Várni a váratlant

Kétszer jártam a "Nílus ajándékánál", először 2002-ben, másodszor 2007-ben. Talán kissé méltatlanul, mindkét esetben holmi átutazósdiban időztem a piramisok és a papirusz földjén. Első alkalommal Tanzániába igyekvő átszálló légiutasként, az Egyptair vendégeként töltöttem szűk néhány napot Kairóban.

A későbbi kaland ideján a Földközi-tenger felől közelítettem a ciprusi Pafoszból, egy ciprusi luxushajó fedélzetén. Két botcsinálta fagylaltkóstoló mesterként hajóztunk az egyiptomi dinasztikus fáraólisták izgalmasságával vetekedő tengeri úton, hiszen egy ilyen "luxury cruise" legelviselhetőbb pontja mégis a fedélzeti cukrászda.

Hajóból aztán Egyptomban is kijutott, hiszen az egyiptomi turisztikai romantika egyik kulcseleme, hogy a Níluson ringatózva kell svédasztalon kínált ínyencségeket falatozni. Megtoldva persze néhány obligát, egyes honfitársaink által "cukrozott fűrészporként" aposztrofált bivalyédes süteménnyel.

Az idő rövidségére való tekintettel benyomásaim igen felületesek, de mentségemre szólva legalább igen elgondolkodtatóak voltak.

Szivélyesnek, szinte nyájasnak éreztem a fogadtatást mindkét alkalommal. Teával kínáltak a transzfer vízumos pultnál, a valutaváltónál. Magyarul szóltak hozzám a képeslapot kínáló árusok, amikor kiderült, hogy Puskás földjéröl jövök. A legegyszerűbb szituációkhoz is kapcsolódott egy kis beszélgetés, az ember iránti kíváncsiság, az ember észrevétele. Van erre idő, nincs sietség.

Érzékelhetően adnak a műveltségre. Profi idegenvezetés, felkészült, tájékozott kísérők. 2002-ben egy személyi idgenvezetővel és sofőrrel kisbuszoztunk a piramisokhoz. A guide fiatal lány nemrég végzett az egyetemen, tudása a világról átfogó, sokszínű. Röviden összefoglalva felületes benyomásaim lényegét, Egyiptomban nem éreztem "provincialitást", hanem a világra vló nyitittságot, tudásvágyat, széles látókört és felkészültséget tapasztaltam azon a néhány ponton, ahol a mai Egyiptom világával találkoztam.

2011-ben a külvilág jelentős része döbbent csodálkozással figyelte az "arab tavasz" eseményeit, az autoriter arab diktatúrák elleni, Tunéziában és Egypitomban kezdődő elementáris erejű felkeléseket.

Mit lehetett ebből sejteni néhány évvel korábban? A "laikus szemlélők" és a "szakemberek" is meglepődtek egyes megdönthetetlennek és stabilnak hitt autoriter rendszerek gyors bukásán. Lehetett -e várni a váratlant, érezni a szivélyes, nyájas, stabil felszín alatt laőőangó óriási feszültséget?

Emlékszem, a magyar lakájmédia beépített megmondóember "biztonságpolitikai szakérője" is némi hebegős-habogós körmagyarázatokkal igyekezett elködösíteni, hogy a "szakértők" nem számítottak egy ilyen "arab tavaszra". "Hát pedig de", bizony lehetett volna, hogy mondjam ilyen kisvendéglőbe illően.

Erős a sejtésem, hogy a dolog nyitja, valahol bizony a demográfiában keresendő. A háttérfolyamatokat elemezgetve így utólag már könnyen látható, hogy az arab tavasz bizony korántsem volt derült égből földindulás. Még a magamfajta felületes átutazó turiszt számára is látványosan látható, azaz szembeszökő volt az elképesztően dinamikus népességnövekedés. A hajós kaland idején busszal utaztattak bennünket a tengerparttól Kairóig. Gyakorlatilag az egész ország egy nagy-nagy építkezési területnek tünt, mindenhol épülgetó hatalmas lakótelepekkel.

A demográfiai felfutás felveti az obligát kérdést, honnan lesz ennek a rengeteg fiatalnak munkája. Tunéziához hasonlóan, ahol szintén 30 év alatti a népesség több mint fele, Egyiptomban is komoly probléma lett a fiatalok munkához jutása. Az álláskérdés, a bő gyermekáldás eltartásának nehézsége egyre súlyosabb társadalmi feszültséggel járt.

A fiatalok magas aránya és a korábban már említett műveltség két döntő tényező. Egyiptomban és Tunéziában is. Az autoriter rendszerek az oktatás fejlesztésére és a nyugati kapcsolatokra nagy hangsúlyt fektettek, részben a turizmusból származó bevétel növelése érdekében.

Egyre nagyobb lett a népességen belül azoknak az aránya, akik egy dinamikus, kreatív, szabad világról szereztek információkat, arról tanultak, annak technikai eszközeit és közösségeit (Facebook) használták. Számukra az évtizedek óta megkövesedett, korrupt, "leosztott kártyás" tekintélyelvű rendszerek nem csupán idegenek, hanem egyre elkeserítőbben reménytelenné válhattak. A változás igénye benne volt a levegőben.

Tény, hogy ezt az "utcán" csak úgy nem lehetett látni 2002-ben és 2007-ben sem, de a háttérben zajló, erjedő folyamatok lapvető mozgatórugóit fel lehetett simerni. Az is teljesen racionálisan magyarázható, hogy Tunéziában és Egyiptomban kezdődött az arab tavasz, illetve Tunéziában sikerült a demokratikus átmenet (lásd tunéziai leírásomat).

A fentebb tárgyalt műveltség kulcsfontosságú, ebben a két országban nem probléma az írástudatlanság magas szintje, mint számos más arab országban (például Líbiában vagy akár Marokkóban). Tunéziában a függetlenség után egyes években a GDP 20 százalékát fordították oktatásra (vessük össze a jelenlegi magyar adattal). Ennek beérett az eredménye.

A "várható váratlan" bekövetlkezett, de várható volt -e, hogy az egyiptomi forradalom nem eredményez a tunéziaihoz hasonló demokratikus átmenetet, kvázi sikertörténetet? Igen, lehetett erre "clue" korábban is, ahogyan a Scooby Doo rejtélykutatói az ilyet nevezik. Bizonyára döntően a demográfiai boom hatására egészen hihetetlen mértékben felduzzasztották a fegyveres erőket. A felületes szemlélü is láthatta, a katonaság és a rendőrség itt mindig megkerülhetetlen, akármilyen rendszer is legyen, talán ez tart össze sok mindent. A sok-sok gyerekes családok fiainak egy része mehet a hadseregbe, rendőrségbe, így biztos állása lesz, biztos kenyér néhány más családtagnak is.

A felületes transzfertraveller is láthatta, hogy ez mennyire így van. Látszólag minden fenyegetés nélküli, biztonságos világnak hatott ez akkor, csak egy korábbi robbantás árnyalta be ezt a képet, A biztonsági intézkedések viszont minden mértéket felülmúltak. Rendőri felvezetőautókkal mennek a turistabuszok az autópályákon, fegyveres marsall a buszon, mindenhol ellenőrző pontok, kiszámított váltás, egy-egy buszakaraván biztosítása biztonságiak százainak biztosít munkát.  Platós járőrkocsik, minden irányba nézősre elhelyezett gépfegyveresekkel, kocsinként legalább 6-8 embernek posztot adva. Kairó repülőterén "már hányadik" biztonsági kérdezi meg, hogy mire várok, amikor órákkal előbb kimentem a reptérre 2002-ben. Sejthető volt, hogy ez nem nagyon omaolhat össze, különben irdatlan mennyyiségű embernek nem lesz munkája. Nem véletlen, hogy Egyiptom aztán viszacsúszott egy újabb katonai diktatúrába, amint ez a rendszer veszélyben forgott.

Utólag persze könnyű okosnak lenni, de ez talán egy tipikus történet arra nézve, hogy a dolgok mélyére nézve egyértelművé válik, hogy a legváratlanabb eseménysor lesz a legvárhatóbb.

Mit várjunk akkor a piramisoktól? Valami váratlant?Ez a kifejezés, hogy "Tutanhamon átka', bizony legalább olyan rémisztő, mint mondjuk "nugátjellegű termék", vagy esetleg "köznevelési törvény", netán "NER". A külhoni vándorok leginkább mégis az ókori Egyiptom titkainak megfejtésére kíváncsiak és nem a mai, modern Egyiptom társadalmának rejtvényeit bogozgatják. Az érdeklődés tántoríthatatlan, csak az a kérdés, mennyire érdeklődünk jól.

A "hihetetlen", a Szfinx és a gízai piramisok csodája a legfantasztikusabb magyarázatokat, elméleteket szülte már. Ma is él még egy várakozás valami váratlanra, a "titokra", a "megfejtésre", hogyan és miért készültek ezek a gigászi építmények. A hivatalos, tudományos elképzelésekkel szembeni "na, ennél többet várunk" szkepszis részben jogos, de szerintem részben mégis egy monumentálisan látványos és ennek megfelelően csillapíthatatlan tévhit tartja életben.

A modern ember fejében eléggé él az az alapvetpően hibás prekoncepció, hogy ha valakik jó régen éltek, akkor bizonyára teljesen hülyék és überprimitívek lehetettek. Ókori szerencsétlenek hogyan építhettelk volna már piramisokat, biztosan ET kommandók segítették őket. No, a gond ezzel a megközelítéssel kezdődik, mert az ókori egyiptomiak bizony igen okosak lehettek. Szépen mutatja ezt, hogy civilizációjuk alapjai bő három évereden át túléltek viszályokat, külső hódításokat.

A dógok nem a semmiből jönnek. A történettudomány ma már jobban hangsúlyozza, hogy az Óbiroalom kora előtt már néhány ezer évnyi civilizációs fejlődés zajlott a Nílus mentén. Michel Wood nagyszerű könyve (Az első civilizációk nyomában) méltóképp hangsúlyozza ezt.

A piramisok illeszkednek az egyiptomi kulturális fejlődésbve. A technológia kérdése neccesebb, ez tény és való. Az ókori egyiptomiak egyáltalán nem kényeztetnek el bennünket a piramisok építését magyarázó, bemutató ábrázolások tömkelegével, sőt, ilyenek szinte alig vannak és nem nagyon magyaráznak túl sokat (megjegyzendő, hogy a mai komplexusos politikusok által építtetett monstrumok, szobrok, stadionok készültekor sem a markolókról és a kubikulásról készül  talán a legtöbb utókornak szánt dicsőséges fénykép). Mitől leszünk hát akkor okosabbak?

Megkockáztatom, hogy a "váratlan" megfejtés abban áll, hogy bizonyos olyan technológiai ismereteket elismerhetünk az egyiptomiaknak, melyek nem vetekednek a modern anyagok és csúcstechnológiák használatával, de azért meglehetősen praktikusak és elképzelhetőek (valamilyen sínpályák, kötélcsigák, különleges rámpaszerkezetek).

Nem elképzelhetetlen, hogy az önjelölt "felfedezők", "megfejtők" elméletei is tartalmazhatnak nyomokban igazságelemeket (például a Napbárkához hasonló hajók alkalmazása az emelési műveleteknél) kellő mennyiségű "mivanhadeszerintemmegmivanhamégse" gyakorlatilag igazolhatatlan tippelgetés mellett. Kisebb lépésekkel, új felismerésekkel, tudományosan elfogadható kis apró meglepetésekkel azért évről-évre előbbre jut egy kicsit a piramis-várakozás. A Szfinx bizony neccesebb történet, de hát várjuk csak a váratllant.

A gízai fennsíkra tett látogatás nem igazán segíti az elmélyülést. Az etikus turizmus egyik klasszikus kérdése merül itt fel, szabad -e iszonyat mennyiségű mebert a piramisokhoz engedni. Persze, hogy szabad, hiszen a túlnépesedő Egyiptomban rengeteg embernek ad ez is keresetet, hogy a piramisok körüli turisták körül ügybuzgózzon. Itt ez tényleg komolyan idegesítő, Egy öreg fütyül egy kitudjahunnan síppal és mutatja, hova álljunk Judittal, magyar utazótársammal a Szfinxet a legjobb szögből fényképezni. Aztán megkérné az árát a sípolásnak. Ez már nekem is sok, pedig nem vagyok az a szűkmarkú fajta. Nyűg itt  ez az egész vásáriaskodás. no mindegy.

Bemenjünk -e a piramisokba? 2002-ben kedves személyes idgenvezetőnőm egy kisebb piramis belsejébe vezetett be, a "nagyokba" korlátozott volt a bejutás. Őszintén szólva kissé csalódás volt, mondhatnám kijózanító. Igen, egy nagy sírkamra, látszólag se több, se kevesebb. 2007-ben a legnagyobb piramisba is leszállhattunk volna akár, csak éppen ugye ez "társascsoportos" akármi utazás volt, éppen nem volt helyi pénzünk. Hát azért nem, mert a dollár elággé jól elmegy mindenhol Egyiptomban, na de itt nem. Ilyen kis trükközéssel próbálják korlátozni a piramisba becsoszogók számát. Rátermett idegenvezetőnőnk 2007-ben a buszon rátermetten el is mondta a lényeget, "it is absolutely not recommended to go into the pyramids". Időt se sokat adtak, mi Judittal véletlenül tovább időztünk, jöttek is értünk. 

Ha kicsit ügyes a turiszt, a terep bejárásával megfigyelhet néhány érdekességet. Okosabb, mint a piramisok köveire mászni, ezt egyébként szerencsére szigorúan tilos is éppen és fütyülnek erre azok a rengetegséges sok emberkék, akiket éppen erre foglalkoztatnak. Kairó múzeumai talán több ismeretet adnak, mint ez a "terepszemle", de tény, hogy a gízai fennsík emlékeit látni ekll.

A Nílus bizony lomha folyó, a bója is elalszik rajta. Örzi titkait, mi pedig várjuk a váratlant.

Felhasznált irodalom:

Michael Wood: Az első civilizációk nyomában, Alexandra, Budapest, 2006