette a rémesbajszos diktátort. Stílusos módon büszkélkedett vele, hogy "azt mondtam a belügyminiszternek, ha még egyszer tapsolnak, neked nem lesz állásod".

Nem csoda ezután, hogy mindenféle rendőrök milyen ügybuzgalommal dobálták az utcán tapsoló minszkieket a rabszállító teherautókba, hogy végre megszűnjön a zsarnokot zavaró tapsikolás. A Minszk Avto Závod nem véletlenül gyárt nem kis darabszámban rabomobil teherautókat. Ezek belsejét sok belarusz fiatal megjárta.

A diktátorok általában különösen vonzódnak a monumentálitáshoz és kedvüket lelik az irgalmatlanul drága, de nem feltétlenül túl értelmes építkezésekben. Lukashenkónak is kellett hát valami grandiózusat építenie, így elkészült ez a Nemzeti Könyvtár.

Ha a repülőtér felől közelit a turiszt Minszk felé, a Függetlenség proszpektje mentén fekvő grandiózus épületek közül ez lesz az első élménye. Ha valamilyen starwarsos emlékek motoszkálnak a fejünkben, ez bizonyára nem a véletlen műve. Ott volt valami hasonló formájú gigavalami, amit mindenképpen észre kellett venni. Talán az éjszaka sötétjében nem lenne elég feltűnő ez a jelenség, ezért éjszaka színváltós-vibrálós fényshowt ad az épület. Ez nem egy Star Warsos kényszerképzet, ez valóban így van, tessék szépen elmenni és megnézni. 

Az egészen szürreális monstrumban mintegy tizenkét millió dokumentum bújik meg, mintegy húsz emeleten szépen osztozva.

A könyvtárat cseppet sem mellesleg egy gyönyörű park veszi körül, az épületen pedig a belarusz kultúra jeles képviselőitől olvashatóak idézetek. Ez sem teszi azonban túl népszerűvé az épületet. "Emlékművet, piramist akart magának építtetni", mondta Anna, minszki vendéglátóm. Terjed egy vicc, mely szerint a nem túl nagy entellektüel hírében álló diktátor "annyira örült, hogy végre megtanult olvasni, hogy örömében felhúzatott magának egy könyvtárat".

A gigakönyvtár finanszírozása az egyik slágertémája a minszki utcai pletykáknak. A helyiek szerint a mobilszámlákról is leemeltek hozzájárulásokat az építkezés céljára. A közintézményekben és az egyetemeken valami "békekölcsönhöz" hasonló "önkéntes adományokat" szedtek olyan szovjet módra. Egyesek szerint még iraki olajpénzek is csordogáltak az olvasó Alekszandr álmának megvalósítására, mert ő egyébként jóban volt a történelem színpadáról már eltűnt iraki diktátorral. Minszk egyébként tele van az épületet ajnározó plakátokkal, rajtuk "Etá pjervájá", tehát "ez az első" feliratokkal. Ebből következően nem kizárt, hogy a bajszos további halálcsillag-épületeket szeretne emeltetni.

Ha a repülőtér felől befelé haladunk a városközpont felé, a könyvtárkolosszus után emberibb élmények felé közelítünk. Minszk fenségesen szép parkjairól is nevezetes. A Cseljuszkinyec-park vagy a Gorkij-park, esetleg a Yanka Kopala-park hatalmas fáival, nyugodt hangulatával elvarázsolja az utazót.

Egy kicsit itt is működik az időutazósdi. Feltűnő, hogy mennyi egyenruhás katona sétálgat a parkokban csodásan szép lányokkal a karján. Ők a szabdságos katonák, akiknek obligát találkahelyük szeretteikkel valamelyik minszki park. Itt kicsit megelevenedik a Scorpions szám, a "Wind of change", a "soldiers passing by". Igaz, hogy ez nem Moszkva, és nem a Gorkij park, hanem Minszk és a Cseljuszkinyec. Illetve a másik nagy különbség, hogy a katonák itt nem a változás szelére fülelnek, mert itt Brezsnyev óta nem annyira sok minden változott. Hopp, egyébként Minszk idősebb városnak tekinti magát mint Moszkva.  

Ha kifejezetten az időutazós élményekért jöttünk, akkor mindenképpen keressük meg a szovjet kor dizájnját őrző vidám parkokat, minden nagyobb park szélére jut egy ilyen.

"Ploscsá ljúbityel sáhmáti", azaz a sakkot kedvelők tere. A sakkot kedvelő arcok elsősorban az idősebbek közül kerülnek ki.

A sakk kultusza a volt CCCP területén mindenhol megmaradt valamennyire, részben a híres-nevezetes szovjet sakkgéniuszok miatt, részben a lassú, nyugodt, mélázgatós tevékenységek közkedveltségének okán. Belaruszban még az is igaz, amit a nyugati szemlélők néha okoskodtak a szovjet sakkmániáról, nevezetesen, hogy szabadon beszélni itt úgysem lehet, a sakkozáshoz meg jó a csend.

Minszkben a büszke statisztikák szerint mintegy 845 000 fa található. A szovjet nagyvárosok parkosítás terén egészen jelentős eredményeket tudnak felmutatni. Bár igaz, a parkok vonatkozásában személyes kedvencem Moldova fővárosa, Chisinau, egy másik "posztszovjet" főváros. Mindenesetre Minszk is dobogós.  

A parkokat ismeretlen rendeltetésű, de láthatóan mesebeli kunyhók, illetve vitatható funkciójú fafaragványok tarkítják.

A Cseljuszkinyec-park majdnem 80 hektárnyi földön terül el, a Gorkij-park és a Yanka Kopala is szép nagy. A patakocskák közötti szigetecskéken élénk életű madárvilág örül a tágas zöldterületeknek.

A patakocskákon hidacskák ívelnek át. Legfontosabb szerepük, hogy lakatokat lehet rájuk tenni. Ha valaki azt mondja, hogy "szerelmesek lakatjai", az átlag magyar honfi rögtön rávágja, hogy Pécs, bizony Pécs.

Nos, turiszt, láss csodát, amorozók lakatjai nem csupán a méltán híres és nevezetes Fünfkirchen/Sophianae belvárosában sorakoznak a kulthelynek számító lakatfalakon, hanem erre keletre is dívik valami hasonló szokás.  

Bizonyára nehéz lenne kideríteni, hol kezdődött ez a különös szokás. Egyébként Litvániában is él ez a hagyomány. Nem nevetség, a szerelem komoly dolog.

Ilyen kis lakatokkal minden hídon lehet találkozni. Úgy láttam, a szép emlékőrzés belarusz változatának a híd a központi eleme.

A minszki botanikus kert az egyik legnagyobb és az egyik legszebb Európában, illetve az egész bolygón.

Az akadémia botanikus kertje messze földön híres, többek között ezért is kíváncsi voltam rá. A másik ok, amiért vendéglátómmal, Annával körbesétáltuk a parkot, az a nem elhanyagolható körülmény volt, hogy itt talán nem hallja senki, ha szabadon beszélünk a rendszerről, amiről itt mérsékelten lehet szabadon beszélni. Némi megrökönyödésemre azonban még itt is egymást váltották az egyenruhás járőrök, egy botanikus kertben...

A rendőrállam legfontosabb jellemzője persze a rengeteg rendőr az utcán. Ennek következtében a közbiztonság valóban elfogadható, a köztisztaság pedig egyenesen kiváló. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a hatalmas közegjelenlét elsősorban a rendszer stabilitását és védelmét szolgálja.

Az egyenruhások nemcsak a tüntetők eltávolításában nagyon gyorsak, hanem mindenféle ideológiailag "nem kívánatos" jelenségek megfékezésében is. Ha megjelenik egy rongyosabb külsejű, valószínűleg kéregető a színen, akkor arra kopó sebességével startolnak rá. Így nem csoda, hogy Minszk rendezettebb városnak tűnik mint Budapest. A felületes turista a steril álarcot látja, nincs hajléktalan, nincs koldus, nincs graffiti. Persze helyettük vannak a rendszert dicsőítő és hazafias plakátok.

Extra ínyencséget jelentett nekem, hogy felfedeztem ezt a pionírvasutat vagy micsodát. Az ilyen posztszovjet édességek elmesélnek valamit arról, hogy miért is lehet még ma is egy ilyen szovjetisztikus autoriter terra inkognita Európa közepén.

Ha nem jut el a turiszt ázsiai vagy afrikai diktatúrákba, de érdekli az ilyen rendszerek lélektana, különös tekintettel arra a gyötrő kérdésre, hogy az emberek az ilyesmit hogyan bírják hosszabb távon elfogadni, akkor érdemes itt, az "utolsó európaiban" egy kicsit tájékozódni. Ez a szovjetszkij úttörővasút egy támpont. Egy kicsi, jelentéktelen, de biztonságot adó támpont volt sokaknak, hogy a szovjet rendszer törődött legalább annyit a gyerekekkel, hogy valami ideológiai rémképekkel terhelt, de közösségközpontú valamibe terelte őket. Lukashenko az ilyen kis megszokott, biztonságot adó apróságokat is megtartotta. Itt a polgárok tényleg nem tapasztalták meg a szabadságot, de akkora káoszt és szétesettséget sem éltek meg mint a déli szomszéd Ukrajna, melyre sok Belarusz riasztó példaként tekint.

A biztonság, vagy legalább a biztonság látszatának fenntartása tartja fenn ezt a diktatúrát is, persze egy jókora elnyomó apparátus segítségével. Az elnökválasztások eredményei ordítóan hamisak, az úgynevezett "előszavazásokon" egyértelműen megmondják a munkahelyeken vagy az egyetemeken, hogy kire illik szavazni. Az elcsalt szavazatok mellett azonban van számos őszinte Lukashenko-hívő, akinek ez a rendszer ad biztonságot és ehhez görcsösen ragaszkodik. Lukashenko nekik valóban biztonságot ad, a szovjet korhoz viszonyítva magasabb életszínvonalat biztosít, elérhető árú termékekkel tele boltokat nyújt. Kontra: az ellenzők szerint a gazdaság összeomlóban van, és a bukáskor majd kiderül, hogy Lukashenko hívei egy sarlatánban bíztak egy doktor helyett.

A legutóbb a második világháború iszonyú pusztításai után újjáépített Minszk hű építészeti leképezése a szovjet hatalmi struktúrának és az erre épülő mentalitásnak.

A Sztálin idején újjáépített központ a párt és az állam totális uralmát, mindenhatóságát hirdeti. Ez 2009-re legfeljebb annyit enyhült, hogy a Függetlenség tere alatt van egy csilivili, nyugatot idéző plázaserűség. Nem túl ízléses, de annyiban különleges, hogy talán az egyetlen ilyen Belaruszban. Elképesztően szürreális élmény, hogy ebben az üzletközpontban KGB feliratos pólókat vehetnek a turisták az ajándékboltban, mint valami vicces nosztalgikus csecsebecséket, miközben a még a valóságban is létező KGB székházban botozzák a tüntetőket néhány utcával odébb.

Minszk nyolc alkalommal támadt fel hamvaiból, ennyiszer rombolták le szinte teljesen történelme folyamán. Mi magyarok mindig "sírunk-rívunk" külföldi számára érthetetlenül tragikus történelmünk miatt. Hát akkor mit szóljanak a belaruszok? Óriási szenvedéseket élt át ez a nép. A második világháborúban ez volt az egyik legtöbbet szenvedett és legnagyobb emberveszteségű szovjet tagköztársaság. Nem elfelejtendő, hogy az 1986 áprilisában a mai Ukrajnához tartozó Csernobilban bekövetkezett nukleáris katasztrófa az uralkodó szélirány miatt Belaruszban okozta a legnagyobb kárt.

Minszk központját járva végig azon mélázgattam, hogy mennyire szerencsés a mi Budapestünk, hogy a lgfontosabb állami épületek és kirakathelyek nem a létező szocializmus pártállami endszere idején épültek. Nem ilyen visszarionovics a Parlamentünk vagy a többi középületünk, mint például ez a totábrutál "Köztársaság palotája" itt fent. A makulátlan tisztaság persze irigylésre méltó. Különösen az volt 2009-es ottani sétálózásaimkor, amikor itthon Budapest talán az egyik leginkább elhanyagolt és félremenedzselt vészkorszakát élte. De még ezzel együtt is, mekkora különbség, mennyivel több életet és meglepetést ad Budapest.

A második világháborúban a legkisebb becslések szerint is a belarusz népesség legalább negyede halt meg. Ezt a traumát még ma is nehéz feldolgozni.  Lukashenko rendszere ideológiailag a náci megszállókat kiűző és legyőző szovjet állam biztonságának fenntartójaként, örököseként azonosítja magát. Az emlékműnek szolgáló T-34-es tankok itt nem tűntek el aterekről, kereszteződésekből és a magaslatokról (már amennyire ilyenekről Belaruszban beszélni lehet). 

Az agórafóbiagyártó terek lelketlenek. Szinte sugallják, hogy a szovjet rendszernek és az ennek örököseként vegetáló Lukashenko-uralomnak mi is lenne veszélyes. A nyugatra tekintő, demokráciára vágyó belaruszok, akik szívesebben vennének egy erősebb európai orientációt a rendkívül erős orosz szálak helyett, vagy egy valódi demokráciát egy kolhozelnök pedigréjű diktátor zsarnoksága helyett, már megpróbálták néhányan a veszélyeset. Igazából senki nem tudja mekkora a rendszert ellenzők és a rendszert támogatók aránya, mert a választási eredmények csak viccelődés tárgyát képezik. 

Háromszor is volt már kiterjedt lázadás az 1994 óta hatalmon levő Lukashenko ellen, de mindennek ellenére Minszket továbbra is vörös csillagok, illetve sarló-kalapácsok díszítik. Először 1996-ban, amikor Luka konföderációba vezette Belaruszt Oroszországgal, ez sokak szerint a nemzeti függetlenség egy részének feladását és minden dédelgetett EU-csatlakozásos álom végét jelentette.

A következő kísérlet 2005-ben volt, amikor a demokráciát követelő erők elfoglalták Minszk fontosabb tereit az elcsalt elnökválasztás után. Az úgynevezett Szabadság-tábor, ez a fogcsikorgató hidegben felépített sátorengeteg néhány hétig húzta. Egy éjszaka a rohamrendőrség lerombolta az egészet. Miután a MAZ elég sok rabszállító teherautót gyárt, nem okozott nagyobb nehézséget a tüntetők elszállítása sem.

Még ennél is brutálisabb volt a 2010-es választási csalás utáni lázadás leverése. A belarusz elnökválasztásokat általában dermesztő hidegben rendezik, jellemzően a téli hónapokban. Itt a hideg húsz, huszonöt fokot is jelenthet mínuszban. Ennek ellenére hatalmas tömeg tüntetett 2010 decemberében. Az eseményeknek volt két különösen bizarr mozzanata. Az egyik, hogy a Lukashenkóval szemben induló elnökjelöltek egy részét is összeverték, majd börtönbüntetésre ítélték.

A másik, hogy sok tüntető nem is a tiltakozások szétoszlatásakor került börtönbe, hanem később, a mobiltelefonja miatt. Ezek a gépezetek köztudottan helyzetjelző berendezésekként is működnek, a KGB pedig kikérte a mobilszolgáltatóktól a neki kellő adatokat. Ha valakiről gyanították, hogy a tüntetések színhelyén lehetett és utólag is szerették volna elkapni, akkor segített a modern technika.

Nem volt akkora lendület a tiltakozásokban, hogy elsöpörje Lukashenkót, mert a biztonság ereje, illetve látszata nagy erő. Lukashenko rendszere úgynevezett "szocialista piacgazdaság", tehát létezik magántulajdon, de az állam tartja kezében a gazdasági folyamatokat. Ez sokakat megóv a kiszolgáltatottságtól és a gazdasági katasztrófáktól. A fizetések ha szerényen is, de folyamatosan emelkednek. A média központi témája a jövedelmek emelkedése, most az 500 dollárnak megfelelő átlagbér a kitűzött cél. Ugyanakkor az árak is emelkednek, szép magas az infláció, kötegekben vihetjük a pénzt.

Az ország harmincegy bankjából csak harminc van állami tulajdonban. A lakosság jelentős része az állami szektorban dolgozik. A rendszer megbuktatása többek között azért nehéz, mert az állami szférában dolgozókat a diktatúra egzisztenciálisan is sakkban tudja tartani. A korlátozott és irányított magánszféra nem elég erős nagyobb munkaerő felszívásához. Az állami mindenhatóságot még a kereskedelemben is olyan szovjet őskövületek jelzik, mint a fenti képen látható GUM áruház, ahol "mindent lehet kapni".

Érdekes élmény lehet a minszki vásárcsarnok meglátogatása. A népszerű bevásárlóhely mellett számos köztéri remekmű pózol. Ha féktelenül szerencsések vagyunk, akkor errefelé KVÁSZ-tánkot is láthatunk, azaz erjesztett kényérléféleséget, a szovjet kor egyik üdítőital zsánerét áruló hűtőtankot a vele egybegyúrt obligát mosogatógéppel (ennek részletes leírását lásd az Örményországról szóló útleírásomban).

A csarnok körüli területen már van spontán élet, még az is megtörténhet, hogy néhány nyugdíjas a turista segítségét kéri egy kis pénzért, ha ezt nem látja rendőr. 

A csarnok belül azért nem hazudtolja meg teljesen a rendszer sterilségét. Itt láthatjuk, milyen lehet illetve lehetett egy erősen állam bácsi által uralt vásárcsarnok. Az árusító néniknek van kétfajta köpenye, egy kék, meg egy piros. Ezekbe vannak uniformizálva, valahol kell lennie egy nagy köpenygyárnak! A keleti piacokra jellemző spontán helyzeteknek és a bazári hangulatnak itt semmi nyoma sincs.

A köpenyes nénik világa, ha nem is olyan hangulatos, mint a közép-ázsiai piacok forgataga, de vásárolgatni azért itt is érdemes. A kiszolgálás mindenhol kedves és udvarias, egy kedves és udvarias országban járunk. A belaruszok kiválóak a sajtok és más tejtermékek terén. Nekünk különleges termék az itteni jégkrém, egy gombóc fagylalt valami papírba csomagolva. Komolyan. Aztán ha retrótermékeket keres a turiszt, azzor biztosan rábukkan ezekre a szovjetisztikus csokoládékra.

A babás-bábuskás csokik nosztalgikus hangulata mellett más izgalmas érzéseket is kelthet a Gomelben működő neves csokoládégyár. Némileg bizarr termékük a "Prezident" nevű csokoládé. Lukashenko fejében egy orosz politikussal közös kirándulás vagy síelés közben merült fel a róla elnevezett csokoládé ötlete. Medvegyev csokoládéval kínálta a belarusz elnököt, mire benne felvillant, hogy milyen jó lenne, ha egy róla elnevezett csoki is létezne és ilyennel lehetne viszonozni az ehhez hasonló kedvességeket. A Prezident 72%-os kakaó tartalommal bír, ha valaki ráfanyalodna. A csokigyár mérnökei bizonyára igyekeztek teljesíteni a feladatot, hogy az elnök ne nevezhesse őket teheneknek, mint ahogyan ezt előszeretettel teszi a minisztereivel és más alárendeltjeivel. 

Én akkor már inkább a szépen csomagolt Belovezsszkaja Puscsa csokoládét javasolnám. Ha nem jutottunk el esetleg ebbe a nemzeti parkba és nem láttunk dzsámborizó bölényeket, a csokoládé doboza kárpótolhat.

A békés elfogadás, a türeleem, a felülről várt változások különböző történelmi időszakokban hasonlóan kódolt hagyományai sem sürgetik a "rendszerváltást". Sok belarusz számára a szovjet időkhöz képest icipicivel több szabadság is nagy érték. "Sok felnőtt, aki a Szovjetunióban is élt, azt gondolja, hogy a földi paradicsom jött el azzal, hogy szabadon lehet templomba járni és nem egy sózott hal meg egy üveg uborka áll a boltokban az egyébként üresen kongó polcokon, hanem van elég árú."

A "lúkonómia", a szocialista módra beszabályozott piacgazdaság kísérlete viszont csak látszatra működik jól. A rendszert a késő Kádár-rendszerhez hasonlóan a külföldi hitelek tartják életben és ezekre alapozva lehet az életszínvonal folyamatos emelkedését biztosítani. A számok azonban világosan mutatják, hogy a rendszer a csőd szélén táncol, egy kicsit hasonlóan ahhoz, mint amikor 1982-ben Kádár Jánosunk legvidámabb barakkját egy hajszál választotta el a fizetésképtelenségtől és napi szinten futárok vitték a valutát a balatoni hotelekből Budapestre ( már ha igaz ez a történet...).

A gazdasági nehézségek azonban növekednek és ez változásokat válthat ki. Lukashenko elkezdhet valamilyen korlátozott demokratizálást, hogy mentse a bőrét. A fiatalokban viszont óriási frusztráció van, amennyire ezt vendéglátóim szavaiból kivettem. Mint minden diktatorikus rendszerben, itt is burjánzik a korrupció.

A szovjet domborművek sugallta munkás-paraszt-értelmiségi egység propagandája mögött a valóságban túl sok az egyszerű embert rettenetesen irritáló tényező. Mint egy tipikus diktatúrában, Bástya elvtársnak vannak idegesítő udvaroncai, ott vannak a dühítő helyi gyevi bírók, az állami munkahelyeken meg az úgynevezett "barnaköpenyek". A besúgórendszert már meg sem említem. Sokan örülnének valami másnak, pusztán a változás kedvéért is. A belarusz társadalomról egy nagyon tanulságos film a "Dangerous acts starring the unstable elements of Belarus", egy a rendszer valóságát bemutató, többé-kevésbé illegálisan működő színjátszó csapat munkájáról szól. Több nemzetközi díjat is nyert az alkotás.

A gazdasági nehézségek ellenére Minszk egy dinamikusan fejlődő város képét mutatja. Számos építkezés zajlik, bár általában ugyanolyan egyenblokkokat eredményeznek. Sehol nem láttam ennyi esküvőt egyszerre mint itt, a single lifestyle ezek szerint itt még nem felkapott. Néhány felületes szemlélő szerint minden országnak ilyennek kellene lennie, "semmi külföldi hirdetés meg reklámok" és "mindenki időben házasodjon".

Az elnök szerint az ország lélekszámát, két, vagy akár háromszorosára kellene növelni, mert óriási potenciálok lennének így az országban. Ki jut erről eszembe?

Lukashenko hasonló bölcselkedéseit egészen egészségtelen dózisokban hallgathatja a lakosság, mert a csapból is ő folyik. A nagyobb tereken kihelyezett hatalmas vetítőkön a belarusz állami televízió adása megy, ez pedig hát egy "lukatévé". 

Esténként a hotelben nézegettem egy kicsit a belarusz állami csatornák agypusztító hírműsorait. A híradások mindig ugyanarra a sémára alapultak. Először jöttek a győzelmi jelentések. Valakiknek emelkedett a fizetése, a nyugdíja, vagy bevezették valahová a gázt, ahol egyébként vígan fűtenek fával. Aztán jött a második rész, a "bölcs vezérünk mai napja". Ez 2009 augusztusában általában kolhozok látogatását jelentette, ahol a rémbajszos beletúrt a földbe, megnézett valami diagrammokat, elmondta a tutit és mindenki áhitattal hallgatta. Ez a hírműsorok mintegy háromnegyedét adta. Ez után következett a harmadik, "akiket nem szeretünk", illetve "akik az elrettentő példák" blokk. Például volt egy hír Ukrajnáról, akiknek drágább lett az orosz gáz, gyorsan kiegészítve azzal az nformációval, hogy nás sztránnak, azaz Belarusznak nem lett drágább, mert a drúzsbá, azaz a barátság a nagy orosz testvérekkel milyen jó is.

Megjegyzendő a szomorú fejlemény, hogy mostanában a magyar "közszolgálati televízió" is kezd hasonló tüneteket mutatni,  a hírműsorok egy része látványosan a belarusz struktúrát kezdi átvenni.  Győzelmi jelentések, aztán egy udvaroncos blokk, aztán "akik veszélyesek ránk" (azaz a nomenklatúrára) blokk. 

Bár sok víz lefolyik még valószínűleg Minszk folyóin, mire jelentős változások lesznek, az országban levő jelentős fejlődési potenciál kiutat talál majd ebből a szovjet jellemzőkkel terhelt világból. Az emberek kedvessége, nyugalma természetes, műveltsége bizakodásra okot adó. A Svislach vagy a Nyamiga folyók partjain ma is kellemesek az esti séták, talán a jövőben is azok lesznek.

Mindezzel együtt Belarusz egy nagyon barátságos és rejtelmes úticél, melyet jó szívvel ajánlanék mindenkinek. Én az Austrian Airlines piroskáinak vendégszeretetével utazhattam a "terra inkognitába" Bécsen keresztül, de ha jól tudom a belarusz légitársaság már közvetlenül repül Budapest és Minszk között.

A közlekedés fanjainak figyelmébe különösen ajánlom a sármos villamosokat. Ha pedig igazán bátrak, próbáljanak ki egy belső vonalon egy régi szovjet típusú nemzetközi vonatot egy "plácckártos" hálókocsiban. Láthatjuk milyen az, ha 80 embernek egy közös, egybe nyitott hálószobája van. Igazi szürreális élmény! Szcsásztlivává putyi!

vissza