Kapcsolat

globetrekker128@gmail.com

Nepál

2015.06.20.

Nepál

NAMASTE

Nepáli mozaikok: az élő istennőtől a szekrényhordó sherpákon és a yetiken át a papírgyártó elefántokig

Ki elég erős ahhoz, hogy a legnagyobb otthoni szekrényóriást a hátán cipelje? Ki utazna szívesen egy busz tetején kapaszkodva? Ha valami teljesen valószínűtlennek tűnik, akkor az valószínűleg megtörténhet Nepálban. 2005-ben önkéntes tanárként, 2006-ban és 2010-ben pedig turistaként (utóbbi esetben egy hindu család vendégeként) jártam ebben a rengeteg meglepetést tartogató, hihetetlenül sokoldalú országban.

Nepál bizony időutazás egy picit. Amikor 2005-ben önkéntes tanárkodásomra készültem, elhatároztam, hogy tanulgatom egy picit a nepáli nyelvet. Megrendeltem a Teach Yourself Nepali könyvecskét, kazettás csomagostul. Az első leckék egyikének szövegében két vidéki arc gyalogol messziről a fővárosba. A jó kis bandukolás után egy hegytetőről letekintenek a völgyben fekvő Katmandura és ott értekeznek erről a "shahar" településről, tehát városról. Igen, itt a gyaloglás a közlekedés mindennapos módja még a települések között. 20-30-40 kilométereket gyalogolni nem szokatlan. Az anakronisztikusnak tűnő jelenségek sorozata pedig igen, sorozatban jön, ha eljut a turiszt ebbe a kissé "archaikus" államba.

Nem muszáj azért a tetőn utazni, sőt a Katmandu-völgyben nem is megengedett. A Greenlines nevű cég járataival pedig egészen "európai" módon is lehet utazni.

Az időutazás, a "vissza a múltba" persze kétarcú játék. Szívet melengető része a helyiek időnként szinte szürreális kedvessége. Aztán az olyan sejtelmes helyzetek hangulata, amikor gyertyafényes, utcai kukoricasütős, lámpák nélküli városi sikátorokban sétálunk, vagy a vidéki utakon nyugalmasan szortírozott termények mellett lépésben elhalad a buszunk.

Nem hallgatható el az időutazás másik arca sem. A technológia időnként letünt századokat idéző szintje, a mindennapi betevő megszerzésének nehézsége, vagy a higiéniai, köztisztasági állapotok más idődimenziókat előhívó viszonyai nem a romantikát jelentik az időutazásban. Ez kicsit megviselheti az utazót. Azt hiszem, Nepált kevés vándor úszta meg legalább egy kisebb gyomorbántalom nélkül.  

Ahogyan a helyi körülményeket is a maguk összetettségében, ellentmondásosságában lehet csak valahogy megérteni, úgy a földrajzi és a klimatikus viszonyokra sem szabad sematikusan gondolni. Nepál nem pusztán a Himalája 7000 méter feletti csúcsainak országa, a hegymászó desperadók terepe, hanem egy sokszínú ország, benne a trópusi hőségtől bágyadt síkságoktól a vad, széljárta katlanokon át az örök hó és jég birodalmát jelentő országrészekig.

Az "időutazás" kökeményen azt jelenti, hogy Nepálban az élet bizony nehéz. Erről talán a legmelbevágóbb és talán legemlékezetesebb élmény az, ha látja az utazó, hogyan is kell átkelni egy szakadék mélyén tajtékzóan robogó vízmosás felett. Ezek a mondjuk úgy "hagyományos" technikával létrehozott, puszta létezésükben hihetetlennek tűnő légi függőhidacskák... Hát azt a szentségit, vagy WTF, mondhatná a vándor, ha ilyen modernánglus, imperialisztikusan beszél. Hát igen, az ott élőknek pedig naponta használniuk is kell ezeket az alkalmatosságokat. Az utazó vadromantikus rácsodálkozással élvezheti a felvillanó múltat, de megtanulhatja értékelni a technológiai fejlődést. 

A Terai síkságából, a Katmandu-völgyből és a Himalája hegyvidékéből is érdemes csemegézni. A Katmandu-völgy adott a legtöbb erre látogató számára, mert repülővel a gyakorlatilag a főváros belterületén fekvő katmandui nemzetközi reptéren fog landolni. Itt vesz vízumot, majd akár gyalog, akár egy szinte biztosan Maruti márkájú taxival innen vegyülhet el Katmandu forgatagában. 

Gépmadárral Delhin vagy Dohán, esetleg talán Isztambulon át lehet a legkönnyebben Katmanduba jutni. Az Aeroflot igen költségkímélő járatával Moszkván át egyszerűen Delhibe lehet juthatunk. Majd tűlélve az indiai főváros repülőtere által nyújtott logisztikai rémálmot, valami kis helyi légitársasággal lehet Katmanduba dzsesszelni. Ehhez képest a Quatar Airways Budapest-Doha, majd Doha-Katmandu járatpárja üdítően kényelmesebb és kellemesebb élmény. Így viszont lemarad az utaska arról, hogy egy Delhi-Katmandu távot a Royal Nepali Airlines Corporation (RNAC) nepáli állami légitársasággal húzzon le. Látni kell olyan társaságokat is, ahol a repülés írott és íratlan szabályai nem állnak annyira szigorúan...

Nepálban belső légiközlekedés is létezik, egyes "back of beyond" hegyi települések szinte majdnem csak repülővel közelíthetőek meg időnként. Nem csupán ezek a települések kicsik és eldugottak, hanem kifutópályáik is. Itt nagyon kell tudni repülni. A már említett RNAC állami társaságon kívül számos magántársaság is aktív a belföldi forgalomban. A Buddha Air repül talán  a legmodernebb gépekkel. A többi társaság igen furi gépezeteket is használ. Egyik neves világjáró ismerősöm repült aGurkha Air egyik izgalmas picinyke légiszekerével, melyet induláskor úgy kellett berúgni, mint egy motort...

A szárazföldi közlekedés sem mentes az egzotikumoktól. Csak egyetlen vasútvonalon van korlátozott forgalom. "It was gifted by India", mondta erről a szakaszról egy nepáli ismerősöm. A teherszállítás ezért főleg a közutakon zajlik, ezeken óriási a teherautós forgalom. A feldíszített indiai gyártmányú Tata teherautók tömegei araszolgatnak a kétsávos "highway" főútvonalak emelkedőin. A Tribuvan Highway főváros körüli szakasza különösen zsúfolt és veszélyes. A személyautók nem sok aszfaltot zavarnak, mert magántulajdonban levő gépkocsi Nepálban nagyon kevés van.

A buszozás minden bizonnyal indiai gyártmányű, fütyülő dudával és magas padlózattal megáldott Tata vafy Sutlej márkájú buszokon fog történni. A turiszt választhat, hogy az igazán tájjellegű, ortodox műfajt, a sűrűen járó, de szinte mindig zsúfolt mentrend szerinti helyközi járatokat veszi -e igénybe, vagy keres valami külhoniaknak kitalált megoldást. Az előbbi kategória külünleges élménye lehet, hogy akár a tetőre is kerülhet a kedves utas, ha az utastérben már végképp nincsen hely.

A hosszabb vonalakon futó távolsági buszokon annyiban enyhül az egzotikum, hogy nem az utas, hanem csak a csomagja kerül a tetőre.

Lehet, hogy az árisztokratikus gőg vádjával illethető a nyugati utazó, de azért mégsem, baj, ha választhat, és választ legalább egy európai stílusú busztársaság közül. Ez pedig a Greenlines. Ez a társaság céljáratokat üzemeltet Pokharába és a Chiwan Nemzeti Parkba, így nem kell a minden egyes faluban megálló járatokhoz ragaszkodni. Nepáli viszonylatban drága, így az utazóközönség főleg külföldiekből áll. Nem is jön össze mindig elég utas, így nincsen minden egyes nap járat. A központjuk Thamel bejáratánál, a Királyi Palotához közel volt, valószínűleg most is ott van. Jegyet előre kell venni, ez helyre szól, álló és tetőn utazó utas nincs. Ez nem baj, ha látjuk majd a nepáli "highway" utakat.

A járműflotta légkondicionált, indiai gyártmányú Sutlej buszokból állott 2010-ben (ez lehet az indiai "prémium" buszmárka). Üdítően jóleső szolgáltatás, hogy nagyjából félutón Pokhra és Chiwan felé, Kurintarban egy festői völgy mellett 30-40 perc ebédszünetet tartanak a járatok és a kis utasok a társaság vendégeként teleehetik magukat a fogadóban minden földi jóval. Még kávé is van, a teakultuszos Nepálban ez nagy szám, biza!

A Greenlines kínálta célpontok közül a hegyek által átölelt, gyönyörű tó mellett fekvő Pokhara, illetve vadállatokban gazdag Chitwan Park meglátogatása is megéri az időt és az erőfeszítést.

Az út tanulságos átnézeti képet ad a vidéki Nepél életéről. Teraszos földművelés, rizsföldek, a falvak elején lassítás, mert a főútvonalon szortírozzák a terményeket. Az útvonal egyik leginkább szürreális helye a Manakamana szentély, Katmandutól mintegy 100 kilométerre Pokhara felé. Itt egy drótkötélpálya vezet fel a Tribhuvan Highway melletti parkolóból egy hindu hegyi szentélyhez. Kétfajta kabin létezik, egy embereknek, egy pedig az áldozatnak szánt kecskéknek...

A Chitwan Nemzeti Park az egyik leglátogatottabb természetvédelmi terület a déli síkságon. Míg északon hegymászó túrákért zarándokolnak az utazók, itt délen dzsungelszafarikon lehet egy teljesen másfajta tájat megismerni.

A Greenlines járata Sauhara falujába érkezik. A messziről jött ember itt valamilyen formában mindenképpen kapcsolatba kerül a vidéki Nepál valóságával. 

Én éppen a nagy "elefántfesztivál" idején érkeztem ide 2010 decemberében. Idegenvezetőm, egy késő tinédzserkorban járó helyi fiú, rögtön elvitt a grandiózus dzsámboriba. Mivel a világegyetem egyik legnagyobb szélcsapó flörtölőjéről volt szó, a falu összes szép lányát is megismerem néhány órán belül. Az ünnepi dszekbe öltöztetett elefántok jelentős részét is megismerem.

Kiderül az igen magabiztos gavalléria másik oldala. Vezetőm ugyan udvarolgathat, "csaphatja a szelet", csak hát itt van egy borzasztóan kegyetlen korlát. A kasztrendszer. Az a kasztrendszer, mely 1963 óta hivatalosan semmilyen formában nem létezik Nepálban. A gyakorlatban azonban senki nem tagadhatja le a "nem létező" kasztját, mert a nepáli családnevek elárulják a kasztot. Alacsonyabb kasztos nevű fiú pedig nem nagyon vehet feleségül magasabb kasztból származó lányt, bármekkora is legyen köztük a szerelem.

Vezetőm elpanaszolja, hogy élete szerelme nem teljesedhetett ki, mert a lány magasabb kasztból származott, mint ő és eltiltották őket egymástól. Ő borzasztó depresszióba esett, még "szívott is" mint mondta (Nepálban ez azért nem annyira elképesztően ritka dolog). Persze van azért sok gyönyörű lány Nepálban, minden már "nem létező" kasztban...

A dzsungeljárás lehet gyalogos, kenus és gyalogos vagy  elefántogolós is. Vezetőm kollégát is hoz, aki talán 16-17 éves lehet. Ő lesz a csapatunkat záró hátvéd a vadonban. A saját lábon sétálós variáció előtt illik egy biztonsági oktatást meghallgatni, ennek komolyságát növeli a képen látható biztonsági bot, önvédelmünk záloga.

Az elefántos szafari annyiban biztonságosabb, hogy a Chitwan Park területén élő szép számú rinocérosz egyedül az elefánttól tart, tehát az elefánton ülő turisták biztonságban vannak tőle. Hasonlóan igaz ez a bengáli tigrisre is. A vizekben lubickoló krokodilok is meghajolnak az elefánt tekintélye lőtt, tehát földön-vízben az elefánt jelenti az abszolut biztonságot.

A gyalogos szafari mintegy vorspiel, bevezető része egy csónakázósdi egy hosszú ladikon a hajnali ködben.

"Higher cast is getting higher, lower cast is getting lower." A "már nem létező" kasztrendszerben alacsonyabb kasztba tartozó vezetőm a folyók partján álló házak felé mutat. Az alacsonyabb kasztokba tartozók az egyszerűbb kiszolgáló munkákat kaphatják a turizmus felvirágzásával. A hotelok tulajdonlása, vendéglátók üzemeltetése, a magasabb pozíciók a "már nem létező" magasabb kasztokból származóknak jutnak.

Egy ilyen szürreális hajnali látvány azért igazán kihagyhatatlan.

"Shit, crocodile". Magasabb vezetőm éppen akkor mondja ki ezt, amikor tűnődve húzom ujjaimat a víz tetején, hogy a víz hőmérsékletén elmélkedjek, mint az egyszeri bolond turista. Állítólag az itteni krokodilok zöme, tehát mondjuk úgy, egy része egy kisebb termetű alfajhoz tartozik és kisebb állkapcsaival remekül halászik, viszont nagyobb állatokat nem tud elejteni. Hát ki tudhati...Később láttam a folyóban fürdöző gyerekeket, azért nem követném a példát.

"Do not touch water'. Éppen ideje volt hallani ezt a nagyszerű, időtálló bölcsességet.

Ha itt nincsen krokodil, akkor sehol nincsen. Meleg, poshadós, mocsárszerű víz a folyó partján.

Mások is ladikoznak. Meg mutogatják a krokodilokat is.

A protokoll az, hogy a ladikos ember irányít hátulról, az idegenvezető "kémlel" elölről. Feladata még, hogy  középen üldögélő, a víz érintésének vágyát legyűrni igyekvő turisztok figyelmét a gazdag madárvilág és vízi élővilág felé terelje. 

Az itteni folyók legkülönlegesebb lakója egy delfin, bizony, az édesvízi delfin.

Él itt indiai páva, orrszarvúmadár, kakukk, harkály és még jó 400 féle madár és 70 féle pillangó.

Ha átestünk a krokodilfrászos beavató ladikozáson, akkor jöhet a szárazföldi bozótfelzavarós szafarizás. Mielőtt azonban a hat méter magasra is megnövő elefántfű és a harminc méternyi magasba törő sal fák közé megyünk bozótozni, át kell esni a biztonság oktatáson. Nem véletlenül hozták vezetőink azokat a dorongokat...

Ki jöhet szembe? A biztonsági tudnivalók minden vadabb viselkedést produkáló fajra kiterjednek, akik potenciálisan hirtelen megjelenhetnek előttünk az ösvényen.

Bengáli tigris? Ő a Chitwan fénypontja, csak éppen annyira ritka és annyira rejtőzködő életet él, hogy szinte sohasem látni. "We would be very lucky to see it, it never comes". Nos, mi van, ha mégis jön? Az egyik helyi praktika szerint álarcos maszkot kell tenni a fej másik oldalára, mert a kétarcú humanoid összezavarja a tigris logikáját...Vezetőim viszont nem hoztak ilyen álarcot. Én sem hoztam el ide kedvelt Anonymus maszkomat, így aztán maradt az a tudat, hogy úgysem jön, ha meg igen, akkor nagyon szerencsések vagyunk, bármit is reagáljon ránk... 

Orrszarvú? Belőlük itt aztán tényleg akad bőven. "We climb up a  a tree." Egyébként állítólag nem látnak túl jól és nem fordulnak túl gyorsan... Hát...

Vad elefánt? "We look for a bridge, they don't like bridges, they are afraid itt will collapse under them." Rendkívül praktikus, bizonyára nagyon hamar hídra lehet lelni, ha netán egy fülét csapkodó, sípoló, megvadult vad elefánt rohan az ember felé, netán több. Az alapötlet viszont teljesen igaz, a nem szelidített, vadon élő elefántok tényleg kerülik a hidakat. Láttuk az eredményét, ahogy látványosan szétdimbolták a folyómedret egy híd mellett, hogy a hídra ne kelljen rámenni.

Fekete medve? "They don't like humans. If a black bear comes, there will definitely be a fight". Hát elnéztem dorongjainkat és próbáltam a capoeira bemutatókon látottakat felidézni..."Or we will try to make a big noise, they don't like noise". Nahát, ezek szerint az erdélyi medvék esetére javallott, állítólag beváló "holtnak tettetés" a nepáli medvékkel szemben nem működik. Egyébként egy magaslesen láttuk az ürüléküket, tehát portyáznak, bár kisérőim szerint szerencsére inkább csak éjjel.

Nos, akkor ez milyen nyom, kinek vagyunk a nyomában?

Avagy ő jár a nyomunkban? Reggel van, lassan délelőtt, lehet, hogy a többségnek itt már ez szieszta otthon a dzsungel mélyén...

A fű néha tényleg 6-7 méter magasra nő, tényleg lenne kis tátott száj, ha hirtelen megjelenne benne egy hatlamas rinocérosz. A gyalogos szafari egy része ilyen csak, viszont ezeken a szakaszokon tényleg kicsit fárasztó tud lenni az átcsapás a "susnyáson". Nevezhetjük rekettyésnek, vagy esetleg dzsindzsásnak, dél-dunántúli zamattal...

De jó dzsindzsázni, susnyásolni, rekettyézni. Igazából nem tudom, melyik lenne a jobb, ha nem találkoznánk semmilyen vadul vadabb állattal , és akkor nem kellene a biztonsági technikákat mérlegelni, vagy ha igen, és a menekülés előtt jól telibe fotózhatnánk magunkat vele. Két vezetőm sem tudja szerintem, hogy melyik lenne üdvösebb, mert változóan zajosan csapkodnak a dzsindzsásban, hogy vonzzák, vagy elriasszák az orrszarvúkat és barátaikat.

A felsőbb hatalmak, avagy a körülmények összejátszásai úgy gondolták, hogy csak a madárvilág és a pillangók pompáját érdemlem meg gyalogosan, a vadállatokat nem.

A mindenféle állati tevékenység nyomainak látványa így is tanulságos volt és felkészítést adott a délutáni elefántos szafarira.

Az elefántos dzsungeljárás komolyabb dolog, mélyebben és biztonságosabban lehet a vadonba hatolni.

A kiképzett elefántokat a külön erre a célra felkészített szakember, a mahut nevű elefántgondozó neveli és oktatja. Ő gondoskodik a nagytestűek fejenként mintegy 200 litert kitevő napi ivóvízéről és több száz kilónyi eledeléről is.

Az elefántra az elefánt-megállóban szállunk fel. Ez egy szép lépcsős magas beálló, falun járatosak magaslesnek neveznék. Innen lehet beszállni az elefánt tetején levő, biztonságot jelentő kosárkába, az utastérbe. Egy ilyen kosárban négy utazó is elférhet, ha jó nagy háta is van a nagyfűlűnek. Az angol nyelvű zsargonban a kissé technokrata "docking station" elnevezéssel illetik ezeket a magasleses beszállókat.

Érdemes egy kicsit körüljárni az úgynevezett "etikus elefántozás", vagy "etikus elefántos turizmus" kérdését. Amennyire kutakodtam ezzel kapcsolatban, a hitwan Park léte, az állatok populációinak fenntartása és védelme jelentős mértékben az elefántokon múlik.

A parkban szép számmal élnek a már említett vad elefántokból, akik szépen kikerülik a hidakat. Jelentős mértékű tenyésztés és "szelidítve nevelés" is zajlik a parkban, hogy a populáció folyamatosan növekedjen. Miért létfontosságú az elefántok számának stabilitása, vagy gyarapodása a park szempontjából? Két emberi lábon igazából csak a park periférikus zónáiban lehet behatóbban csatagolni, mint ahogyan a mi gyalogos szafarink sem merészkedett a park mélyére. A távolabbi, zártabb részekre a parkőrök is csak elefántok hátán merészkednek be.

Az elefántok így kulcsszerepet játszanak a park védelmében és az orvvadászat megfékezésében (a statisztikai adatok tükrében az utóbbi néhány évben ez kifejezetten sikeresnek bizonyult). A szelidített elefántok a falusi közösségek és park mindennapi életének aktív részesei, megbecsült szereplői. 

A turizmusban játszott szerep pénzügyi szempontból nézve létfontosságú. A realitásokat látva, a valóságot elfogadva egyértelműen látszik, hogy Nepál egy anyagi eszközökkel nagyon szerényen rendelkező, mondhatni borzasztóan szegény ország. A Chitwan Parkban a szelidített elefántok turizmusban való foglalkoztatása biztosítja az elefántok, a mahutok és az elefántokat tenyésztő programok puszta fenntartását, ezáltal a park menedzselhetőségét és védhetőségét. A turisták által a zsfariért fizetett díj tt olyan, mint egy falat kenyér. Az elefánok esetében ugye nagy falatok kellenek, mert ők több száz kilónyit esznek és több száz liternyit isznak naponta.  

Jelentős erőfeszítések történtek azért, hogy a parkban és a turizmusban dolgozó elefántoknak is legyenek korrekt "munkavállalói jogaik" és ne legyenek kizsákmányoltak. Az elefántokat egy szakszervezetre hasonló egyesület védi, illetve monitorozza a mahutok tevékenységét. Egy elefánt egy nap maximum két szafaris kört vihet, ez napi kétszer két óra munkát jelent, a "túlóra" tilos. Minden évebn megválasztják az "év mahutját", aki valamilyen kritériumok alapján a leggondosabban bánik az elefántjaival. Persze a legkményebb kérdés a szelidítve nevelés marad, ami nehezen megy valamennyi erőszak nélkül. Nepálban betiltották a hagyományos kampós eszközt, csak kevésbé durva eszközöket lehet használni, illetve próbálkoznak teljesen erőszakmentes betanítási módszerekkel is. A parkban élő szelidített elefántok egy része a kormány tulajdona, másik része magántulajdonban van. A privát elefántokra ugyanazok a "szakszervezeti" előírások vonatkoznak, mint az állam által birtokoltakra. 

Az elefántos szafarin jóval nagyobb eséllyel lehet nagytestű vadállatokat látni, mint a gyalogos bozótfelkavaráson. Ez részben azért van, mert az elefántok mélyebben behatolhatnak a dzsungel belsőbb részeibe, másrészt a mahutok általában ismerik a tipikus helyeket, ahol mondjuk egy rinocérosz felbukkanhat.

Az elefánt tetején levő kosárkában ráadásul teljesen biztonságban lehet az emberfia, a dzsungel hierarchiájában az elefánt az abszolut méretkirály, így őt mindenki más tiszteletben tartja. 

A kosárkában üldögélve oldalra lógathatjuk le a lábunkat az elefánt oldalán. A méretkirály állatokon is vannak olyan szőrszerűségek, amik a gyakorlatban azt jelentik, mintha óriási drótdarabok lennének. Hosszú ujjzatú szerkó többek között ezért is ajánlott. 

Reggel és késő délután indulnak elefántos szafarik, ilyenkor van a legjobb esély némi orrszarvús sighting élményre. A már említett "szakszervezeti jogok" miatt az indulások száma korlátozott (általában a szállasadók bonyolítják le a foglalást a magántulajdonú mahutoknál, a kormányelefántoknál pedig egy irodába kell elmenni és ott foglalni).

Azért az ember "torkában dobog a szíve" (ez egy tök jó kifejezés egyébként), amikor megpillantja az elefánt hátáról a rinocéroszt, amit aztán majd szépen megközelítünk. A látvány értékét növeli, hogy a mórningos (reggeli-délelőtti) gyalogos dzsungelderbin órákig csapkodtuk a bozótot, hogy jöjjön már végre egy ilyen nagy behemót és aztán futhassunk előle a fára (már ha van), de csak nem jött. Most, délután, elefántosan körülbelül tizenöt perc után gyönyörű fotóodellként beáll egy a folyó közepére.

Közeledünk, közeledünk, mindjárt orrszarvú simizés?

Igen, igen, végre egy rhinoceros unicornis, azaz egy indiai orrszarvű. Egy a mintegy 500-600 egyedet számláló chitwani rhinoceros közösség tagjai közül. A faj a folyó melletti füves legelőket szereti, akkor különösen, ha azért a közelben erdős és mocsaras területek is vannak. Meglett korukra 2000-3000 kg súlyt domborítanak ezek a jószágok. Monstrum súlyuk ellenére kitűnően úsznak, futnak, hallanak, szagolnak. Gyenge pontjuk a látás. Gyönyörűek a bőrük redői. A mintegy öt centiméter vastag börükön a lovagi páncél kinézetéhez hasonló mintás redők vannak. 

A derék rhinoceros unicornis egy kicsit nézegeti az elefántot, aztán amikor már szinte mellé lépünk, akkor sarkon fordul és elmegy. Tiszteli a még debellább testű kollégát.

A Chitwan park még számos emlősfajt rejt. Ezek talán kevésbé látványosak, mint a "páncélos" óriás indiai orrszarvú, de szintén érdekesek. További előnyük még, hogy láthatóak, ellentétben mondjuk a bengáli tigrissel.

Valaha hatalmas területet borított a mai Pakisztántól egészen a mai Burmáig olyan hatalmas dzsungeles-erdős-mocsaras-ligetes vadon, mint amilyen állapotokat a Chitwan Park őrzött meg.

Az elefántos szafarizás talán legmaradandóbb logisztikai élménye a partfalakon való felvágtatás. nem gondoltam volna, hogy az elefánt a szinte derészögű kaptatókon is tökéletes biztonsággal, rendkívül ügyes technikával viszi fel magát és utasait.

A napi műszak vége, jöhet a lubickolás és a "nagy zabálás".

Közeli találkozásom és beszélgetésem ezzel az elefánttal megerősített abban a korábbi hitemben, hogy az elefántok a top legokosabb és legintelligensebb állatok közé tartoznak.

Az utcákon életvitelszerűn rohangáló szelidített elefántoktól azért jobb távolságot tartani. 

Sauhara faluja és a Chitwan több külföldi látogatót olyannyira megigézett, hogy többször is visszatértek és intézményeket is alapítottak. Ilyen például az alsó képen látható árvaház is.

Nem csalás, nem ámítás, bizony, bizony, itt elefántfekáliából készült papírt és más "papírárút lehet vásárolni!

Az elefánt irgalmatlan mennyiségű növényi táplálékot eszik, viszont gyomra eléggé tessék-lássék dolgozza fel a hatalmas adagokat. Tulajdonképpen pont annyira dolgozza meg a begyűrt füvet, mint amennyi egy papírgyátási folyamat első fázisa... Nos, mi következik ebből? Természetesen az, hogy az elefántok által kipotyogtatott pupuból bizony remekül lehet papírt készíteni.

Megfelelő tisztítási és további feldolgozó eljárások után nagyszerű albumok, füzetek, írólapok lesznek az elefántsitiből. Az ebben rejlő lehetőséget már több helyütt felfedezték és több országban készülnek már papírtermékek az elefántfekáiából. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy ezzel megoldódik az a probléma is, hogy mi legyen az óriási mennyiségű elfogyasztott táplálék nyomán keletkező óriási mennyiségű pupuhegyekkel.

A Chitwan Park mellett, Sauhara falujában egy itt vakációzó német üzletember látta meg az ügyben rejlő lehetőséget. Ötletét meg is valósította. ha erre járunk, vásároljunk a "márkaboltban"!

A Katmandu-völgy három történelmi települése, Katmandu, Patan és Bhaktapur közül  a harmadik adja a legautentikusabb históriákus élményt.

Bhaktapur tényleg olyan, mintha visszalépne az ember az időben. a belváros kapuján túl gyakorlatilag nincs járműforgalom. Olyan, mintha visszacseppentünk volna a Malla királyok első évszázadaiba.

Az igazsághoz tartozik, hogy a nagy földrengés Bhaktapur és Katmandu történelmi épületeinek jelentős részét megrongálta, Patan értékeit pedig teljesen elpusztította. A képeken látható látványosságokról tehát múlt időben, vagy jövő időben lehet beszélni, mert nem zetközi segítséggel megkezdődött a rekonstrukció.

Talán kedvenc fotóm Bhaktapurből.

Elbírnánk -e?

Kumari Ghar, itt egy élő istennő lakik. Bizony, ő a Kumari Devi.

Kicsit idétlen, de környezetbarát. Villanymotoros tuk-tuk, Katmandu tömegközlekedésének egyik alappillére.

Tuk-tuk rulez :) Mintha egy hajszárító hajtana egy járművet...

A műszerezettség bonyolultsága itt bizonyosan nem zavarja össze a pilótát.

Milyen lehet egy nepáli randizós kirándulóhely? Persze gyönyörű hegynézős!

Kulcsszó Nagarkot. A fővárostól mintegy harminc kilométerre fekszik ez a hegyi falucska, mely mindazon kívül, hogy otthont ad egy katonai tábornak és számos hotelnek, a nagy nepáli romantic spot címet is viselhetné. Egy hosszú szerpentin végén, majdnem 2000 méter magasba jutva, egy kilátózós pontról elvben festői kilátás nyúlik a Himalája nepáli hétezren túli csúcsainak társaságára. Igen, beleértve a Csomolungma/Sagarmatha/Mount Everest csúcsát is.

A szerpentinen felfelé baktatnak kosaras gyűjtögető nénik, gyalogos turisztok, néminemű iskolai kirándulózós csoportok. A szerelmespárok a tipikus nepáli szerelmespáros közlekedési eszközön, azaz motorkerékpáron döngetnek felfelé.

Egyre feljebb kell menni a majdnem 2000 méter mgasan fekvő kilátópont felé, és reménykedni, hogy olyan szépen kitisztuljon az idő, hogy gyönyörű sziluettben pompázhassanak a nagy magas hétezren túliak.

Jár -e erre yeti? Minden bizonnyal erre még nem, mert a szerelmesek, az iskolai kirándulók, csoportos turisták valószínűleg megviselhetik egy yeti idegeit. Gondolom mindezt az alapján, hogy a szép számmal dokumentált "yeti sighting" esetek túlnyomó többségét magányos gyalogosok élték át félreeső hegyi ösvényeken. Szóval hát úgy, hogy az adott yeti felbukkanásának mindig csak épp egy elhagyatott helyen járó arc volt a szemtanúja. Csoportos yeti sighting nem nagyon dokumentálódott.

Tény és való azonban, hogy a yeti megingathatatlanul biztos pontja a nepáli folklórnak és a közhiedelemnek. Még a rádióban is elhangozhat, hogy egy nem talált emberről hivatalosan megállapítják, hogy yeti rabolta el...

Mikor derül ki?

Picit kiderült.

vissza