Kapcsolat

globetrekker128@gmail.com

Grúzia

2015.06.02.

Grúzia

GAMARJOBA


Összes kép - gruzia

Grúzia- minden nap új csoda. Így hirdeti magát a turisztikai reklámokban a kaukázusi ország, és ez helyes is, ha a csodán nem csupán valami lenyűgözőt, hanem valami meglepőt, még nem megszokottat értünk. Grúziát lassan a magyar turisták is felfedezik, korábban sokan nem is sejtették, mennyi rejtett természeti és kulturális kincset tartogat ez a tulajdonképpen egészen közeli úticél.

A közbiztonság, az infrastruktúra és a szervezettség is látványosan javult az utóbbi bő egy évtizedben, már régen a múlté a "banditavilágos" Grúzia. Tbiliszi könnyen elérhető repülőgéppel, magyar állampolgároknak nem kell vízum, a repülőtérről pedig matabeli, azaz vonat sihuhugtat bennünket Tbiliszi főpályaudvarára. Ha ez a vonatozás az első találkozásunk a grúz fővárossal, akkor rögtön láthatjuk, mi lehet a legnagyobb élmény Tbilisziben.

A grúzok fővárosa minden erővel igyekszik maga mögött hagyni a szovjet múlt jegyeit, és ez egy nagyon izgalmas kettősséggel jár. A vasútállomás egyik szimbóluma lehetne ennek a Janus-arcúságnak, hiszen hatalmas gödrök és szovjet módra hepehupás aszfaltozáson bukdácsolás után rögtön egy szupermodern, csilivili főépületbe érkezünk. A múlt és a jövő játéka aztán egész Grúzián át elkíséri az utazót.

Tbiliszi hídjai

Tbiliszi egy méltóságteljes város, talán ez a szó írja le legjobban ezt a metropoliszt. A turiszt nagy erénye, hogy felfelé is néz, hát felfelé tekintve gyönyörködhetünk a sok-sok tipikus grúz erkélyben. Hálás fotótéma Tbiliszi minden részén. Fenségesen folyik végig a városon a Kura folyó, a város különböző arcait szimbolizáló hidakat és árnyas sétányokat felkarolva. A part egyik oldalán a magaslatok felé terjeszkedik a város, felvonultatva közben egy, a budai hangulathoz kicsit hasonló történelmi belvárost, a robosztus Narikala erődöt, gyönyörű török fürdőket és zegzugos hegyi utcácskákat 


A hidaknak itt bizony saját egyénisége van.

A nosztalgikus. Az egyik hídon 2010-ben még létezett a szinte állandó zsibvásár, olyan kacatpiac, ahol mindenféle padlásra való, vagy ott talált holmit árusítgattak a jobbára nyugdíjas eladók. Gondolom nincsen hatalmas kereslet fekete-fehér televíziókra, vagy Moszkvics matchbox kocsikra. Így azt feltételezném, hogy ez a zsibvásárosdi egy életforma. Vásározás közben lehet találkozni, beszélgetni az ismerősökkel, turisztokkal, némi minimális larit cserélni (ez a helyi pénz). Kellően szemfülesen magyar vonatkozású portékákat is lehet találni. Én például rábukkantam egy hatvanas években nyomtatott grúz nyelvű Budapest térképre, sőt egy Ikarus 250-es busz makettjére is. 

A bohém-dekadens-lepusztult.

Nem tartom kizártnak, hogy ez a híd már összeomlott, vagy legalább felújították, de 2010-ben még élt és virult. Csak gyaloghídként funkcionál, időnkét teljesen leomlóban levő esővédő tetővel. Talán mégis az egyik legtöbbet használt és legnépszerűbbnek látszó híd volt Tbilisziben. "Art is not a crime" felirataival és graffitijeivel egy nyugati nagyváros bohém negyedének valami lepukkantabb infrastruktúrális kincsére emlékeztetett.

A felvágós csilivili. 

A 2004-ben kezdődő, Saakashvili elnök nevével fémjelzett új éra gőzerővel és főleg hathatós amerikai anyagi támogatással igyekezett kivezetni az országot a posztszovjet káoszból. A technokrata elnök igen látványos sikereket ért el, de elnökségének lett néhány nagyon durva vadhajtása. Többek között ez az igen vitatott szépségű híd. Ez a  vadiúj, hipermodern, csilivili híd gyönyörű szép formatervezéssel készült, viszont elképesztően nem illik ide, pontosan Tbiliszi óvárosának panorámája elé. Mentségére szóljon, hogy ha nincs is itt semmi keresnivalója, mégis tesz némi praktikus szolgálatot, mert a hídról lesétálva rögtön felsétálhatunk a hangulatos történelmi belváros sétálóutcáira. A hídról egyébként remek kilátás nyílik a Kura másik oldalán trónoló elnöki palotára, mely a rossznyelvek szerint a washingtoni Fehér Ház mintájára dizájnoltatott át a becsvágyó Saakashvili. A nagy USA-barátságnak volt még egy egészen ledöbbentő jele, a város egyik sugárútja George W. Bush nevét viselte, sőt mi több a rossz emlékeket ébresztő majomképű elnök vizuális ábrázolása is ott díszeng az út egy pontján.

A történelmi

A legszebb híd azért mégis a Gorgasali szobra és a Metekhi Székesegyház mellett köti össze a Kura két partját. A Narikala oldalán innen kezdhetjük a legszebb sétákat a belváros dombos részén. A folyó partján a városból kifelé haladva pedig élvezhetjük a sziklákról lezúduló ásványvíz látványát a túlparton, vagy a kellemes fasort a gyalogosan is járható parton.

Rejtélyes nénik a kuksznikban

A közlekedés fanjainak felfelé és lefelé is akad látnivaló. A hegyekbe fogaskerekű vasút is vezet. Igazi érdekesség a metró. Szinte minden valamire való posztszovjet főváros büszkélkedhet az uniós korból ráhagyományozott földalatti vasúttal. Bár Tbiliszi talán nem vívhatja ki a legszebb metróállomásokért járó elismerést (ezt a címet bizonyára az üzbég főváros, Tashkent kaphatná), viszont az alagutak mélysége egészen félelmetes. Legalább kétszer annyit, de inkább többet kell lefelé mozgólépcsőzni, mint Budapesten. Lent a peronokon rejtélyes kuksznikban még rejtélyesebb nénik ücsörögnek, hogy minek, azt végképp nem tudom. Arra tudok gondolni, hogy ez valami peronfelügyelet középen is, más értelmét nem nagyon látom, mert a nénik nem jönnek ki a kuksznikból szerelvényt indítani (mint Tashkentben!), de belül sem csinálnak semmit.

Dinnyeszállító Moszkvicsok és Volgák között

   Ha közúton szeretnénk bejárni a grúz vidéket, akkor biztosan szerencsénk lesz a buszpályaudvarhoz, mely remekül egybekelt a piaccal. Ennek eredményeképpen a személyszállító kisbuszok mellett a dinnyeszállító személygépkocsik széles választékát is megismerheti a turiszt. Nincs is autentikusabb látvány, mint egy hatalmas dinnyékkel teletömött ősrégi Moszkvics, vagy egy igazi csemege, egy kombi Volga! Ha nem vagyunk elég elővigyázatosak, még egy erjesztett üdítőitalos tartályba, egy kvasz-tankba is sikerülhet itt belebotlani...

Szállás tekintetében is sokat változott a helyzet az utóbbi bő évtizedben. Utazási irodákban érdeklődve kaphatunk 20 000 / 30 000 forint/éjszakás ajánlatokat bizonyos neves szállodákba. Ezek jó eséllyel a hajdani Inturiszt, a nagy, hivatalos szovjet utazási iroda szállodái, melyek változó színvonalon alkalmazkodnak a modern idők követelményeihez. Léteznek viszont már az igényes, de takarékos nyugati turisták, diákok számára tervezett szállások is. Ezek már 20-30 euró/éjszaka áron is elérhetőek. Egy ilyen a Formula-1 Guesthouse, én itt szálltam még és teljesen elégedett voltam. A tulajdonos Németországban tanulta a turizmus és a vendéglátóipar rejtelmeit, a reggeli bőséges, a szobák tiszták és modernek. Túlfoglalás esetén a környező magánházak emeletein is vannak tartalék szálláshelyek. Fenséges a kilátás a városra, cserébe fel kell caplatnunk egy körülbelül 500 métert a Rustaveli sugárútról a zegzugos hegyi utcácskákon a Kota Mekshi nevű utcáig. Elsőre célszerű térképpel menni. Honlapjuk www.formula1georgia.com 

Kulcsszó- marshrutka

A Kaukázus bejárásakor óhatatlanul igénybe kell venni a marshrutka nevű csodás közlekedési eszközt. Ez egy mikrobuszt jelent, általában Ford Transit típusra számítsunk. Egzotikusabb esetben lehet még a hajdani Szovjetunió lett tagköztársaságában készült Latvija, netán egy orosz GAZ is. Extrém retró sem lehetetlen, különleges szerencsével még belebotlik az utazó a néhai Szovjetunióban készült üzemanyagfaló monsterekbe, olyasmikbe mint amivel az "ideiglenes hazánkban állomásozó szovjet csapatok" buszosdiztak nálunk is 1991 előtt (márkanevük talán PAZ?). a tuti tipp a ford Transit. Ezek a járgányok 15-25 főt tudnak általában szállítani és a legtöbb célpont eléréséhez az egyetlen tömegközlekedési eszközt jelentik. A hagyományos "nagybuszos" tömegközlekedés csak korlátozottan létezik már a posztszovjet államok egy részében, vagy csak a fővonalakra korlátozódik. A fürge kis járgányok felváltották az állami nagyokat.

Grúziában még láttam néhány darabot azokból a hazánkban, Budapesten és Székesfehérváron gyártott legendás piros Ikarus 250-es távolsági buszokból, melyek az Inturiszt és más szovjet szállító cégek flottáinak derékhadát adtak. Fénykorában több mint 10 000 darabot is eladott évente az Ikarus a Szovjetuniónak, ahol aztán a távolságiak megkapták azt a jellegzetes szovjet inturisztos buherálást ott elöl a négyes fényszóróknál (úgy tudom, valami plexi ami a lámpa üvegét védi a felverődő nagyobbacska kavicsoktól). A Tbilisziben fellelt néhány példány a marshrutkáktól nyűzsgő pályaudvar oldalán is pont ilyen volt, úgy tűnt már csak fregolin vannak, tehát tartalékok.

A marshrutkázás első fő kihívása a megfelelő jármű kiválasztása és megtalálása. Tbiliszi piaccal egybeékelt pályaudvarán sem nagyon vannak nyomtatott menetrendek és indulási helyek. A szokásrend alapján kell keresgélni, hogy mi honnan indulhat, miközben ugrándozunk a dinnyeszállító Moszkvicsik között, hiszen a piaci sereglet is itt rajzik. Persze segít az interperszonális kapcsolatok módszere, tehát érdeklődünk grúzul vagy oroszul, netán angolul, ez mindenesetre hatékonyabb, mint a marshrutkák szélvédőin a grúz betűket szemezgetni.

A marshrutkán egy megadott vagy kialkudott árat fizetünk, általában előre. Ha nem kérik előre, akkor majd a végén szeretnék. A legtöbb vonalon van valami tájékoztató jellegű, irányadó menetrendféle, viszont jó eséllyel csak akkor indul a jármű, ha majdnem tele van. A menetbiztonságra sincsenek nagyon komolyan vett szabályok. A kedvenc jelenetem az volt, amikor a pilóta elkezdte a járó motorú Transitba tölteni az üzemanyagot. "He doesn't stop the engine", mondta elképedve a mellettem ülő francia turista, hát mondtam, it seems he doesn't.

A buszocskák pilótáit minden bizonnnyal a Forma-1-es ambíciókat dédelgető sofőrök közül válogatják. A sportos, dinamikus vezetés romantikával is párosul, hiszen a marshrutka a legjobb terepe a helyi szerelmes számok csutkakakaós hangerővel való zenéltetésének, tehát tolhatjuk, hogy Sikvaruli, ami az I love You lenne grúzul.

Kazbegi felé a Régi Grúz hadiúton

A síkvidéki romantikára szocializált magyar embernek különösen Pepsi érzés a hegyi szerpentinezés. Kicsi gyerekként az egyik első külföldi élményem volt az ausztriai Grossglockner Hochalpenstrasse családos bejárása a családi Ladában. Semmi csilivilit és giccset nem tűrő édesapám mindannyiunk megrökönyödésére kiragasztotta a Hochalpenstrasse matricát a jó öreg 1200-as járgányra. "Ez olyan az autónak, mint egy kitüntetés", magyarázta. Akkor még nem sejtettem, hogy Tibetben is végigtekergem a Friendship Highwayt, de azt sem, hogy egy bizonyos úton látok még néhány Zsigulit a hegyi szerpentineken küzdeni sok más régi szovjet járműcsoda társaságában. Az Old Georgian Military Highway, azaz a Kaukázus láncain átvezető Grúz hadiút hajdan rendkívül fontos kereskedelmi és katonai útvonal volt. Ma ez az egyetlen csapásvonal, melyen eljuthatunk Kazbegibe, a Kaukázus egyik legfestőibb régiójába.

Kazbegi közvetlenül az orosz határ előtt fekszik, a highway tovább haladva átvisz Oroszországba. Marshrutkával sofőrtől függően 2,5-3,5 óra alatt érhetjük el a régió központját, Kazbegi, újabb nevén Stepatsminda városát, illetve a közvetlenül mellette fekvő Gergeti falut, a hírneves Tsminda Sameba templom otthonát.

Az út számos látványosságot kínál. Körülbelül 20 kilométerre Tbiliszitől elhalad a néhai grúz főváros, Mtskheta mellett. Ez a festői település egy egész napos túra célpontja is lehet. Én nem bántam meg, hogy egy teljes napot áldoztam rá, mert annyi történelmi emlék van itt. A 300-as években itt hirdették ki államvallásnak a kereszténységet. Ma is ez a grúz egyház központja és itt található az ország legrégebbi székesegyháza. A város területén fekszik a Kura és az Aragvi folyók mesésen szép összefolyása, így már a parti séta látványossága is megsimogatja a turiszt lelkét, főleg ha a legendák szerint római legionáriusok által épített Pompei-híd maradványait is megtalálja. Nekem ez egyébként nem sikerült. Ha sokat battyogunk fel-le és keresgélünk balra-jobbra, akkor számos remek fotótémát jelentő öreg autócsodát is fellelhetünk a városban. Köztük vannak fák alatt pihenő nyugalmazott ősi Volga-konstrukciók, de életem eddigi egyetlen Pobedáját is itt fotóztam. Szerintem mindennap kiállítja a gazdija az utcai szőlőlugasok alá, miután szép ezüstszínűre fényeztetett karosszériáját akkurátusan letörölgeti. 

Aztán egyre magasabbra haladva a Grúz Hadiúton elhaladunk Ananuri erődítménye mellett. Az erődített kastélyt az UNESCO világörökségek listájára is jelölték. Kazbegi felé haladva a jobb, visszafelé haladva a bal oldalra tekintve fotózhatjuk. Egy kicsit tovább számolva a kilométereket Kazbegi felé, újabb festői hely következik, egy lélegzetelállítóan szép türkizkék tó, mely üdülőhely és egyben Közép-Grúzia víztárolója. Talán elég nagy bók, ha a tibeti Puma-tso szépségéhez hasonlítom. Ha már legalább két órát kapaszkodtunk az F1 pilóták bátorságával hajtott marshrutkában, akkor már bizonyosan elhaladtunk néhány "dirtroad" szakaszon, láttunk néhány hétvégi házul szolgáló ZIL pilótafülke-bódét a földeken. Aztán már nem egyedül vagyunk királyok az úton, mert számolnunk kell az utat egyre nagyobb számban ellepő, és a fél útpályát napozóterasznak használó tehenekkel. Az utolsó néhány kilométer Tsepatsminda előtt különösen mély nyomokat hagy az utazóban. Aludni nem szabad, a felhőkben fürdőző hatalmas hegyek teljes pompája "egyszer az életben" élmény maradhat.

Miután gyönyörűen, szemből láthattuk a Kazbegi régió felhőkbe öltözött, félelmetesen megkapó csúcsait, az Old Georgian Military Highway bevisz bennünket a régió központjába, Stepatsminda kicsi városába. Ez a pici település a környékre induló felfedező túrák kezdőpontja, lakosainak egy része a turizmusból él. Elvileg lehetséges, hogy Kazbegit egyetlen nap alatt járjuk meg Tbilisziből, de minek a sietség, ha ilyen festői helyre jövünk. A szállás és ellátás ügyében felesleges az aggodalmaskodás, hogy vajon kapunk -e helyet. A leleményes helyiek már régen felismerték a turizmusban rejlő lehetőségeket és rengetegen alakítottak ki kisebb-nagyobb "guesthouse" szálláshelyet házuk kisebb-nagyobb részében. Igaz, hogy egyre több a turista, de a kínálat így is nagyobbnak látszott a keresletnél.

Az augusztusi csúcsszezonban, amikor erre jártam, idős vendégházas nénik és bácsik csapata várta a Tbilisziből érkező marshrutkát kuncsaftokra várva.

 Az előre foglalás tehát nem feltétlenül szükséges, de mindenképpen ajánlott, ha nem szeretnénk, hogy egyszerre 4-5 vendégház tulajdonosa próbáljon bennünket a saját vendégházába rángatni. Létezik egy nagyon drága hotel is a városban, a Hotel Stepatsminda, de nem hinném, hogy megérné a vendégházaknál ötször-hatszor drágább árat. A vendégházak egyfajta homestay elhelyezést jelentenek, fejedelmi ellátással és mérsékelt mértékű privát szférával. Nekem Vasili vendégházát javasolták Tbilisziben, hát  őszintén szólva először nagyon megijedtem ettől a hiperaktív kis öregtől, aki Lada Niváján száguldozva igyekezett újabb és újabb turistákat vendégházába felhajtani. Olyannyira túlbúzgó, hogy még a konyhában is dolgozik otthon mint szakács és mosogató, pedig Grúziában egy átlagos férfi gyakorlatilag semmilyen formában nem aktivizálja magát a konyhában és hasonló háztartási helyszíneken. Ma már a booking oldalon is lehet az ő házát foglalni, hát egészen hihetetlennek tartom, hogy az előre megadott keretek és létszámok ott úgy legyenek... Az ellátás mindenesetre kiváló, Vasili pedig taxisként és idegenvezetőként is működik. Felesége a helyi "tourist shop" tulajdonosa, ezt Vasili bemutatja a gyalog szuperül bejárható városban nyújtott  dzsipes idgenvezetése során (étá turiszt shop). A bolt egyébként ponosan ugyanolyan, mint az összes többi, "nem turiszt" shop a városban.

Tsminda Sameba- eszembe jutnak Puskin sorai és Tolkien regényei

A 2200 méter magasan fekvő Tsminda Sameba templom, Gergeti falujának Szentháromság-temploma emblematikus szépségű hely. Szinte Grúzia jelképévé vált ez a vadregényes hegy, háttérben az 5000 méteres magasságra törő legendás Kazbegi-csúccsal. A grúzok magyarázata szerint ez az a hegy, amelyhez Prométheuszt láncolták. Puskin lelkendező sorokban emlékezett meg a templomról, amint lélegzetét visszafojtva állt a túlvilági szépségű hely előtt. Én valahogy hasonlóan képzeltem el a Gyűrűk Ura egyes tündeföldi helyszíneit. Nem tudom, Tolkien járt -e erre, de a valóság mindenesetre túlszárnyalta a nagy nyelvész-író fantáziáját. A templomot az 1300-as években építették, ez bizonyára nem kis feladatot jelentett, mert a hegyi ösvény időnként igen meredek. A viharos századok során többször kincsrejtegető helyként is működött a szent templom, a veszélyben levő városokból ide, szent oltalom alá helyezték a megvédeni kívánt értékeket. A nyolcvanas évek végén, a szovjet kor alkonyán drótköteles libegőt terveztek ide. A hely szentségének megsértésen feldühödött helyiek lerombolták az első építési kísérleteket, ez azért a szovjet viszonyok között nem semmi. A hely mesebeli hangulata így szerencsére megmenekült és semmilyen felesleges "civilizációs rontás" nem teszi tönkre a hegy auráját.

A grúzok szerint, aki háromszor elvándorol ide életében és felkapaszkodik a hegyre a templomig, az örök üdvösséget nyer (ez kicsit hasonlít a szintén emblematikus tibeti Kailash hegyhez kapcsolódó buddhista, hindu és bőn hiedelmekhez.) Lassú tempóban mintegy két óra alatt sétálhatunk fel a csúcson levő templomig a Stepatsminda közvetlen szomszédságában fekvő Gergeti falujából, gyorsabb ütemben a rövidebb átcsapásokon át akár egy óra is elég lehet. A csúcsra érdemes hosszú időt szánni, mert olyan panorámát nyújt, hogy egyhamar nem szeretnénk lejönni.


Tsoro Gorge- találkozás rengeteg ásványvízzel, néhány beszédes kutyával és a grúz határrendőrséggel


Tsoro Gorge egy festői szurdok Kazbegi közelében. Nem éppen egyszerűen megközelíthető, mert néhány kilométert visszafelé kell menni stepatsmindából Tbiliszi felé a régi hadiúton, majd valahol az első falu határában jobbra fordulni, aztán jó hosszan hepehupázni egészen addig, amíg valami vízműféle építményhez nem érünk. Ez elég jól felismerhető, mert a mű melletti hegy oldalában éktelenül ugat néhány kutya kint az út közepén, ez egészen eltéveszthetetlen. Pontosan olyan érzése lesz a turisztnak, hogy arrafelé semmiképpen nem kíván menni, pedig éppen abban az irányban kellene elindulni a szurdok szépségéhez. 


vissza