Kapcsolat

globetrekker128@gmail.com

Kirgizisztán

2015.06.02.

Kirgizisztán

KOSH KELENIZDER

Csingiz Ajtmatov nyomában

Kirgizisztán talán a leginkább vendégváró és vendégszerető a közép-ázsiai posztszovjet sztánok közül. Nincsen vízumkényszer, nincsenek bonyolult formalitások, nem kell meghívólevél. A Pegazus Airlines révén fapados légitársaság kínál ide olcsó eljutási lehetőséget Isztambulon keresztül. Országszerte, még a legeldugottabb vidékeken is a CBT, azaz Community Based Tourism országos hálózata nyújt kedvező árú, a helyiek életét is megmutató, illetve a helyi közösségek számára is hasznot hajtó szállásokat és más szolgáltatásokat. Aktív és lelkes Couchsurfing élet is zajlik itt, könnyen lehet idegenvezetést vagy szállást találni. Én 2014-ben juthattam el ebbe a mesésen szép országba.

Ha valaki szereti a lovakat, mindenképp el kell jönnie ide. Vidéken a ló számos családnál még teljesen hozzátartozik a mindennapi élethez, mem csupán sport, vagy a nomád hagyományok őrzésének része. Lovak legelésznek a házak előtt, lovakon járják a fiatalok és az idősek a hegyi  ösvényeket (egy obligát kutya társaságában), lovak csatangolnak látszólag csak úgy magukban. Lovak, lovak, mindenhol.

Számos turisztikai úticél szinte kizárólag csak lovon fedezhető fel. A CBT, azaz a Community Based Tourism keretében helyi lovasok kísérik a néminemű lovaglásra megtanított turisztokat jurtatáborokba, vagy a nyáron jurtákban élő pásztorcsaládok legeltető helyein kialakított autentikus, tehát jurtás turistaszállásokra. Ez jó mondat volt, a kettő tulajdonképp ugyanaz.

A legfestőibb látnivalók eléréséhez is leginkább a lóra lehet támaszkodni, ha nem túl sietős a turiszt dolga és nem ragaszkodik valami terepjáró batárautóhoz. A "köves utak" mentén fekvő last resort városokból lehet elindulni a nagy vadregénybe, ahol már nincs rendesen-járművesen járható út. Így lehet lovagolni egyet például a főútvonaktól távol megbúvó Szong-Köl hegyi tóhoz, a Tash Rabatban található karavánszeráj (Selyemút rulez :)) belülről is megtekinthető maradványaihoz, a Burana toronyhoz, illetve számos más turisztlenyűgöző helyhez.

Ez Közép-Ázsia Svájca. Sebes folyású hegyi patakok, vad szurdokvölgyek, kanyonok, gyönyörű erdőségek, hófedte csúcsok. A Tien-San elkényezteti a szépségekre vágyó utazót. Az egész még nincsen annyira túlcivilizálva, mint mondjuk az Alpok, valahogy vadregényesebb és érintetlenebb. Ezt a nyugati turisták is felfedezték, mert sokan jönnek ide. Az ország jó 80-90 százaléka hegyvidék.

A kirgizek íróóriása Csingiz Ajtmatov. A hegyi nomád nép irodalmi géniusza egy egészen különleges életművet hagyott maga után. Én nagyon szeretem az elbeszéléseit. Egy kirgiz utazás előtt érdemes tőle olvasgatni, mert így egy kicsit közelebbről elevenedik meg az itt élők világa, múltja és jelene, történelmi háttere.

Nagy kedvenceim közé tartozik a "Korai darvak", aztán a "Dzsamila szereme", a "Vesztőhely", "A versenyló halála", "Az első tanító". Ezeket minden kirgiz ismeri, és ha olvastuk őket, akkor lesz egy biztos társalgási témánk a kirgizekkel. Ajtmatov óriási, szinte kultikus tiszteletnek örvend.


Tény, hogy Ajtmatov regényeinek többségét a szovjet kor idején, 1991 előtt írta, így művei nem jelenhettek volna meg a rendszer iránti bizonyos szintű lojalitás nélkül. Néhány írása szinte propagandisztikusnak hat mai szemmel olvasva (leginkább "Az első tanító") Ugyanakkor az igazsághoz tartozik, hogy a gyakorlatilag valami feudális és nomád törzsi elemek keverék valamijében élő hegyi nomád kirgizségre rátörő szovjet rendszer hozott néhány hosszabb távon előremutató változást, legfőképpen a női egyenjogúságot és az írás-olvasás elterjedését.  

Szerintem Ajtmatov négy dolgot mutat meg zseniálisan. Egészen megrázó részletességgel mutatja be  a nehéz helyzetekben való emberi helytállást, például a második világháború idején otthon maradt nők és gyerekek életét. Az orosz, majd szovjet függésbe került kirgizek életétől távoli nagy háború elvitte a férfiak zömét a frontra.

Ajtmatov szintén mesterien érzékelteti, hogy az aktuális társadalmi-politikai rendszer mit hoz ki az emberekből, akár pozitív, akár negatív értelemben. Az aulnak nevezett faluközösség, illetve a kolhoz, a kollektivizált mezőgazdaság termelőszövetkezeti csoportjainak világában remekül mutatja be a különböző emberi viselkedéseket. Láttatja a föld, az állatok, a természet szeretetének továbbélését, de ugyanúgy nyilvánvalóvá teszi, hogyan hozza ki a rendszer másoknál a kapzsiságot, a szolgalelkűséget, a hatalmaskodást, az irracionalitást.

A harmadik megemlítendő elem a modern technika hatása az emberekre. Ajtmatov nomád kirgizei a huszadik század elején kezdtek el erőteljesebben szembesülni valamilyen technológiai fejlődéssel. Ajtmatovot erősen foglalkoztatta, hogyan hat ez az emberek lelkére. Kirgiz szemszögből nézve ez különösen érdekes.

Negyedrészt, Ajtmatov nagyon emberközelien mutatja be a társadalom átalakulásait, a családmodell változását, a nők szerepének űjraértékelődését, a hagyomány és a modernitás viszonyát. Ajtmatov egészen egyedülálló dokumentáló, éles szemmel, kitűnő lélekrajzokkal és sok emebrséggel.

A posztszovjet sztánok közül Kirgizisztán jutott a legmesszebb valamiféle demokratizálódás útján, illetve egyedüliként indult el rajta. Demokratikus intézmények működnek, tőbbpártrendszer van, a diktatúrába hajló hatalmat pedig már kétszer is elkergették a kissé líraian forradalmaknak nevezett felkelések (szines zászlókat lobogtató lovas kirgizek vágtáival, hogy kellően tájjelegű legyen).

"Mi nem tűrünk meg magunk felett kánokat", mondta Alya, a Homelike Hostelben reggelit felszolgáló történelem szakos kirgiz lány, büszkén hivatkozva erre a "szabad nomád" tradícióra (némi éllel utalva egyes szomszédokra, ahol gyakorlatilag a feudális kánságok hatalmi struktúrája és viszonyai uralkodnak). Azttán jót nevetve hozzátette, hogy " but this is a Central-Asian type of democracy".

A kirgiz példa annyiban tér el a többi posztszovjet sztántól, hogy már közvetlenül a függetlenség kikiáltása után, a többieknél sokkal bátrabban kezdtek el szakítani az állami mindenhatósággal, előbb a gazdasági életben, aztán a szolgáltatásokban, a turizmusban, majd a közéletben.

Az állampolgárok és a turisták élete is lényegesen szabadabb it, mint az autokratikus Kazahsztánban és Tadzsikisztánban, vagy a kökeményen diktatorikus Üzbegisztánban vagy Türkmenisztánban. Szerencsésen mentes az ország a többi sztánra jellemző idegesítő személyi kultusztól, a vezetők köztéri arcképeitől és bugyuta idézeteitől is. Az üzbég és kazah viszonyokhoz hasonlítva üdítő az is, hogy nincsenek minden sarkon tányérsapkás rendőrök és az utcai igazoltatgatás sem divat. (A posztszovjet országok politikai fejlődését kicsit részletesebben is összevetem az üzbegisztáni leírásomban, tessék ám azt is elolvasni,)

Kirgizisztánban látványosan "bejött" a demokrácia egyik szépen elvárható fő ismérve, az állampolgári aktivitás. Magukra találtak a civil szervezetek, feltámadóban van az állampolgári kezdeményezősködés.

Természetesen a szabadság kockázatokkal is jár, nyíltabban kifejeződhetnek a társadalmi feszültségek. Kirgizisztánban látványosabban előjöttek olyan problémák, melyeket a környező szovjet utódsztánokban az autokratikus rendszerek felszín alá nyomnak. Kirgizisztánban ez két esetben jelentkezett nagyon durván negatív módon. Osh városában kétszer is torkollottak nyílt erőszakba a kirgiz és az üzbég etnikumú városlakók közötti ellentétek, látszólag minden előzmény nélkül, ahogy mondani szokták, "mint derült égből a villámcsapás". 

Bishkek, a főváros külsőségeiben is próbál elszakadni a szovjet műlttól. A meglehetősen visszarionovics hatalmas felvonulási terekből virágszigetekkel és szökőkutakkal tágas sétálópakokat vadítottak. Így már jobban szuperálnak ezek a korábban lelketlen területek és késő délutántól megtelnek az apraja-nagyjával. Turistáknak szánt attrakcióként meghagyták a tányérsapkáskatonás-peckesenlépdelős őrségváltási csinnadrattát. Ez még egy Forma-1 versenynél is unalmasabb, de számomra meghatározhatatlan pszichológiai okokból sok turiszt mégis riasztó élvezettel képes végignézni.

A főváros mindössze szűk 150 éves műltra tekinthet vissza. A keletre terjeszkedő orosz hódítók műve, tulajdonképpen egy katonai ellenőrzőpont várossá fejlesztéséről van szó. Nagyon egyszerű, "négyzetrácsos", egymást keresztező sugárutas alaprajza van. A  rengeteg zöld terület miatt a belső részek is határozottan barátságosak. A külső területek vagy erősen falusiasak (például az utcák nem kövezettek), vagy a változó ütemben lepusztulófélben levő tipikus sovieticus lakótelepek terülnek el rajtuk. A sok zöld miatt kívülről ezek viszonylag kevésbé rémisztőek, mint mondjuk a budapesti "leningettó" lakótelepek. 

Mindig lenyűgöznek a zenélő szökőkutak. Nyári estéken színpompás és látványos zenei műsor élvezetére gyűlik össze a közönség. Jól kommentálható show ez, itt lehet a helyiekkel is szép számban találkozni. Az utóbbi időben divat lett ez a szökőkutas zenére muzsikálósdi. Szerintem Barcelona és Jereván mellett a bishkeki az egyik leginkább emlékezetes ezek közül. Egyébként Magyarországon is felfedezték ezt a nagyszerű térzenei lehetőséget, például Kaposváron.

A szökőkutas terek nem csupán a víz és a muzsika szépsége miatt különlegesek, hanem azért is, mert Bishkek azon részei közé tartoznak, ahol van rendes közvilágítás. Meglepőnek tűnhet, de több posztszovjet ország számos városában a mai napig nem létezik tisztességesen működtetett közvilágítás. Bishkek pont egy ilyen város. A főutak mentén még úgy-ahogy világítanak, de a mellékutcákban bizony, ahol akad is valami lámpás, az csak amolyan "jelzésértékű". A nappal gyönyörű parkok éjszaka is azok, csak koromsötétek, tehát turisztnak akkor "nó-nók". Nem tudom, hogy mennyire veszélyes ez az elsötétítettség, de a külföldi biztonságérzetét erősen csökkenti, az biztos.

Bishkek a parkok és a virágok városa. A hosszú virágözönnel borított sétányokról tiszta időben, kis légszennyezettség esetén, mondjuk jellemzően hajnalban a helyes irányba nézelődve misztikusan felbukkannak a Tien-San lenyűgöző, hófedte láncolatai.

Manas, a nagy epikus hős a földkerekség leghosszabb eposzának kulcsszereplője. Az eposz folyamatosan bővült, egy része talán még jó 1000 éve keletkezett, más részei talán nem régebbiek 200 évesnél. Igen sok itt a "talán", valóban, az eposszal kapcsolatban akad elég talány. Nyugdíjas korban érdemes talán nekilátni elolvasni, mert nem kevés idő lehet a sorok százezreinek átböngészése. Ha a Manasra vonatkozó tudás bizonytalan is, a kultikus kirgiz nemzeti eposzhősnek, a 40 klán (ezt a negyvenest jelenti maga a kirgiz szó) ősapjának rengeteg szobra áll a kirgiz tereken.

Manas nevét viseli Bishkek nemzetközi repülőtere is. Ez a légikikötő az egyik legjobban felszerelt és legmodernebb lett Közép-Ázsiában, miután az itt 2001 után légitámaszpont nyitására jogot kapott USA légierő az ügylet egyik részeként jelentős részt állalt a kirgiz légi infrastruktúra modernizálásában. 

Az egyszerű beutazás, a kellemes és vendégváró környezet, rengeteg kirándulási lehetőség miatt sok külföldi diák jön Bishkekbe oroszt tanulni, akár nyári egyetemekre, vagy nyelvtanfolyamokra. Az orosz itt anyanyelvi környezetnek tekinthető, hiszen Bishkek lakóinak jelentős része etnikailag orosz, illetve itt a kirgizek jelentős része is az oroszt használja a mindennapi érintkezés nyelveként. Bishkek egy erősen "russzifikált" város. Vidéken ez már nem annyira jellemző, de azért valamennyire, hogy ilyen szépen fejezzem ki magam.

A szovjet rendszer idején a kirgizt is cirill betűkkel írták, a függetlenség kivívása után tértek át a latin betűs írásra. Erős hangsúlyt kap a kirgiz használatának növelése, talán az utcákon is érezhetően nagyobb sikerrel, mint mondjuk az üzbég használatának népszerűsítése Üzbegisztánban. Az orosz mindenesetre a városokban még sokáig tartani fogja jelentős szerepét szerintem. A szovjet korban ez volt a társadalmi érvényesülés, az előremenetel, az ügyintézés, a társadalmi mobilitás nyelve. Manapság a turistákkal való kommunikációban is fontos, bár itt azért valóban lehet kezdeni valamit az angollal is, részben az itt megjelent angolajkú oktatási intézményeknek köszönhetően (Bishkekben amerikai alapítású egyetem is működik).

A klasszicizáló és a Lonely Planet útikönyvek által találóan "neobrutalista" jelzővel illetett épületek jól megférnek egymással Bishkekben.

Az élénk éttermi és egyéb vendéglátózós élet helyszínei közül talán érdemes az autentikusabb közép-ázsiai, tehát kerevetekkel vagy párnákkal telerakott vendégvárókat választani. Kereveteken elterülve falatozni, ez ám a közép-ázsiai életérzés, komák.

A kenyér errefelé attól kenyér, hogy lyukas a közepe.

Nem járhat a turiszt Közép-Ázsiában egy jó kis plov falatozása nélkül. A plov egyszerű menzás tömegételként is összecsapható, de nagyon igényes kivitelben is készíthető (tisztára mint a gulyás...) A lényege, hogy rizságyon kell elhelyezni a rizs barátait, leginkább a legfontosabb barátokat, a húsokat.

A klíma igen embert próbáló itt, amolyan kontinentálbrutális. Nyáron rekkenő hőség van Bishkekben. Itt is lehetne szieszta, déltájban a parkok is elnéptelenednek. A télről nem tudok személyes tapasztalat alapján nyilatkozni, de a helyi erők szerint "tél tábornok" is igen kemény errefelé.

A kirgiz főváros igen "eklektikus" a turistáknak kínált szállások tekintetében. A régi, szovjet típusú gyezsurnajás, azaz folyosóvégi teaföző mamókás szovjet hotelek inkább már csak vidéken léteznek. Az üzleti lehetőségek felszabadulásával igen érdekes és változatos szállásvilág lépett a helyükre.

A magánvállalkozások elterjedésével sorra nyíltak a guesthouse típusú szálláshelyek. Ezek a nyugati turisták igényeihez igazodnak, kényelmesek és barátságosak, de általában kicsik és hamar megtelnek.

Ha valakit túzbe hoz ez a szó, hogy "backpacker hideout", vagy "shoestring travelling", akkor örülhet, mert néhány posztszovjet állammal ellentétben Kirgizisztánban bőven akadnak olcsó hostelek. A "Homelike Hostel" az egyik legkülönlegesebb, teljesen családi atmoszférával. Igaz, a központtól messze fekszik, de a külvárosban legalább láthatjuk, hogy milyen egy fővárosban lenni úgy, mintha egy faluban dzsesszelnénk.

A kissé bizarr és vicces szállások közé tartoznak a kamionos és árusaltatóként használt bérelhető fülkék az Osh Bazaar mellett (talán a legolcsóbb elképzelhető szállás), no és a "szaunahotelek". Ezeket rikító és elrettentő színeikről valószínűleg messziről kiszúrja a turiszt. A "szaunagosztinyica" nem csupán éjszakákra, hanem órákra is kivehető. A szauna és a szobák is. Ha valaki gyanakodni kezdene, hogy ez milyen célból is lehet így, akkor igen, jól gyanakszik. Valóban vannak, akik erotizálásra használják ezeket a hoteleket, de ettől még a "hivatalos" célra is működnek természetesen. Egy szervezési malőr miatt egyszer kellett egy éjszakát egy ilyen helyen aludnom. Nagyon mulatságos dizájnja volt belülről, kezdve a gyertyákkal teledíszített szaunabejárón.

Klubok is meghirdetnek szobákat a booking.com oldalon. Ezek általában olyan helyek, ahol alapesetben hosszabb rendezvényeket tartanak. Amikor nincsenek ilyenek, jöhetnek a bukingosok. Kényelmesek, de érhetik a turisztot meglepetések (például egy erődítményszerű felvonókapun kell átjutni, vagy nincsen a szobában dugaszolóaljzat, magyarul "konnektor", errefelé rázetká).

A tőkerősebb befektetők is építettek szállodákat, ezek kissé drágábbak. Az ilyen helyeken jó eséllyel fűzik a külföldit, hogy az ő általuk szervezett, általában kényelmes, de feleslegesen túldrágított útjaikon ismerjék meg az országot (kevés idő és nyelvismeret esetén ez persze hasznos lehet, de háromszor annyiba is kerülhet, mintha a turista szépen mindent megszervezne maga sofőr és idegenvezető nélkül). Kirgizisztánban jól szervezhető az egyéni turizmus, a CBT (Community Based Tourism) irodák hálózata például nagyon sokat segíthet.

A cserepes virágokból emelt piramisok a bishkeki utcakép egészen jellegzetes  látnivalói. Persze valamilyen piramis mindenkinek kell.

Hogyan élnek ma a hegyi nomádok városi utódai?

Erős maradt a hagyományok tisztelete. Az idősek, ugyan anyagi megbecsültséget más posztszovjet államokhoz hasonlóan kevésbé élveznek, viszont óriási tiszteletnek örvendenek a hagyományosabb közösségekben, főleg falun. Az aksakalok, a nagy öregek, a "vének", akikről gyakran korukhoz méltóan hatalmas, hosszú fehér szakállukról látszik, hogy ők az aksakalok, a városban is "államfőknek kijáró" tiszteletet kapnak. A buszokon és a marshrutkákon azonnal, de tényleg azonnal minden fiatalabb versenyben felpattan, hogy átadja a helyet nekik. Igen, így helyes. 

Gazovaja lesz a megmentőnk hőség idején. Ez egy ásványvizes gép, szörpözős bónusszal. Egy hűtőautomatából jön a gazovajált, tehát buborékos víz, melyre a ládát üzemeltető néni ráönt egy kis szörpöt. Elképesztően olcsó, amilyen viccesnek tűnik, annyira értékeli turiszt és lokál is a nyári forróságban.

A gázovájás gépezeteket általában idős nénik, autentikus bábuskák üzemeltetik. A posztszovjet múlt szomorú része, hogy nekik még mindenképpen dolgozniuk kell a megélhetéshez. A Szovjetunió felbomlása a nyugdíjasokat hozta a legnehezebb helyzetbe, mert nyugdíjuk fedezete kérdésessé vált. Akülönböző ex-köztársaságokban lehet, hogy más szinten jelentkezik a probléma és jobban sikerült kezelni a helyzetet, de a közép-ázsiai posztszovjet országokban nagyon látszik a probléma súlyossága (még a látványos gazdasági fejlődést megélt Kazahsztánban is).

Az idős nénik jobb esetben valami ilyen vagy hasonló árusként dolgoznak. Nem olyan könnyű munka a hőségben. Vannak, akik kiviszik a házi "ráállós" mérleget az utcára és néhány garasért súlymérést ajánlanak a járókelőknek. Ritkán, de direkt koldulás is előfordul. Láttam egy nagyon idős nénit "Szovjetunió hőse" kitüntetéssel az oldalán pénzt kéregetni egy kereszteződésben. Megdöbbentő látvány volt.

A szovjet múlt ilyen retróbuszokkal is kísért. "Szgyélálá v szszszr". Még ovis koromból emlékszem, a "hazánk területén ideiglenesen állomásozö" szovjet csapatok is használtak ilyeneket, már akkor igencsak anakronisztikus benyomást keltve.

A hagymakupolás templomok az ortodox keresztények közösségi központjai is. Udvarukon közös étkezések, események is zajlanak.

Noha Kirgizisztán egy "hegyi köztársaság", a völgyekben fekvő városokban nyáron rekkenő hőség van. Lám, a megoldás: az erjesztett kenyér, a kvasz. nagyon tuti, meglepöen finom. Ez amolyan közös posztszovjet valami, ez a tartálykocsis-mobilhűtős-mobilmosogatós erjesztett üdítö. Írtam róla részletesen az örményországi leírásomban, tessék ám elolvasni: www.travelinstead128.hu/utleirasok/ormenyorszag/35826/ 

"Legyetek egészségesek!", bíztat lokált és turisztot egyaránt a minikvasztank felirata az erjesztett nedű fogyasztására.

Bishkek eszményi kiindulási pont a természetjárózáshoz. Hegyi túrázásokat, kanyonjárásokat, téli sportörömöket lehet innen szervezni, hiszen a várostól néhány lóugrásra már csodás hegyek és kanyonok várják a látogatókat.

Az Ala-Archa kanyon, Bishkek tőszomszédságában, az egyik legmegkapóbb és legfelkapottabb kirándulózós és piknikezős hely. Télen síelésre is kiváló.

Merre jár a hóleopárd? (a szobor, a bal oldali.) Az alkotás mellett fekszik az alplager, ahonnan a kanyon belsejébe, a túraútvonalakra juthatunk. Itt szálláslehetőség és étterem is jelzi a civilizáció végét és a vadregény kezdetét, az Ala-Archa Lodge.

A canyon-walking örömei: pózolj ködbe vesző hegyekkel.

A kanyon területe egy nemzeti park része. A park bejárata, a vorota zapovednika szűk 30 kilométerre van Bishkektől. Marshrutkák (mikrobuszok) is járnak ide), de célszerű taxival menni. A park bejáratához közeli agancsos szobortól mintegy 10-12 kilométer, azaz 2-3 órányi kényelmes séta az út a fentebbi hóleopárd szobrához, az alplagerhez, ahol a kanyon turistaösvényei kezdődnek. Ezen a távon is lehet taxizni, mert az alplagerig műút vezet, kellemes piknikező rétek, illetve egyre szebb és egyre vadabb hegyek között.

Egy Ala-Archa kaland azért tényleg legalább 10-15 km sétával az igazi, de egy komolyabb kanyonos bolyongással lehet 20-25 km.

Erre van dolguk? Kissé szürreális az Alplager felé gyalog közeledni, a  látszólag gazda nélküli lovak is kirándulnak...Ha egy nap szeretnénk a kanyon ösvényeit bejárni, akkor talán célszerűbb a felvezető tíz kilométeresen is járművel jönni, vissza meg főleg, mert ez a rész nagyon viszi az időt. Az Alplagertől induló ösvényeken is lehet egész naposakat túrázózni.

Ha a turiszt nem olyan céltudatos és magabiztos, mint ezek a lovak (lehet, hogy menetrend szerinti sétákat tesznek?), akkor jó használatot tehet egy térkép. Prirodnyy Park Ala-Archa, ez a becsületes orosz neve a műnek, ez ábrázolja  a park túraútvonalait és tájékozódási pontjait. Ezen a néven beszerezhető Bishkekben, de az Alplagernél fekvő "lodge" is tud talán eladni belőle szerintem.

Bishkekben lehet verőfény és hőguta, itt attól még nyugodtan lehet, köd, szél, eső, hó, zimankó, bármi. Okos dolog az időjárás bármilyen cudarságára felkészülni, hiszen itt tulajdonképpen belépünk az Ala-Too hegyláncai közé. 

Az Alplagertől három főbb túraösvény vezet. A kanyon belseje felé haladva egy idő után elágazik az út, és két választás adódik.

Az egyik nyomvonal, a "Ratsek út" egészen felvisz a messzi gleccserekig. Valószínűtlen, hogy odáig elsétálna egy átlagos tápos turiszt, mint mondjuk jómagam, mert ez elég messze és magasan van. Komolyabb hegyi túrákra akklimatizálódók gyakorolnak itt. Az egyszerű, azaz mezei kanyonozó is kényelmesen felcaplathat viszont a néhány kilométerre levő "törtszikla" kilátópontig. Az útvonalon valahol van egy fapados turista menedékszállás (odáig nem jutottam el).

A másik elágazás végigvezet a kanyon szívén. Gyönyörű, festői pálya a sebesen robogó víz mellett.

Egy oldalsó leágazás az alplager előtt az Adygene nevű völgybe vezet, egy gleccser mellett.

Az Alplager mellett és az ösvények elején jurták sorakoznak. Nem, nem laknak bennük állandó jelleggel. Ezek tulajdonképpen amolyan "felvonulási" vagy "kiszolgáló" létesítmények, ahogyan azt talán mondani szokták. Boltokként szolgálnak, kumiszt (erjesztett kancatejet, ó, yeah) és más kirándulóknak szánt "vásánivalót" árulnak bennük. Egy ilyen jurtát a nagy könyv szerint néhány óra alatt össze lehet varázsolni és el is lehet bontani, így ideális a szezonális árusító helyeknek. Télen olyan zordonbordon lesz itt, hogy gondolom az elvakult síelőkön kívül nem jár erre senki és a jurtás kumiszterítés sem zajlik.

Persze akadnak még "bentlakós" jurták is, ez ma is jellemző formája a vidékre  való kitelepülésnek, akár turisztikai, akár állattartási célból. Meglepően tágasak és kényelmesek ezek a nemezcsodák, csak éppen a mellékhelyiség az ugye kint van. Éjjel kint meg ha nem is az igencsak ritkává vált hóleopárdok, de legalább farkasok kószálhatnak.

Ajtmatov "Korai darvak" című regényének hősei, a háború neheze idején szántásra kijelölt, iskolából kivett gyerekek is jurtában laknak kint az Akszaj vidékén, hogy farkasokkal és rablókkal is találkozzanak. A jurta egészen univerzális esköz, gyakorlatileg a sztyeppén vagy a hegyen-völgyön bárhol átmeneti lakás, bolt, szerszámoskamra, raktár vagy akármi varázsolható.

A vadregényes Ala-Archa élvezete lehet néhány órás csatangolás a gyorsan robogó hegyi patak mellett, vagy komolyabb túra is, ízléstől és fizikai kondíciótól függően. A természeti szépség mellett az itteni élet keménységét is bizonyára megfogja az éles szemű és érzékű utazó.

Ezeken a vidékeken élnek Ajtmatov hősei. Szultanmurat és Hadzsimurat, a testvérek, akik gyerekkori kihívása a vadlovak betörése. Mert itt ezzel versengtek és dicsekedtek a falusi aulok gyerekei. A "Feketesörényű" lassan lesz kezes, nem egy legójáték.

Aztán ott van Nurgazi bácsi, Ajtmatov birkapásztora, aki éjjel gyalogol le a karámtól a faluba beteg nővéréhez, hogy a hajnali vizit után visszainduljon, hogy délelőtt már vihesse a nyájat legelni. A hajnali tea közben meghagyja nővérének, hogy sok surpát, húslevest egyen a farokfaggyú mellé, amit orvosságként hozott neki.

"Szélcserzett, dérlepte nehéz bundában, nagy rókaprém sapkában, térden felül érő, filcszárú csizmában, ahogy hatalmasan és vaskosan belépett a szobába, csak úgy árasztotta a hideget meg a birkaszagot. " (Árvay János fordítása). Így írja le Ajtmatov a birkapásztor Nurgazi apót, aki éjjel lesétál a lhegyeken túlról a természetes hidegűzövel, majd reggel vissza is sétál.

Ezek a jurták is csak vendéglőkként, üzletenként funkcionálnak már. Az ősi praktikum ma is hasznos. Összeállításuk hagyományosan női feladat volt. Szakavatott női kezek néhány óra, vagy akár egy óra leforgása alatt felállítanak egy ilyet, tehát valószínűleg gyorsabban, mint ahogy mi férfiak összeszerelnénk egy IKEA fotelt.

Nyáron jurtákban éltek a dzsigitek, a lovasok, a lovas hajtók. A "szezonra" maguk mögött hagyták a civilizációt. Ajtmatov megejtően írja le ennek egy apró embri mozzanatát. Hát persze, szerelmes levelet kellett írni a szeretett lánynak, akivel szóban nem nagyon lehetett beszélni "mert a házasság előtt nem nagyon volt szokás az ilyen".

Szultanmurat, Ajtmatov egyik hőse már tud írni és olvasni, mert már  jár Inkamal-Apaj iskolájába. Az idősebb dzsigitek még írástudatlanok, ezért ő írja le helyettük a diktált szerelmes üzeneteket. "Dzsamankul kínlódott a szavakka, újra és újra átiratta..." Szultanmurat csak mosolygott ezen, aztán eljött az idő, amikor neki is levelet kellett írnia a szép, a regényben néhány százszor, gyakorlatilag minden említésekor elpiruló Mirzagul-bijkecsnek.

Arra a szerelmes levélre a biztonság kedvéért ráírták az ilyenek írásában és írattatásában még rutintalan kirgiz dzsigitek, hogy "Asiktik kat", azaz "szerelmes levél", nehogy véletlenül ne legyen egyértelmű. Ajtmatov nagyon jó az ilyen kis apró részletekben.

Ajtmatov szinte minden regényében van valami megrázó. Úgy megrázó, hogy sokáig nem megy ki az ember fejéből. Az olvasó nem érti, hogy mennyire "didaktikus" célú túlzás, igazából életszerűtlenül túlzó -e egy elem, vagy tényleg a neves író közvetlen élményeiből táplálkozik. A "Versenyló halála" sztorijában ott van Gülszári, a csodapaci, a fiatal korában csodásan galoppozó versenyparipa. Ajtmatov a ló utolsó útjával indítja a regényt és csak utána írja le a ló életét. Azon az utolsó úton pedig az összeesőfélben levő ovat meglátó vodkaszagú (Ajtmatov jó a részletekben) teherautósok arrra bíztatják a gazdát, hogy lökje már a lovat a szakadékba, úgyis értéktelen már és pattanjon fel a kocsira. Igen, kicsit didaktikus az, amit az öreg gazdával itt végiggondoltat Ajtmatov, kicsit szájbarágós a modern technikáról meg mindenről ami Ajtmatovot foglalkoztatta... Az öreg gazda tisztességgel búcsúztatja el a végkimerülésben meghaló öreg lovat, de ettől az egész jelenet még nem lesz kevésbé borzalmas.

Gülszári, a legcsodásabb ló persze egy ponton a kolhoz elnökeinek különbejáratú lova lesz. Amit Orwell elmond az állatfarmos történetében, azt Ajtmatov elmondja így, a kirgiz kolhozokra aktualizált "mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek" tematikában. Persze Gülszári okos, vad, öntudatos és rendszerkritikus ló, ezért mindig visszatér igazi gazdájához, a jó Tanabajhoz és sztégyenbe hozza az erőszakos és gonoszlelkű, lovakhoz nem értő kolhozvezéreket. Azért Ajtmatov is kissé mesébe hajló néha.

Tanabaj, Gülszári gazdája egyébként sem érti, hogy magában a kolhozban miért nem mennek jól a dolgok. Mennyit gondolkodhatott Ajtmatov, hogy úgy kérdőjelezze meg a rendszert, hogy közben valahogy mégis lojálisnak látszódjon.

Ajtmatov egyik legsikerültebb regénye szerintem mégis a nyolcvanas évek második felében elkövetett "Vesztőhely". Még a Szovjetunió felbomlása előtt, de már a peresztrojka idején íródott. Már lehetett írni arról, hogy moszkvai és más orosz fiatalok csapatai bizony azért járnak a kazah sztyeppékre, hogy ott drogfüveket gyűjtsenek.

Ajtmatov dialógusai kissé blődnek hatnak mai szemmel, de ez semmit nem von le a Vesztőhely szociológia értékéből. Több poént nem lövök le róla, tessék az öreg Csingiz mestert olvasgatni.

Bishkekből a nyugatra fekvő Fergana felé, déi irányba, a nagy hegyek közötti legelők, a jailook világa felé, vagy keletre, az Isszik-Kul tó és a Tien-san hegyláncai felé is elindulhat a kíváncsi turiszt. Nekem a nyugati rész 2014-ben idő hiányában sajnos kimaradt, így Osh, a nagy nyugat-kirgizisztáni bazárváros, Jalal-Abad, illetve az arslanbobi erdőségek a következő kirgiz út témái lhetenek. Elindultam viszont az Isszik-Kul felé és délre is.

Az Isszik-Kul tó egy egészen különleges csoda. Ha nem pálmafák vagy nádasok hátterével szeretné szelfiztetni magát a nyáron strandoló, hanem hófedte hegyek látványával a távolban, akkor itt megteheti. Ez a 170 kilométer hosszú és 70 kilométer széles "hegyi Balaton" mintegy 1600 méteres magasságban fekszik (dicsekvés tárgya a kirgizeknél, ennél nagyobb tó ilyen magasságokban nem nagyon lehet, és tényleg csak egy van, a Titicaca Dél-Amerikában :)). A Balatontól eltérően a tó állati mély(több száz méteres!). Kissé szürreális módon viszont soha nem fagy be, neve is "forró vizet" jelent, ami kissé meglepő az itteni fogcsikorgató telet és alpesi környezetet tekintve. Szóval ez egy igazán különleges eset, ez a tó.

Ha már mindent magunkhoz mérünk, akkor a gyönyörű "fa alagúttal" büszkélkedő Cholpon-Ata lehetne a helyi Siófok, a mellette fekvő Bosteri pedig a kirgiz Balatonszéplak. Annyiban stimmel az analógia, hogy szezonon kívül ezek nyugodt álomban szendergő települések, de júniustól augusztusig viszont itt életre kel a kirgiz St. Tropez és amolyan közép-ázsiai riviéra hangulat lesz itt.

Német és holland turisták helyett kazahokat és oroszokat képzeljünk el a sok, nyárra bohémmá váló lokál kirgiz, főleg fiatal mellett. Olyan kikötős meg petőfisétányos lesz itt egy kicsit a hangulat, tehát nem csupán az entek (az a fás alagút tényleg gyönyörű, mint egyes árnyas siófoki utcák, hogy teljes legyen az átmozgás...), hanem a partmenti diszkók, kávézók, halsütők, vizibicikliző-valamizők, partmenti csókolózó sétányok kedvelőinek is tiszta szüret ez a hely.

Fürödni is biztosan jó az év néhány hetében, noha a "forró víz" elnevezés bizonyára kissé lírai tűlzás. Isszik-Kulskaya Nocs, azaz Isszik-Kul menti éjszaka címmel egy reptereken játszott popszám egészen olyan képet nyújt, mintha itt lenne maga a hegyi Mallorca, vibráló éjszakai élettel.

Érdekes módon a nyugati turistákat viszont szinte teljesen hidegen hagyja a kirgiz Siófok, ellentétben a kazahokkal és az oroszokkal, vagy a helyiekkel, akik ezt a vizet óriási ajándéknak tekintik. A nyugati turisztok inkább a tó melletti Grigorievka falu környékén fellehető hegyi tavacskákat és gyönyörű völgyeket és legelőket kedvelik, hiszen ez Kirgizsztán egyik legfestőibb része ( a sok közül).

Történelmi izgalom, hogy a szovjet korban szigorúan zárt környék volt a tó környéke, külföldi nem igen járhatott erre, csak mindenféle engedélyekkel. A helyi erők szerint mindenféle katonai kísérletek és különböző furcsaságok zajlottak itt akkoriban errefelé.

Mintegy 170 kilométer tó melletti (bár nem szigorúan partmenti) járművelés után, a tó keleti vége után elérhet a vándor Karakolba. Az időben is visszaléphet egy kicsit, mert ez a városka egyfajta időutazás is egyben.

Karakol az orosz gyarmatosítás műve és utcáinak hangulata ma is olyan, mintha valamilyen tizenkilencedik századi orosz településen lennénk. Külön blokkot képez a központban fekvő hatalmas és totálisan néptelen, kihalt felvonulási tér, mely viszont a szovjet korba vezet vissza bennünket, ha átállítjuk az időgép mutatóját. A masina sípolna, amikor döbbenet döbbeneteként egy Dzserzsinszkij szobrot fedezhetünk fel egy középületféle valami előtt (remélhetőleg nem a rendőrség épülete). A sztálini kor egyik rettegett biztonsági főnökének alakját itt még nem volt idő elvinni valami múzeumba vagy szoborparkba.

A cári gyarmatosítás korának méltóságteljes nyugalmat sugárzó emléke a Szentháromság Katedrális. A fákkal övezett, nyugtató színvilágú faépítmény 1895-ben épült, miután kőből épült elődjét 1890-ben egy földrengés romba döntötte.

Udvarán spanyol turistákkal találkoztam, holott itt tényleg úgy éreheti az ember, hogy itt a "világ végén" van.

Ezt az érzést az is okozhatja, hogy a keleti látóhatárt hatalmas, áthatolhatatlannak tűnő, hófedte hegyláncok takarják el. Itt a Tien-San, augusztusban is fújhat metszó hideg szél. Tényleg, talán valaha valahol itt éreztem magamat leginkább " a világ végén".

A "világ vége" azonban helyi viszonylatban nézve turistaparadicsom. A nyüzsgő bazárban talált utazási iroda poszterén magyar szív ámulatára egy piros Ikarus 250-es díszeleg. Nem véletlenül, hiszen a szovjet korban ez volt az Inturiszt utazási iroda által preferált turistabusz, gondosan megbuherálva elöl a kettős fényszórókat egy műanyag plexivel, hogy ne csattogjanak annyira a felverődő kavicsok az üvegen, miközben Székesfehérvár és Mátyásföld járműcsodája a jó kis szovjet utakon repeszt.

A turisták is nyüzsögnek egyet a bazárban, helyi termékeket vásárolnak az OVOP (One Village One Product) boltban, megnézik a buddhista és hindu templomok színkavalkádját messze maga mögé utasító pagodaszerű mecsetet (igen különleges látvány!), de persze leginkább nem a városkáért zarándokolnak ide.


Karakol egyfajta kapu a Tien-San előterében fekvő gyönyörű hegyi kirándulóhelyek, alpesi tájak, aztán a hegymászók számára a magas célpontok felé. Egy marshrutkázás (mikrobuszozás) a szomszéd faluba, aztán egy menet Zöld Zsigulis Apó rombolójával, és a Jeti ögüz, azaz Hét Bika legendás sziklaformációjánál találhatjuk magunkat. Ez a kiindulási pont a beljebb merészkedéshez.

Zöld Zsigulis Apó nevét sajnos nem kérdeztem meg, pedig illett volna. Egyike azoknak az idős kirgizeknek, akiknek a turizmus kiegészítő keresetett hozott. Talán 80 év felé is járhatott már, de 70 biztosan. Két szabadságon levő fiatal angol hivatásos NATO-katona turiszttal együtt fuvarozott engem a Hét Bika sziklaformációjához. A lámpák formája alapján beazonosítottam, hogy járműve egy 1600-as Lada, valaha a családi autó lehetett. Zsiguli márkajele volt, talán még a hetvenes években készült, amikor még ezzel a márkajelzéssel is készültek Ladák a belső piacra a Togliatti melletti Volgai Autógyárban.

Törpekoromból emlékeztem a mi hasonló járgányunkra. Hatalmas, kamionokat ambicionáló, egy hajó kormányzásának élményét nyújtó kormánykerék, mini fortácská (kisablak) elöl a nagyobb ablakok mellett, és a ladázás megannyi kis diszkrét bája... (Lásd Vad Fruttiktól a Sárga Zsiguli, nyáron az a tuti című örökzöldet). A jó humorú bácsi bennünk remek kuncsaftokra talált, mert szívesen nosztalgialadáztunk.

A yeti Ogüz melletti gyönyörű völgyben egy szanatóriumot építettek még a szovjet időkben, valami fürdőféleséggel együtt (talán ma is működnek, ez nem igazán derült ki). A Lonely Planet kötete szerint masszázst, meg ilyen gyógyító akármicsodálásokat adnak itt és a menza is működik, pontban este hétkor szovjet módra kis ablakon át adnak valami egyenétket valami rémesen olcsón. Ezt mi nem próbáltuk ki.

Az biztos, hogy a hely igazán ideális a kikapcsolódásra, pihenésre. Anéhai katonai rombolók, mint a képen látható Kraz teherautó, pedig masszív turistaszállító buszokká szelidültek.

A sebesen csobogó hegyi patak mentén haladva festői piknikező és kirándulós helyek felé sétálhat a vándor. Az egyik legszebb hely a Kök-Yaiyk, a Virágok Völgye.

Akár pár órás lélekvidámító gyönyörködésre, vagy akár komolyabb trekkingre jön a vándor, a táj szépségére emlékezni fog.

Mindazonáltal az errefelé bóklászás meglehetősen szezonális, ogazából csak tavaszra és nyárra korlátozódik. Nyár vége után nagy zordonbordon jön, nem turisztnak való.

Nyáron jurtatáborok, lodge szállások is működnek szezonálisan. Karakolban a helyi CBT (közösségi turizmus) klub segítségére biztosan lehet számítani. Ez nagyon jól működik Kirgizisztánban, a helyiek is extra keresethez juthatnak a külhoniak jurtáztatásával és étkeztetésével, a pénz közvetlenül a helyi közösségeknél marad.

A környéken termálvizes fürdők (Altyn Arashan), sok-sok festői völgy (például a Karakol völgy) és számos hegyi patak bűvöli el az alpesi hangulatot kedvelőket. Egy jó turistatérkép mindenképpen ajánlott.

Fenyők, fenyők, fenyők mindenütt.

Hosszabb vakáció eltöltésekor érdemes Karakolban azokból a szállásokból választani, melyek nagyon jó bázisul szolgálnak a hegyloving tevékenységekhez. Én a Teskey Guesthouse nevű szálláson laktam. Itt rengeteg nyugati turistával lehet találkozni, talán ez a legfelkapottabb turisztgyűjtó. Minden létező korú és nemzetiségű arccal lehet itt találkozni. A tulajdonos-menedzser, Talay maga egy intézmény, szuperül beszél angolul, kiréándulásokat, dzsipes és lovas túrákat szervez, mountain bike kölcsönzést biztosít és általában otthon van és folyamatosan takarítja két részből álló guesthouse valamelyikét.

A Teskey szintén egy tipikus példája a turizmusban rejló lehetőségek kihasználásának. Családi vállalkozás, egy olyan, amelyik nagyon bejött a piaci viszonyok felé nyitó posztszovjet Kirgizsztánban. Nagyon jól kitalált, van benne "Teskey Information Centre", "Teskey Garden", mindez egy kicsit nagyobb magánház udvarán. Reggelizője nagy turiszt meeting point. Talay édesanyja szolgálja fel a reggelit, édesapja a túradzsip sofőrje.

Karakolban még számos más turistabázis közül is lehet választani. A Yak Tours Hostel, az Artisa, Jamilya ilyenek például.

A környék történelmi ínyencsége, hogy az egyik legnagyobb orosz felfedező és kalandozó, egy bizonyos Przewalski nevű pasas kutatta fel a cár számára az 1860-as években. Maga Karakol városa is a csávó nevét viselte egy ideig a szovjet korban. Ma is nevét hordja egy lófajta, a kissé alacsony sztyeppei fajta.

Az orosz katonatiszt kissé unalmasnak találta a katonai szolgálatot. Kijárta, hogy kutatómunkát kzdhessen és expedíciókat vezethessen a távoli keletre, az akkor még bekebelezésre váró kirgiz teröletekre. Pénzt viszont nem kapott eleget, ezért pókeren nyert hozzá egy szép summát, 12000 rubelt. Élete bővelkedik bizarr fordulatokban, később tovább kutakodott Tibet és Mongólia felé is. Karakolban hosszabb időszakokat töltött. Halála is igen furcsa. A hatalmas kaliberű világutazó óvatlan módon fertőtlenítés nélkül ivott a Chuy folyó vizéből a mai Bishkek mellett valahol, majd hastifuszban halt meg. Kérésére teljes expedíciós menetfelszerelésben, az Isszik-Kul tó partján temették el.

Közép-Kirgizisztán, illetve dél felé is jókat lehet kalandozni, A helyi erők szerint errefelé lelhető fel a "real spirit of the country".

A vad sziklák között terülnek el a széles "jailoo" legelők, a legelttésre alkalmas füves dombok és völgyek.

Bishkekből egy ideig autópáya vezet a déli Naryn felé, aztán jönnek a vadregényes utak.

Az utakat mindenfelé jurtás boltok, vendéglőcskék, kumiszárusok kísérik és persze nem ritka a lovasok látványa sem, hiszen Kirgizisztánban vagyunk.

A nagy tájnézős utazások lehetségesek bérelt autóval ( a CBt irodák is szerveznek ilyeneket, például Tash Rabatba, régi karavánszerájhoz). Ez igen drága mulatság ugyan, de megéri, ha valakinek sietős.

Ha a turiszt ráérős, akkor viszont neki való a közös taxi (shared taxi). Ezek az iránytaxik akkor indulnak, amikor egy személyautó vagy terepjáró megtelik. Ez gyakran hosszú várakozást jelent. A sofőrök lehetnek hivatásos sofőrök is, de Kirgizisztánban potenciálisan minden sofőr taxis és minden autó taxi. Állítólag ki kell váltani valami papírt és máris lehet utasokat szállítani. Minden említésre méltó településen vannak a helyiek általjó ismert iránytaxi várakozó pontok.

Egy ilyen iránytaxis körben bejutottam a bishkeki rendőrakadémia területére, mert én voltam az egyetlen emberi utras, a többi helyen óriási mennyiségű fokhagymát szállítottunk az egyik Karakol melletti falutól a bishkeki kiképzőbe.

Még olcsóbb lehetőség a marshrutka, a mikrobusz. Mindenképp ajánlott, ha a kirgiz vagy orosz szerelmes popszámokat szeretné megismerni az utazó. Hátránya, hogy még több utast kell összevárni. Nem három-négy főt mint az itránytaxinál, hanem 10-12 utastársat. Általában tényleg csak tele indulnak. Egyes ülőhelyek igen kényelmetlenek, ha tele van (márpedig szinte mindig tele van, ugye).

Vannak még olcsóbb és még lassúbb klasszikus nagybuszos menetrend szerinti járatok is, de ritkák és csak a nagyon forgalmas vonalakon járnak. A nagyobb lábtér miatt nagyobb méretűeknek biztosan kényelmesebbek, mint az inkább hobbitoknak ideális marshrutkák.

A marshrutkázás rejtelmeiről részletesen írtam a grúziai leírásomban, az abban foglaltak fő vonalakban igazak szinte minden posztszovjet államra (kivéve talán a balti országokat): www.travelinstead128.hu/utleirasok/gruzia/35824/ 

Bár maga Naryn egy egészen tipikusan szovjet nagyfalu egy hosszú főutcával, néhány nagyobb tipikusan szovjet épülettel és mögöttük hagyományos sikátorosdival, a Bishkekből idvezető út viszont egy igazi jailoo watching tour, nagy legelőnézegető.

A jurtában élő arcok csak nyárra költöznek ki ide a fűre és általában bérlegeltetést végeznek. A ló és a kiskutya mellé valamilyen járműszerű jószág is dukál már, általában valami szovjetszkij UAZ terepjáró, netán egy Moszkvics vagy egy Zsiguli (sárgán nyáron az a tuti...)

A könnyen szétszedhető és "összecsomagolt" jurta egy Moszkvics vagy egy Lada tetején is elférhet akár. A jailoo-jurtázás jelenthet egyik legelőről a másikra költözést, hiszen az egyik ok, hogy a forróbb völgyekből a kissé magasabban fekvő, enyhébb lejtőkön legeltetnek a nyári rekkenetben. Sok családnak megvan az állandó bérelt, vagy tulajdonolt jailoo legelője, ahol "bérlegeltetésben" is foglakoztathatja a kedves juhokat, lovakat, kecskéket, teheneket.

"Milyen végtelen földek terültek itt el körös-körül, és milyen töméntelen gondja van az embernek a föld hátán!" (Árvay János fordítása) Így sóhajtott fel Szultanmurat, Csingiz Ajtmatov gyerekhőse a "Korai darvak" című regényben, amikor kiköltöztek az Akszajra szántani és jurtákban lakni.

Akár több jurtával is kiköltözhet egy család jailoozni. Olyan is kad, hogy egyben laknak, egyet kiadnak turistáknak, egyet használnak konyhaként, egyet étkezőként, egyet meg kumiszt vagy akár benzint áruló boltként. A jurták számának és felhasználási módjainak nincsen határa.

Ma már tényleg csak szezonális a jurtázás Kirgizisztánban, ha "állandó" jurtalakókat szeretnénk látogatni, akkor irány Mongólia. A néhány napos turistázós jurtálkodás kipróbálásához viszont ideális Kirgizisztán. Persze akkor, ha megbékélünk a jurtán kívüli mellékhelyiség és az esetleges jurta melletti farkasok gondolatával...

A jurtákban a bal odali rész általában a férfiak zónája, a jobb oldal a hölgyeké. Ha van vendégeknek fenntartott rész, akkor az belül, a bejárattól legtávolabbi részen van.

A kirgiz jurták kiemelten fontos része a "tündük", az a felül összezáró koronaszerű elem, a "korona", mely dísze és büszkesége a kirgiz jurtának. A tündüknél van egy nyílás, mely általában nyitható és eltakarható, a füstöt kivezető helyként is szolgálhat (a jurtákat bizony lehet fűteni is).

A jurtázás a jailoon egyes kirgiz családoknál nem gazdasági szükségszerűség, pénzkereseti foráás, vagy bármilyen "muszáj". sokaknak ez egyfajta hagyományőrzés. Kimennek a "jailoo" hegyi legelőkre jurtázni egyet, hogy kipróbálják hajdani, életvitelszerűen nomád őseik.

A kirgiz vidék igen vendégszerető. A turisták jurtáztatásában természetesen jelentkezik némi anyagi érdek, hiszen ezért a turisták fizetnek némi díjat. A jurtáikba turisztalkatú vendégeket kirgiz családok azonban ettől függetlenül is nagyon szívesen látják a vendégeket, büszkék rá, hogy bemutathatják ezt az életformát.

Nos hát, irány a jailoo!

vissza