TRAVELINSTEAD128

Nepáli mozaikok: az élő istennőtől a szekrényhordó sherpákon és a yetiken át a papírgyártó elefántokig

Ki elég erős ahhoz, hogy a legnagyobb otthoni szekrényóriást a hátán cipelje? Ki utazna szívesen egy busz tetején kapaszkodva? Ha valami teljesen valószínűtlennek tűnik, akkor az valószínűleg megtörténhet Nepálban. 2005-ben önkéntes tanárként, 2006-ban és 2010-ben pedig turistaként (utóbbi esetben egy hindu család vendégeként) jártam ebben a rengeteg meglepetést tartogató, hihetetlenül sokoldalú országban.

Nepál bizony időutazás egy picit. Amikor 2005-ben önkéntes tanárkodásomra készültem, elhatároztam, hogy tanulgatom egy picit a nepáli nyelvet. Megrendeltem a Teach Yourself Nepali könyvecskét, kazettás csomagostul. Az első leckék egyikének szövegében két vidéki arc gyalogol messziről a fővárosba. A jó kis bandukolás után egy hegytetőről letekintenek a völgyben fekvő Katmandura és ott értekeznek erről a "shahar" településről, tehát városról. Igen, itt a gyaloglás a közlekedés mindennapos módja még a települések között. 20-30-40 kilométereket gyalogolni nem szokatlan. Az anakronisztikusnak tűnő jelenségek sorozata pedig igen, sorozatban jön, ha eljut a turiszt ebbe a kissé "archaikus" államba.

Nem muszáj azért a tetőn utazni, sőt a Katmandu-völgyben nem is megengedett. A Greenlines nevű cég járataival pedig egészen "európai" módon is lehet utazni.

Az időutazás, a "vissza a múltba" persze kétarcú játék. Szívet melengető része a helyiek időnként szinte szürreális kedvessége. Aztán az olyan sejtelmes helyzetek hangulata, amikor gyertyafényes, utcai kukoricasütős, lámpák nélküli városi sikátorokban sétálunk, vagy a vidéki utakon nyugalmasan szortírozott termények mellett lépésben elhalad a buszunk.

Nem hallgatható el az időutazás másik arca sem. A technológia időnként letünt századokat idéző szintje, a mindennapi betevő megszerzésének nehézsége, vagy a higiéniai, köztisztasági állapotok más idődimenziókat előhívó viszonyai nem a romantikát jelentik az időutazásban. Ez kicsit megviselheti az utazót. Azt hiszem, Nepált kevés vándor úszta meg legalább egy kisebb gyomorbántalom nélkül.  

Ahogyan a helyi körülményeket is a maguk összetettségében, ellentmondásosságában lehet csak valahogy megérteni, úgy a földrajzi és a klimatikus viszonyokra sem szabad sematikusan gondolni. Nepál nem pusztán a Himalája 7000 méter feletti csúcsainak országa, a hegymászó desperadók terepe, hanem egy sokszínú ország, benne a trópusi hőségtől bágyadt síkságoktól a vad, széljárta katlanokon át az örök hó és jég birodalmát jelentő országrészekig.

Az "időutazás" kökeményen azt jelenti, hogy Nepálban az élet bizony nehéz. Erről talán a legmelbevágóbb és talán legemlékezetesebb élmény az, ha látja az utazó, hogyan is kell átkelni egy szakadék mélyén tajtékzóan robogó vízmosás felett. Ezek a mondjuk úgy "hagyományos" technikával létrehozott, puszta létezésükben hihetetlennek tűnő légi függőhidacskák... Hát azt a szentségit, vagy WTF, mondhatná a vándor, ha ilyen modernánglus, imperialisztikusan beszél. Hát igen, az ott élőknek pedig naponta használniuk is kell ezeket az alkalmatosságokat. Az utazó vadromantikus rácsodálkozással élvezheti a felvillanó múltat, de megtanulhatja értékelni a technológiai fejlődést. 

A Terai síkságából, a Katmandu-völgyből és a Himalája hegyvidékéből is érdemes csemegézni. A Katmandu-völgy adott a legtöbb erre látogató számára, mert repülővel a gyakorlatilag a főváros belterületén fekvő katmandui nemzetközi reptéren fog landolni. Itt vesz vízumot, majd akár gyalog, akár egy szinte biztosan Maruti márkájú taxival innen vegyülhet el Katmandu forgatagában. 

Gépmadárral Delhin vagy Dohán, esetleg talán Isztambulon át lehet a legkönnyebben Katmanduba jutni. Az Aeroflot igen költségkímélő járatával Moszkván át egyszerűen Delhibe lehet juthatunk. Majd tűlélve az indiai főváros repülőtere által nyújtott logisztikai rémálmot, valami kis helyi légitársasággal lehet Katmanduba dzsesszelni. Ehhez képest a Quatar Airways Budapest-Doha, majd Doha-Katmandu járatpárja üdítően kényelmesebb és kellemesebb élmény. Így viszont lemarad az utaska arról, hogy egy Delhi-Katmandu távot a Royal Nepali Airlines Corporation (RNAC) nepáli állami légitársasággal húzzon le. Látni kell olyan társaságokat is, ahol a repülés írott és íratlan szabályai nem állnak annyira szigorúan...

Nepálban belső légiközlekedés is létezik, egyes "back of beyond" hegyi települések szinte majdnem csak repülővel közelíthetőek meg időnként. Nem csupán ezek a települések kicsik és eldugottak, hanem kifutópályáik is. Itt nagyon kell tudni repülni. A már említett RNAC állami társaságon kívül számos magántársaság is aktív a belföldi forgalomban. A Buddha Air repül talán  a legmodernebb gépekkel. A többi társaság igen furi gépezeteket is használ. Egyik neves világjáró ismerősöm repült aGurkha Air egyik izgalmas picinyke légiszekerével, melyet induláskor úgy kellett berúgni, mint egy motort...

A szárazföldi közlekedés sem mentes az egzotikumoktól. Csak egyetlen vasútvonalon van korlátozott forgalom. "It was gifted by India", mondta erről a szakaszról egy nepáli ismerősöm. A teherszállítás ezért főleg a közutakon zajlik, ezeken óriási a teherautós forgalom. A feldíszített indiai gyártmányú Tata teherautók tömegei araszolgatnak a kétsávos "highway" főútvonalak emelkedőin. A Tribuvan Highway főváros körüli szakasza különösen zsúfolt és veszélyes. A személyautók nem sok aszfaltot zavarnak, mert magántulajdonban levő gépkocsi Nepálban nagyon kevés van.

A buszozás minden bizonnyal indiai gyártmányű, fütyülő dudával és magas padlózattal megáldott Tata vagy Sutlej márkájú buszokon fog történni. A turiszt választhat, hogy az igazán tájjellegű, ortodox műfajt, a sűrűen járó, de szinte mindig zsúfolt mentrend szerinti helyközi járatokat veszi -e igénybe, vagy keres valami külhoniaknak kitalált megoldást. Az előbbi kategória külőnleges élménye lehet, hogy akár a tetőre is kerülhet a kedves utas, ha az utastérben már végképp nincsen hely.

A hosszabb vonalakon futó távolsági buszokon annyiban enyhül az egzotikum, hogy nem az utas, hanem csak a csomagja kerül a tetőre.

Lehet, hogy az árisztokratikus gőg vádjával illethető a nyugati utazó, de azért mégsem baj, ha választhat, és választ legalább egy európai stílusú busztársaság közül. Ez pedig a Greenlines. Ez a társaság céljáratokat üzemeltet Pokharába és a Chitwan Nemzeti Parkba, így nem kell a minden egyes faluban megálló járatokhoz ragaszkodni. Nepáli viszonylatban drága, így az utazóközönség főleg külföldiekből áll. Nem is jön össze mindig elég utas, így nincsen minden egyes nap járat. A központjuk Thamel bejáratánál, a Királyi Palotához közel volt, valószínűleg most is ott van. Jegyet előre kell venni, ez helyre szól, álló és tetőn utazó utas nincs. Ez nem baj, ha látjuk majd a nepáli "highway" utakat.

A járműflotta légkondicionált, indiai gyártmányú Sutlej buszokból állott 2010-ben (ez lehet az indiai "prémium" buszmárka). Üdítően jóleső szolgáltatás, hogy nagyjából félutón Pokhra és Chitwan felé, Kurintarban egy festői völgy mellett 30-40 perc ebédszünetet tartanak a járatok és a kis utasok a társaság vendégeként teleehetik magukat a fogadóban minden földi jóval. Még kávé is van, a teakultuszos Nepálban ez nagy szám, biza!

A Greenlines kínálta célpontok közül a hegyek által átölelt, gyönyörű tó mellett fekvő Pokhara, illetve vadállatokban gazdag Chitwan Park meglátogatása is megéri az időt és az erőfeszítést.

Az út tanulságos átnézeti képet ad a vidéki Nepél életéről. Teraszos földművelés, rizsföldek, a falvak elején lassítás, mert a főútvonalon szortírozzák a terményeket. Az útvonal egyik leginkább szürreális helye a Manakamana szentély, Katmandutól mintegy 100 kilométerre Pokhara felé. Itt egy drótkötélpálya vezet fel a Tribhuvan Highway melletti parkolóból egy hindu hegyi szentélyhez. Kétfajta kabin létezik, egy embereknek, egy pedig az áldozatnak szánt kecskéknek...

A Chitwan Nemzeti Park az egyik leglátogatottabb természetvédelmi terület a déli síkságon. Míg északon hegymászó túrákért zarándokolnak az utazók, itt délen dzsungelszafarikon lehet egy teljesen másfajta tájat megismerni.

A Greenlines járata Sauhara falujába érkezik. A messziről jött ember itt valamilyen formában mindenképpen kapcsolatba kerül a vidéki Nepál valóságával. 

Én éppen a nagy "elefántfesztivál" idején érkeztem ide 2010 decemberében. Idegenvezetőm, egy késő tinédzserkorban járó helyi fiú, rögtön elvitt a grandiózus dzsámboriba. Mivel a világegyetem egyik legnagyobb szélcsapó flörtölőjéről volt szó, a falu összes szép lányát is megismertem néhány órán belül. Az ünnepi dszekbe öltöztetett elefántok jelentős részét is megismerhettem.

Kiderül az igen magabiztos gavalléria másik oldala. Vezetőm ugyan udvarolgathat, "csaphatja a szelet", csak hát itt van egy borzasztóan kegyetlen korlát. A kasztrendszer. Az a kasztrendszer, mely 1963 óta hivatalosan semmilyen formában nem létezik Nepálban. A gyakorlatban azonban senki nem tagadhatja le a "nem létező" kasztját, mert a nepáli családnevek elárulják a kasztot. Alacsonyabb kasztos nevű fiú pedig nem nagyon vehet feleségül magasabb kasztból származó lányt, bármekkora is legyen köztük a szerelem.

Vezetőm elpanaszolja, hogy élete szerelme nem teljesedhetett ki, mert a lány magasabb kasztból származott, mint ő és eltiltották őket egymástól. Ő borzasztó depresszióba esett, még "szívott is" mint mondta (Nepálban ez azért nem annyira elképesztően ritka dolog). Persze van azért sok gyönyörű lány Nepálban, minden már "nem létező" kasztban...

A dzsungeljárás lehet gyalogos, kenus és gyalogos vagy  elefántogolós is. Vezetőm kollégát is hoz, aki talán 16-17 éves lehet. Ő lesz a csapatunkat záró hátvéd a vadonban. A saját lábon sétálós variáció előtt illik egy biztonsági oktatást meghallgatni, ennek komolyságát növeli a képen látható biztonsági bot, önvédelmünk záloga.

Az elefántos szafari annyiban biztonságosabb, hogy a Chitwan Park területén élő szép számú rinocérosz egyedül az elefánttól tart, tehát az elefánton ülő turisták biztonságban vannak tőle. Hasonlóan igaz ez a bengáli tigrisre is. A vizekben lubickoló krokodilok is meghajolnak az elefánt tekintélye lőtt, tehát földön-vízben az elefánt jelenti az abszolut biztonságot.

A gyalogos szafari mintegy vorspiel, bevezető része egy csónakázósdi egy hosszú ladikon a hajnali ködben.

"Higher cast is getting higher, lower cast is getting lower." A "már nem létező" kasztrendszerben alacsonyabb kasztba tartozó vezetőm a folyók partján álló házak felé mutat. Az alacsonyabb kasztokba tartozók az egyszerűbb kiszolgáló munkákat kaphatják a turizmus felvirágzásával. A hotelek tulajdonlása, vendéglátók üzemeltetése, a magasabb pozíciók a "már nem létező" magasabb kasztokból származóknak jutnak.

Egy ilyen szürreális hajnali látvány azért igazán kihagyhatatlan.

"Shit, crocodile". Magasabb vezetőm éppen akkor mondja ki ezt, amikor tűnődve húzom ujjaimat a víz tetején, hogy a víz hőmérsékletén elmélkedjek, mint az egyszeri bolond turista. Állítólag az itteni krokodilok zöme, tehát mondjuk úgy, egy része egy kisebb termetű alfajhoz tartozik és kisebb állkapcsaival remekül halászik, viszont nagyobb állatokat nem tud elejteni. Hát ki tudhati...Később láttam a folyóban fürdöző gyerekeket, azért nem követném a példát.

"Do not touch water'. Éppen ideje volt hallani ezt a nagyszerű, időtálló bölcsességet.

Ha itt nincsen krokodil, akkor sehol nincsen. Meleg, poshadós, mocsárszerű víz a folyó partján.

Mások is ladikoznak. Meg mutogatják a krokodilokat is.

A protokoll az, hogy a ladikos ember irányít hátulról, az idegenvezető "kémlel" elölről. Feladata még, hogy  középen üldögélő, a víz érintésének vágyát legyűrni igyekvő turisztok figyelmét a gazdag madárvilág és vízi élővilág felé terelje. 

Az itteni folyók legkülönlegesebb lakója egy delfin, bizony, az édesvízi delfin.

Él itt indiai páva, orrszarvúmadár, kakukk, harkály és még jó 400 féle madár és 70 féle pillangó.

Ha átestünk a krokodilfrászos beavató ladikozáson, akkor jöhet a szárazföldi bozótfelzavarós szafarizás. Mielőtt azonban a hat méter magasra is megnövő elefántfű és a harminc méternyi magasba törő sal fák közé megyünk bozótozni, át kell esni a biztonság oktatáson. Nem véletlenül hozták vezetőink azokat a dorongokat...

Ki jöhet szembe? A biztonsági tudnivalók minden vadabb viselkedést produkáló fajra kiterjednek, akik potenciálisan hirtelen megjelenhetnek előttünk az ösvényen.

Bengáli tigris? Ő a Chitwan fénypontja, csak éppen annyira ritka és annyira rejtőzködő életet él, hogy szinte sohasem látni. "We would be very lucky to see it, it never comes". Nos, mi van, ha mégis jön? Az egyik helyi praktika szerint álarcos maszkot kell tenni a fej másik oldalára, mert a kétarcú humanoid összezavarja a tigris logikáját...Vezetőim viszont nem hoztak ilyen álarcot. Én sem hoztam el ide kedvelt Anonymus maszkomat, így aztán maradt az a tudat, hogy úgysem jön, ha meg igen, akkor nagyon szerencsések vagyunk, bármit is reagáljon ránk... 

Orrszarvú? Belőlük itt aztán tényleg akad bőven. "We climb up a  a tree." Egyébként állítólag nem látnak túl jól és nem fordulnak túl gyorsan... Hát...

Vad elefánt? "We look for a bridge, they don't like bridges, they are afraid itt will collapse under them." Rendkívül praktikus, bizonyára nagyon hamar hídra lehet lelni, ha netán egy fülét csapkodó, sípoló, megvadult vad elefánt rohan az ember felé, netán több. Az alapötlet viszont teljesen igaz, a nem szelidített, vadon élő elefántok tényleg kerülik a hidakat. Láttuk az eredményét, ahogy látványosan szétdimbolták a folyómedret egy híd mellett, hogy a hídra ne kelljen rámenni.

Fekete medve? "They don't like humans. If a black bear comes, there will definitely be a fight". Hát elnéztem dorongjainkat és próbáltam a capoeira bemutatókon látottakat felidézni..."Or we will try to make a big noise, they don't like noise". Nahát, ezek szerint az erdélyi medvék esetére javallott, állítólag beváló "holtnak tettetés" a nepáli medvékkel szemben nem működik. Egyébként egy magaslesen láttuk az ürüléküket, tehát portyáznak, bár kisérőim szerint szerencsére inkább csak éjjel.

Nos, akkor ez milyen nyom, kinek vagyunk a nyomában?

Avagy ő jár a nyomunkban? Reggel van, lassan délelőtt, lehet, hogy a többségnek itt már ez szieszta otthon a dzsungel mélyén...

A fű néha tényleg 6-7 méter magasra nő, tényleg lenne kis tátott száj, ha hirtelen megjelenne benne egy hatlamas rinocérosz. A gyalogos szafari egy része ilyen csak, viszont ezeken a szakaszokon tényleg kicsit fárasztó tud lenni az átcsapás a "susnyáson". Nevezhetjük rekettyésnek, vagy esetleg dzsindzsásnak, dél-dunántúli zamattal...

De jó dzsindzsázni, susnyásolni, rekettyézni. Igazából nem tudom, melyik lenne a jobb, ha nem találkoznánk semmilyen vadul vadabb állattal , és akkor nem kellene a biztonsági technikákat mérlegelni, vagy ha igen, és a menekülés előtt jól telibe fotózhatnánk magunkat vele. Két vezetőm sem tudja szerintem, hogy melyik lenne üdvösebb, mert változóan zajosan csapkodnak a dzsindzsásban, hogy vonzzák, vagy elriasszák az orrszarvúkat és barátaikat.

A felsőbb hatalmak, avagy a körülmények összejátszásai úgy gondolták, hogy csak a madárvilág és a pillangók pompáját érdemlem meg gyalogosan, a vadállatokat nem.

A mindenféle állati tevékenység nyomainak látványa így is tanulságos volt és felkészítést adott a délutáni elefántos szafarira.

Az elefántos dzsungeljárás komolyabb dolog, mélyebben és biztonságosabban lehet a vadonba hatolni.

A kiképzett elefántokat a külön erre a célra felkészített szakember, a mahut nevű elefántgondozó neveli és oktatja. Ő gondoskodik a nagytestűek fejenként mintegy 200 litert kitevő napi ivóvízéről és több száz kilónyi eledeléről is.

Az elefántra az elefánt-megállóban szállunk fel. Ez egy szép lépcsős magas beálló, falun járatosak magaslesnek neveznék. Innen lehet beszállni az elefánt tetején levő, biztonságot jelentő kosárkába, az utastérbe. Egy ilyen kukszniban négy utazó is elférhet, ha jó nagy háta is van a nagyfűlűnek. Az angol nyelvű zsargonban a kissé technokrata "docking station" elnevezéssel illetik ezeket a magasleses beszállókat.

Érdemes egy kicsit körüljárni az úgynevezett "etikus elefántozás", vagy "etikus elefántos turizmus" kérdését. Amennyire kutakodtam ezzel kapcsolatban, a hitwan Park léte, az állatok populációinak fenntartása és védelme jelentős mértékben az elefántokon múlik.

A parkban szép számmal élnek a már említett vad elefántokból, akik szépen kikerülik a hidakat. Jelentős mértékű tenyésztés és "szelidítve nevelés" is zajlik a parkban, hogy a populáció folyamatosan növekedjen. Miért létfontosságú az elefántok számának stabilitása, vagy gyarapodása a park szempontjából? Két emberi lábon igazából csak a park periférikus zónáiban lehet behatóbban csatangolni, mint ahogyan a mi gyalogos szafarink sem merészkedett a park mélyére. A távolabbi, zártabb részekre a parkőrök is csak elefántok hátán merészkednek be.

Az elefántok így kulcsszerepet játszanak a park védelmében és az orvvadászat megfékezésében (a statisztikai adatok tükrében az utóbbi néhány évben ez kifejezetten sikeresnek bizonyult). A szelidített elefántok a falusi közösségek és park mindennapi életének aktív részesei, megbecsült szereplői. 

A turizmusban játszott szerep pénzügyi szempontból nézve létfontosságú. A realitásokat látva, a valóságot elfogadva egyértelműen látszik, hogy Nepál egy anyagi eszközökkel nagyon szerényen rendelkező, mondhatni borzasztóan szegény ország. A Chitwan Parkban a szelidített elefántok turizmusban való foglalkoztatása biztosítja az elefántok, a mahutok és az elefántokat tenyésztő programok puszta fenntartását, ezáltal a park menedzselhetőségét és védhetőségét. A turisták által a zsfariért fizetett díj tt olyan, mint egy falat kenyér. Az elefánok esetében ugye nagy falatok kellenek, mert ők több száz kilónyit esznek és több száz liternyit isznak naponta.  

Jelentős erőfeszítések történtek azért, hogy a parkban és a turizmusban dolgozó elefántoknak is legyenek korrekt "munkavállalói jogaik" és ne legyenek kizsákmányoltak. Az elefántokat egy szakszervezetre hasonló egyesület védi, illetve monitorozza a mahutok tevékenységét. Egy elefánt egy nap maximum két szafaris kört vihet, ez napi kétszer két óra munkát jelent, a "túlóra" tilos. Minden évebn megválasztják az "év mahutját", aki valamilyen kritériumok alapján a leggondosabban bánik az elefántjaival. Persze a legkményebb kérdés a szelidítve nevelés marad, ami nehezen megy valamennyi erőszak nélkül. Nepálban betiltották a hagyományos kampós eszközt, csak kevésbé durva eszközöket lehet használni, illetve próbálkoznak teljesen erőszakmentes betanítási módszerekkel is.

A parkban élő szelidített elefántok egy része a kormány tulajdona, másik része magántulajdonban van. A privát elefántokra ugyanazok a "szakszervezeti" előírások vonatkoznak, mint az állam által birtokoltakra. 

Az elefántos szafarin jóval nagyobb eséllyel lehet nagytestű vadállatokat látni, mint a gyalogos bozótfelkavaráson. Ez részben azért van, mert az elefántok mélyebben behatolhatnak a dzsungel belsőbb részeibe, másrészt a mahutok általában ismerik a tipikus helyeket, ahol mondjuk egy rinocérosz felbukkanhat.

Az elefánt tetején levő kosárkában ráadásul teljesen biztonságban lehet az emberfia, a dzsungel hierarchiájában az elefánt az abszolut méretkirály, így őt mindenki más tiszteletben tartja. 

A kosárkában üldögélve oldalra lógathatjuk le a lábunkat az elefánt oldalán. A méretkirály állatokon is vannak olyan szőrszerűségek, amik a gyakorlatban azt jelentik, mintha óriási drótdarabok lennének. Hosszú ujjzatú szerkó többek között ezért is ajánlott. 

Reggel és késő délután indulnak elefántos szafarik, ilyenkor van a legjobb esély némi orrszarvús sighting élményre. A már említett "szakszervezeti jogok" miatt az indulások száma korlátozott (általában a szállasadók bonyolítják le a foglalást a magántulajdonú mahutoknál, a kormányelefántoknál pedig egy irodába kell elmenni és ott foglalni).

Azért az ember "torkában dobog a szíve" (ez egy tök jó kifejezés egyébként), amikor megpillantja az elefánt hátáról a rinocéroszt, amit aztán majd szépen megközelítünk. A látvány értékét növeli, hogy a mórningos (reggeli-délelőtti) gyalogos dzsungelderbin órákig csapkodtuk a bozótot, hogy jöjjön már végre egy ilyen nagy behemót és aztán futhassunk előle a fára (már ha van), de csak nem jött. Most, délután, elefántosan körülbelül tizenöt perc után gyönyörű fotóodellként beáll egy a folyó közepére.

Közeledünk, közeledünk, mindjárt orrszarvú simizés?

Igen, igen, végre egy rhinoceros unicornis, azaz egy indiai orrszarvű. Egy a mintegy 500-600 egyedet számláló chitwani rhinoceros közösség tagjai közül. A faj a folyó melletti füves legelőket szereti, akkor különösen, ha azért a közelben erdős és mocsaras területek is vannak. Meglett korukra 2000-3000 kg súlyt domborítanak ezek a jószágok. Monstrum súlyuk ellenére kitűnően úsznak, futnak, hallanak, szagolnak. Gyenge pontjuk a látás. Gyönyörűek a bőrük redői. A mintegy öt centiméter vastag bőrükön a lovagi páncél kinézetéhez hasonló mintás redők vannak. 

A derék rhinoceros unicornis egy kicsit nézegeti az elefántot, aztán amikor már szinte mellé lépünk, akkor sarkon fordul és elmegy. Tiszteli a még debellább testű kollégát.

A Chitwan park még számos emlősfajt rejt. Ezek talán kevésbé látványosak, mint a "páncélos" óriás indiai orrszarvú, de szintén érdekesek. További előnyük még, hogy láthatóak, ellentétben mondjuk a bengáli tigrissel.

Valaha hatalmas területet borított ez a mai Pakisztántól egészen a mai Burmáig terjedő óriási dzsungeles-erdős-mocsaras-ligetes vadon. A hajdani állapotokat a Chitwan Park őrizte meg.

Panoráma elefánthátról...

Az elefántos szafarizás talán legmaradandóbb logisztikai élménye a partfalakon való felvágtatás. nem gondoltam volna, hogy az elefánt a szinte derészögű kaptatókon is tökéletes biztonsággal, rendkívül ügyes technikával viszi fel magát és utasait.

A napi műszak vége, jöhet a lubickolás és a "nagy zabálás".

Közeli találkozásom és beszélgetésem ezzel az elefánttal megerősített abban a korábbi hitemben, hogy az elefántok a top legokosabb és legintelligensebb állatok közé tartoznak.

Kaptárak...

Az utcákon életvitelszerűn rohangáló szelidített elefántoktól azért jobb távolságot tartani. 

Sauhara faluja és a Chitwan több külföldi látogatót olyannyira megigézett, hogy többször is visszatértek és intézményeket is alapítottak. A külföldön tanuló, majd ide hazatérő nepáliak is alapítottak jótékony célú és fejlesztő vállalkozásokat. Ilyen például az alsó képen látható árvaház is, vagy az özvegyek varrodája, esetleg a kunyhókba napelemeket szereló projekt.

Nem csalás, nem ámítás, bizony, bizony, itt elefántfekáliából készült papírt és más "papírárút lehet vásárolni!

Az elefánt irgalmatlan mennyiségű növényi táplálékot eszik, viszont gyomra eléggé tessék-lássék dolgozza fel a hatalmas adagokat. Tulajdonképpen pont annyira dolgozza meg a begyűrt füvet, mint amennyi egy papírgyátási folyamat első fázisa... Nos, mi következik ebből? Természetesen az, hogy az elefántok által kipotyogtatott pupuból bizony remekül lehet papírt készíteni.

Megfelelő tisztítási és további feldolgozó eljárások után nagyszerű albumok, füzetek, írólapok lesznek az elefántsitiből. Az ebben rejlő lehetőséget már több helyütt felfedezték és több országban készülnek már papírtermékek az elefántfekáiából. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy ezzel megoldódik az a probléma is, hogy mi legyen az óriási mennyiségű elfogyasztott táplálék nyomán keletkező óriási mennyiségű pupuhegyekkel.

A Chitwan Park mellett, Sauhara falujában egy itt vakációzó, Németországban tanult vállalkozó látta meg az ügyben rejlő lehetőséget. Ötletét meg is valósította. ha erre járunk, vásároljunk a "márkaboltban"!

Igazi falusias hangulat Sauhara utcáiról.

A falusi aprajanagyjázás szuperül megfigyelhető a kicsit a hazai falunapokra emlékeztető "elefántos napokon". Itt is felléptek helyi kisgrófók, volt sok piknikes vidámság. A hölgyek gyönyörű, színes, hosszú ruháikat mutathatták meg, az idős férfiak pedig büszkén hordhatták a tipikus nepáli kalapot, a topit.

A nepáli élet nem éppen könnyű, falun különösen nem. A turisták ugyan hozzák a dollárokat, de az infrastruktúra elmaradottsága bizony keményebbé teszi a mindennapokat. Gyakoriak az áramkimaradások. 2010-ben, amikor egy hindu családnál lkatam néhány hétig, hosszú estéket töltöttünk gyertyafénynél beszálgetve, mert "menetrend szerint" elment az áram az esti csúcs idején. Isteni vadromantikus és tényleg iszonyú jó volt így beszélgetni turistaként, de egy helyinek azért ez nem éppen egy kiszámítható, "habostortás" élet.

A közüzemi szolgáltatások közül a víz is elég problémás. Nepál vízben gazdag ország, de a vezetékes vízellátás igen elmaradott. Külön "meleg vízről" ne nagyon álmodjunk sehol, a meleg vízben fürdés úgy történik, hogy vagy eléggé felmelegedett a víz a csövekben, vagy a konyhában a tűzhely felett melegített vizet lehet használni amolyan "borogatós" módszerrel.

Van bizony egy olyan mondás, hogy hideg vízben fürdeni mindig sokkal tovább tart, mert igen hosszú a lélektani felkészülést jelentő vorspiel. Mindenesetre Nepál egyes részein maga a vezetékes víz is szerencsés dolig, mert számos helyen forráshoz, vagy kúthoz kell járni vízért. A már emlegetett "Teach Yourself Nepali" nyelvkönyv egyik leckéjében a családanya úgy kezdi kora reggel a napot, hogy vizet hoz a forrástól a családnak készülő chiya (csijá), azaz nepáli tea számára.

A csiyá, tea nepáli módra egy isteni finom ital. Tejes teáról nem gondolnánk, hogy annyira vonzó lehet, pedig itt de. A jó öreg George Mikes megírta a híres "How to be an alien" humoroskodásban, hogy bizony a briteknek túl jó volt a tea, ezért gyorsan elrontották a tejjel. Nepálban viszont a valószínűleg brit hatásra eltejesített teát gyógyfüvekkel túrbózzák meg, így viszont valahogy az egész nem csupán iható, hanem becsszóra határozottan finom lesz. A színe olyan, mint egy jónak nevelt tejes kávéé. Első nepáli tartózkodásom idején kicsit furcsállottam, hohy miért kapok kávét, miután megkérdezik, hogy kérek -e teát, aztán megértettem a csíziót. 

A Katmandu-völgy három történelmi települése, Katmandu, Patan és Bhaktapur közül  a harmadik adja a legautentikusabb históriákus élményt.

Bhaktapur tényleg olyan, mintha visszalépne az ember az időben. A belváros kapuján túl gyakorlatilag nincs járműforgalom. Olyan, mintha visszacseppentünk volna a Malla királyok első évszázadaiba.

Az igazsághoz tartozik, hogy a nagy földrengés Bhaktapur és Katmandu történelmi épületeinek jelentős részét megrongálta, Patan értékeit pedig szinte teljesen elpusztította. A képeken látható látványosságokról tehát múlt időben, vagy jövő időben lehet beszélni, mert nemzetközi segítséggel megkezdődött a rekonstrukció.

A turiszt mindig nézzen felfelé is. Miért is nagyszerű az ilyen tető?

Sokat nézzünk felfelé, de ahol lehet, menjünk lefelé is.

Tombol az erotika. Node miért is kerülhettek ilyen szép számmal és ennyire látványos  nyíltsággal a 18+ kategóriába tartozó ábrázolások az épületek falaira? Nos, nepáli ismerőseim nem maradtak adósak a magyarázattal. Az enyhén szólva bonyolult hindu istenvilágban a villámlás istennője egy félék szűz, aki az erotizáló faragványok láttán úgy megijed, hogy bizony nem mer belecsapni egyetlen ilyet viselő épületbe sem. Nem merném eldönteni, hogy ez csak a turistáknak kitalált mese, vagy tényleg része a szupernaturális erőkhőz fűtődő hiedelemvilágnak.

Harangrajóknak Bhaktapur és Patan is igazi paradicsom lesz.

Talán kedvenc fotóm Bhaktapurből.

"Az örzök." 

Az ötvenöt ablakos palota Bhaktapur egyik igen izgalmas látnivalója.

A nepáli nyelvben minden szájjal végzett műveletet ugyanazzal az igével oldjuk meg verbális kifejezés gyanánt. Így tehét nem csupán a gyümölcsöt, hanem a csókot és a cigarettát is esszük, legalábbis nepáliul.

Az isteni finom bhaktapuri desszert, persze különlegesség. 

Bhaktapur emlékezetes élmény. Minden ajtó, ablak, szobor megér egy kis elmélyült nézegetést.

Óriási történeti értékek éllnak csak úgy az utcán szemünk előtt Bhaktapur, Patan, Katmandu élő, "nyílt téri múzeumaiban.". 

Mekkora értékeket köthet össze egy ruhaszárító kötél?

Bhaktapur belső részén csak ezek az "üzemi traktorocskák" berreghetnek motoros jármű gyamánt. Ha ezeket elfelejtjük, akkor kicsit olyan, mintha néhány évszázaddal korábbi állapotok között sétálgatnánk.

Bizony, Bhaktapur. Ennek az épületnek minden négyzetméetre különleges, hatalmas érték, a tetőn levő szobrocskáktól kezdve a bejáratig. Sajnos a2015-ős nagy földrengés őt és társait is súlyosan megrongálta.

Ha megsimogatjuk, biztosan szerencsét hoz, mint a tejesasszony Kati néi szobrának orra Székesfehérváron.

Katmandu, Patan, Bhaktapur utcáinak képét színesíti, hogy gyakorlatilag szinte minden belvárosi utca egy kültéri piac. Kelmék, szövetek, gyümölcsök, illatosító anyagok mindenütt.

Az utca illata, hát igen... Ha már hindu-buddhista kultúra, igen, erről valamiért az illatosító füstölők is eszébe jutnak a nyugati érdeklődőnek. Ezeknek van egy igen praktikus haszna, hiszen némileg háttérbe szorítják a kellemetlenebb odorélményeket, melyekből egy nepáli utcán azért akad bőven (főleg a nyári melegben, amikor gyakorlatilag hát "rohad minden, ami rohadni tud").

Katmandu történelmi főtere, a Durbar Square az UNESCO világörökség része.

Elbírnánk -e?

Én is biztosan elbírnám.

A motorosok Katmanduban a belvárosi utcácskákon is dzesszelhetnek. A főútvonalakon elképesztő motoráradat hömpölyög, cserébe legalább autók nem nagyon vannak a taxikon kívül. A díszesen feldíszített indiai gyártmányú TATA teherautók és buszok jelnthetnek még kihívást a gyalogosnak az út másik oldalára való átkelésnél.

Hogyan is jussunk át a túlsó partra? Wgy súhaj a motorfolyam és az általában nem létező zebra láttán. Nos, a nepáli túléléshez létfontosságú a TRAFFIC JAY WALKING  készségének elsajátítása. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a hömpölygő motoráradatban kelünk át az úton, ők is mennek szép lassan, meg az átkelő gyalogos is és szép lassan kikerülgetjük egymást. Igen hajmeresztőnek látszik elsőre, de egészen jól bele lehet jönni, figyeljük csak, hogyan csinálják a helyi arcok.

Az utóbbi évek pusztító földrengései a kevésbé stabil, "idő vasfoga által megviselt" épületeket sajnos összedöntötték Katmandu, Patan és Bhaktapur területén is. Amennyire jól tudom, japán segítséggel zajlik ezeknek az újjáépítése.

A katmandui utcákon gyakran megszólítják/leszólítják az európai fizimiskájó turisztokat a helybeli arcok, főleg a fiatalabbak, leginkább a gyerekek. Ez leginkább a turisták kedvelt dzsesszelőző központja, a Thamel negyed területén történik meg. A kérdéssor mindig az obligát "Hey sir, where are U from?" kérdéssel kezdődik, aztán jönnek a mit csinálsz, egyebek, elég hamar kibukik a "would U like to do some trekking?", aztán mindenféle vásárlási ajánlatok. Ha a turiszt sem trekkingelni nem akar, sem hálózsákot venni, fotózni, idegenvezetést kapni, meg miegyebek, akkor a végén eljutnak a "would U like to smoke" kérdésig.Nepálban ez a "smoke" a hetvenes évekig annyira legális volt, hogy a boltokban lehetett hozzá kapni a füstülnivalót.

A színek! Színek, színek, színek...

Huncha-huncha, azaz jól van-jól van, ezt mondanám neki, ha életre kelne...

A természet és az épített környezet szinbiózisa.

A felsőbb, természetfeletti hatalmakra minden egyes nap gondolni kell.

Kumari Ghar, itt egy élő istennő lakik. Bizony, ő a Kumari Devi. Egyszer egy délutánon éppen itt jártunk olyan négy óra körül. Várakozással pusmogó, pisszegő turisztos gyülekezet állt a ház előtt. Kalauzom, Aakriti öntudatos honleányi határozottal rendre intette a fényképezőgépet szorongatókat, hogy az élő istennőt bizony nem szabad lencsevégre kapni. Aztán egy fél órányi várakozás után bő öt másodpercre megjelent az ablakban egy kislány és ránk pillantott.

Mit jelenthet az élő istennő pillantása? A királyság idején az egyik nemzeti ünnepen a Kumari Devi istennőként megáldotta a királyt. ma a köztársaság elnökével teszi ugyanezt. Egy istennp tekintete, mert taleju istennő földi megtestülésének tekintik. Miért? A hagyomány szerint ez az istennő lejárt a Földre néhány évszázaddal ezelőtt, hogy egy asztali társasjátékot játsszon az egyik korabeli nepáli királlyal. Aztán egyszer ősszevesztek, valószínűleg azért, mert a király csalt a játékban. A megsértődött istennő azt mondta a királynak, hogy utódainak ezentúl majd egy kislány képében kell keresniük őt, mert oda bújik el...

Az élő istennő transzcendens hatalma időben nem végtelen. 3-4 évig tölti be az istennői szerepet. Kicsiny korában választják, olyan 5-6 éves korában, mandátuma a pubertáskor eléréséig tart. A kiválasztási procedúra egészen szürreális. Az aranyművesek családjából kell származnia. A királyság idején megvizsgálták, hogy a jelöltek családjai kellően hűek -e a monarchiához. Aztán interjúzás kezdődik, majd megvizsgálják, hogy a jelöltek megfelelnek -e több tucat testi jellegzetességnek. Ezt követi a rémszobás teszt, itt bölényfejekkel rohangáló arcok ijesztgetik a jelölteket. Az igazi Kumari Devi nem ijed meg. Mindezeket túlélve a talpon maradtnak ki kell válogatnia egy halom holmi közül a leköszönő Kumari Devi használati tárgyait.

Az éló istennő isteni évei nem túl izgalmasak. Cipőt nem húzhat, egy piros zokniban kell járnia, utcára csak az egyik nemzeti ünnepen megy, amikor kocsin viszik. Magántanárok nevelik, de hivatalos játszópajtásai azért vannak. Felnőttként nem igazán szeretné őket egy férfi sem feleségül venni, mondván hogy ámbár leköszönt, de mégis isennői múltú lényt elvenni földi halandőként nem biztos, hogy túl szerencsés. A Kumari Devi tetemes összegű nyugdíjat kap az államtól egész életében, tehát már tinédzser korában is, dolgoznia nem feltétlenül kell. Az egyik hajdani Devi Kumari, Rashmila Shakya könyvet írt erről, angol nyelvű kiadásban is elérhető (From Goddess to Mortal, the True Life Story of a Kumari).

Cipekedjünk egyet megint.

Katmanduban három kihagyhatatlan vallási emlékhelyet feltétlenül érdemes megnézni. A hinduizmushoz kapcsolódóan a fekvő, vagy pihenő Visnu szobra (Reclining Visnu) fenséges élmény. A buddhizmushoz köthető két legfontosabb kegyhely pedig Swayambudhnath és Budhnath.

Swayambudhnath, közszájon forgó nevén Monkey Temple az egyik legnagyobb buddhista sztupa és kolostor Nepálban. 

Nem véletlenül nevezik a majmok templomának. Itt fotóztam először a fagylaltosnál sorban llá, majd a fagylaltot tölcsérből evő majmot (ez látható a fenti, a mobilfotózás hőskorából származó, Sony Ercsson P900 masinával készült, " dokumentum értékű", tehát rémségesen rossz minőségű mobilos fotón). A majmoknak saját úszómedencéjük is van itt, csúszdával! A templomba felvezető hosszú lépcsősor mentén vlgig majmok kísérik a turistákat. A zacskózörgés különösen felizgatja őket, de akár a fényképezőgépet is szívesen elcsennék az emberfia kezéből.

A sztupákat mindig balról jobbra járjuk körbe. Ha valamiért vissza szeretnénk fordulni, akkor ezt bizony ne tegyük, mert nem illik, hanem menjünk még egy kört. A körözés közben kongathatjuk a sztupák oldalában levő pici imaharangok sorait.

Budhnath sztupája mellett egy jelentős Tibetből menekült közösség is él.

Swayambudhnath és Budhnath mindennapi hangulatai.

Látogatók, zarándokok, imaharangok és imazászlók.

A buddhista közösség épületei, üzletei, intézményi körbeveszik Budhnath sztupáját.

Buddhista ünnepség 2010 végén.

A természet és az ember alkotta környezet összekapcsolódása.

Nagyon Katmandu.

Mire figyeljen a vásárlózós utazó? Hát beszéljen nepáliul, akkor talán nem kap olyan magas turista felárat, mert helyismerettel rendelkezőnek gondolják. alkudni egyébként is ajánlott.

Az egyszerű kis áldozatokat nem szabad elhanyagolni.

Leülni, beszélgetni, esetleg a helyi billiárdot játszani, ez ám az élet, komák. Ez a játék olyan, mintha az "igazi" billiárd paródiája lenne. Egy falapon kell korongokat lövöldözni a lap négy oldalsó pontján levő lyukakba.

Nepál nem éppen sietős ország, pihenjünk mi is, és figyeljük, hogy miképpen lassítják az időt a helybeliek.

Kicsit idétlen, de környezetbarát. Villanymotoros tuk-tuk, Katmandu tömegközlekedésének egyik alappillére.

Tuk-tuk rulez :) Mintha egy hajszárító hajtana egy járművet...

A műszerezettség bonyolultsága itt bizonyosan nem zavarja össze a pilótát.

Milyen lehet egy nepáli randizós kirándulóhely? Persze gyönyörű hegynézős!

Kulcsszó Nagarkot. A fővárostól mintegy harminc kilométerre fekszik ez a hegyi falucska, mely mindazon kívül, hogy otthont ad egy katonai tábornak és számos hotelnek, a nagy nepáli romantic spot címet is viselhetné. Egy hosszú szerpentin végén, majdnem 2000 méter magasba jutva, egy kilátózós pontról elvben festői kilátás nyúlik a Himalája nepáli, hétezren túli csúcsainak társaságára. Igen, beleértve a Csomolungma/Sagarmatha/Mount Everest csúcsát is.

A szerpentinen felfelé baktatnak kosaras gyűjtögető nénik, gyalogos turisztok, néminemű iskolai kirándulózós csoportok. A szerelmespárok a tipikus nepáli szerelmespáros közlekedési eszközön, azaz motorkerékpáron döngetnek felfelé.

Egyre feljebb kell menni a majdnem 2000 méter mgasan fekvő kilátópont felé, és reménykedni, hogy olyan szépen kitisztuljon az idő, hogy gyönyörű sziluettben pompázhassanak a nagy magas hétezren túliak. A Himalája látványa fenséges, szavakkal leírhatatlan, így nem is töröm magam tovább. Amikror kibukkan a felhőkből egy hétezren túli, na az igazán...

Nepál nyugati részén Pokhara városa is egy remek, népszerű csúcsnézős pont (Greenlines jár ide katmandubból), itt egy szemet gyönyörködtető tó és egy pagoda sziluettje is kiegészítő a felhős égből előbukkanó halfarok, a jó magas mnanchapunchare vizuális csimborasszóját.

Jár -e erre yeti? Minden bizonnyal erre még nem, mert a szerelmesek, az iskolai kirándulók, csoportos turisták valószínűleg megviselhetik egy yeti idegeit. Gondolom mindezt az alapján, hogy a szép számmal dokumentált "yeti sighting" esetek túlnyomó többségét magányos gyalogosok élték át félreeső hegyi ösvényeken. Szóval hát úgy, hogy az adott yeti felbukkanásának mindig csak épp egy elhagyatott helyen járó arc volt a szemtanúja. Csoportos yeti sighting nem nagyon dokumentálódott.

Tény és való azonban, hogy a yeti megingathatatlanul biztos pontja a nepáli folklórnak és a közhiedelemnek. Még a rádióban is elhangozhat, hogy egy nem talált emberről hivatalosan megállapítják, hogy yeti rabolta el...

Mikor derül ki?

Csomolungmát szeretnénk.

Közben Csomolungma felkészül.

Picit kiderült.

Nepál plussz

Néhány gondolat Nepálban önkéntes munkát vállalóknak

"Eye-opener" lehet. Érdemes ilyet kipróbálni, ha valaki lelkileg kellően erős. A legtöbb elérhető önkéntes munka megfelelő pszichés felkészültséget és erőt kíván, lekileg megterhelő. A legjellemzpbb lehetőségek az iskolai angol tanításhoz vagy árvaházi, esetleg más szociális intézményekben való segítséghez kapcsolódnak. Én önkéntes tanár voltam, talán ez a legkönnyebb a választható lehetőségek közül.

Az önkéntes szervezetek közül szerintem a helyi alapításúakat célszerűbb választani, nem a nagy nemzetközi szervezeteket, mert így a részvételi díjunk biztosabban a helyi közösségnél marad. Jómagam a Hands for Help Nepal nevű szervezet önlénteseként tevékenykedtem egy nepáli-angol kétnyelvű, "English immersion", azaz két tanítási nyelvű, (6-16 éves életkor) sokosztályos magániskolában.

A választásnak volt egy prózai oka, ez volt talán az egyik legolcsóbb szervezet. A félreértéseket elkerülendő, az önkéntes munka azt jelenti, hogy az erre vállalkozó nem csupán fizetést nem kap, hanem neki kell fizetnie egy összeget azért, hogy önkéntesként dolgozhasson. Ez a summa hozzájárul a fogadó szervezet társpartnereinek (iskolák, árvaházak) működési költségeinek fedezéséhez. Legalábbis Nepálban így van. Cserébe az önkéntes szállást és teljes ellátást kap.

Ez nem azért "baró", mert ez ad egyfajta biztonságot és olcsóbb, mint egy átlagos turistázős vakáció, hanem épp azért, mert az önkéntes olyan étkezést kap, amilyet mondjuk a diákok kapnak az iskolában. A szállás meg mondjuk az iskola kollégiuma. Nos, ez egy igazi "cultural immersion", annk minden élvezetével és persze nehézségeivel együtt. Én száz dollár részvételi díjat fizettem egy hónapért. Ez nekünk egy nagyon csekély összeg, igen, de nepáli viszonylatban viszont ez elég komoly pénznek számít. Ott egy ilyen summa egy iskolának igen jelentős segítség.

Az önkénmtest koordinátor segíti. Anil, az én "mentorom", a repülőtéren várt és az első napokban notorral száguldozva elvitt az iskolámba és a város más fontos helyeire. A nepáli utcák kanyargós útvesztőjében enélkül akár kissé teljesen elveszett lehettem volna az első napokban. Az első három napon családjánál laktam, mielőtt beköltöztem az iskolai kollégiumba. A házban négy generáció élt együtt, Anil és felesége kicsi gyerekükkel, Anil szülei és nagymamája, aki legalább kerek száz évesnek tűnt. Mély, sötét, fürkésző szemeivel mindent figyelt, de szinte soha nem szólalt meg. Időnként nézte a szobám ajtajából, hogy mit csinálok. Sőt, beült a "szobám" közepére és falevelekből tálkákat készített. Valahogyan rögtön észrevette, hogy nem hoztam törölközőt, és adott nekem egyet. Szótlan figyelmességeivel egészen elbűvölt.

Az épület legizgalmasabb részének a fürdőszoba bizonyult, mert a vízcsapok valahogy egészen érdekesen voltak elhelyezve és hat darab volt belőlük. Látványos onemanshow keretében kellett rájönnöm, hogy melyikből milyen irányban spriccel a víz és tulajdonképp melyik milyen célt szolgálna.

Az iskola kollégiumába való költözéssel viszont megszűnt a privacy és tizenöt küéönböző korú diákkal kerültem egy összenyitott hármas szobába. Naponta négyszer ettünk az iskolában, ebből három alkalommal a daalbhat néven futó lencsés rizst. Ezt illik daalbhat tányérből fogyasztani, illetve másból nagyon nem lehet, mert ebben adják. Ez a fémtál négy részre van osztva, felét teszi ki a rizsnek szánt tál, a felének a felét a lencse helye, a felének a másik felét pedig két részre osztva a "csipősnek" és a köretnek fenntartott egy-egy hely. Így jön össze a "Rizs és a lencse, illetve barátaik" kompozíció. Az alkalmi barátok lehetnek zöldségek, krumplik, a csipős részen pedig mindenféle csípős csípősségek. A rizsből és a lencséből gyakorlatilag korlátlan a fogyasztás, a többiből már szűkebb a manna, húst pedig egy hónap alatt egyszer kaptunk az iskolában, vagy talán esetleg kétszer. Szóval daalbhat reggel kilenckor, délután négykor és este kilenckor. Délben kicsit könnyedebb étek dukál.

Életmentő az étkezések után felszolgált isteni nepáli tea, a chiya. "Kumar, chiya cha?, kérdeztem mindig lelkesen Kumar barátomat, aki a teát szolgálta fel egy speciális öntözőből az étkezések után.

A menzán kevésbé uralkodtak szigorú szabályok,mint egy hazain, a krumpli például a konyhafőnök és családjának leheveredésére szolgáló  sezlony alá volt beszórva. Minden Nepálba induló utazó hallhatja a figyelmeztetést, hogy ne igyon csapvizet. Nos, szerintem az iskolában minden csapvízzel készült... 

Dietetikai szempontból nézve állítólag ez egy bölcsen összeválogatott konstrukció, ez a "Rizs, a lencse és barátaik".

Az emberek kíváncsisággal és kedvességgel közelítenek a külföldihez. Az iskolában attrakciónak számítottam, a kollégiumban pedig legalább egyszer eljött körűlbelül mindenki, hogy legalább egyszer megnézzen. Rengeteget faggattak Magyarországról, és kérdezősködtek arról, hogy én hogyan látom az ő országukat.

A legnagyobb érdeklődéssel és megrökönyödéssel a fiú-lány viszony, illetve párkapcsolat vonatkozásait firtatták. Nepálban, főleg a vidéki területeken még ma is természetes, hogy a házasodást nem bízzák szerelmi véletlenekre, hanem a szülők megegyezése alapján köttetik meg a frigy. Az überliberálisabb szülők egy hónapra, hétere, hétvégére összeengedik a "párt", hogy a házasság előtt is kiderüljön, hogy mennyire illenek össze.

Szexuális kapcsolat a házasság előtt finoman szólva nem jellemző. Amikor elmeséltem a gimnazista korú nepáliaknak, hogy Magyarországon a korukbeli lányok és fiúk bizony csókolóznak egymással az utcán, sőt ezt meglehetősen látványosan teszik, igencsak ledöbbentek. Ha Katmandu utcáin történne ilyen, az valószínúleg másnap az újságok címoldalára kerülne. A Lonely Planet Nepal így fogalmaz: "Public showing of affection is frowned upon". A kézen fogva járás egyébként a haverság jele, és éppenséggel az azonos neműek között illik, mivel egyáltalán nem azt jelenti, mint "nyugaton".

Reggel az iskola egy "assembly" megtartásával kezdődött reggel fél tízkor, miután a kollégisták megreggeliztek. Itt közösen végeznek tornagyakorlatokat, eléneklik a himnuszt és meghallgatják az igazgatói dörgedelmeket. Elég súlyos, de ad valamilyen keretet és összhangot. Aztán tíz órától délután négyig tartanak az órák, közben egy ebédszünettel.

A diákok egyenruhában vonulnak fel, mert abban kell iskolába járniuk. Ennek itt annyiban van értelme, hogy takarja a társadalmi különbségeket. Láttam a kollégiumunk erkélyéről olyan délután négy körül, az uzsonnai daalbhat utáni chya szürcsölgetése közben, amikor a szomszéd házba hazaért egy másik iskolába járó tinédzser korú lány. Bement a házba a szép egyenruhájában, majd átöltözött az otthoni, mondjuk úgy, rongyaiba és elvitte a családi tehenet legeltetni valahová. A nap további részét valószínűleg ezzel kellett töltenie. Az uniformisról fel lehet ismerni, hogy ki melyik iskolába jár. A mi iskolánkban hétfőn, szerdán, csütörtökön és szombaton fehér, kedden és pénteken piros staférungban kellett járni a nebulóknak. Normális ruhában az jöhetett, akinek éppen születésnapja volt.

A kollégisták egyenruháit mosónő mosta. Mondjuk én egyszer láttam, hogy miképpen mos, így én inkább nem bíztam rá a ruháimat, hanem mostam szépen két kis kezemmel magam. Nepálban egyébként vidéken teljesen mindennapos még a helyi patakban mosás és a vízfolyás melletti köveken való ruhaszárítás.

A tanulás  a tantárgyak többségében elsősorban magolással történik és sokat kell memorizálni. Ennek annyiban van eredménye, hogy a diákok viszonylag jól megtanulnak angolul, bár általában eléggé tájjellegű kiejtéssel. A legviccesebb esetem az volt, amikor egy diák kérdezett tőlem valamit, ami teljesen úgy hangzott, mint "have you kissed?" csak éppen ugye nagyon nem illett a társalgásba az ebédnél, aztán kiderült, hogy a jóval ártatlanabb "how does it taste" akart lenni.Az inglis lehet inglisz, a pent az pájnt, meg sok ilyen kiejtési furmány. Jaaj, és az órák végén rituálisan felállnak és elskandálják kórusban ezt a szöveget: "Thank You for the nice teaching Sir, good bye Sir".

A nagyobbakkal már egészen jól lehetett beszélgetni az angol órákon mindenféle témákról, csakúgy mint az itthoniakkal. A kisebbeknek inkább mutatvány voltam. Egy osztályban 40-50 diák is lehet összezsúfolva kényelmetlen padokban. Találtam közös kulturális pontokat, például a nepáli diákok körében is slágerkönyvnek és slágertémának számított Harry Potter. Christina Milliam popszámában is rá lehetett világítani a"Never judge the book by its cover" mondásra. A "Two times" című "populáris" kategóriába tartozó számra gondolok.

Tanítottam néhány óra matematikát is, mert éppen hiányzott a matekos szaktanár. Ez igen muris volt, kivonást tanultunk olyan nyolcéves forma rosszcsontokkal. Mivel a matézis nem éppen hazai pályám, ezért mindig kiszámoltam a kivonési feladatokat a magam fejszámolós módszerével is, miközben a diákok azzal az éppen tanult egymás alá írós módszerrel kiszámolgatták a példákat. Aztán valakivel megcsináltattam a táblánál, visszaellenőriztük, megkérdeztem, hogy mindenkinek ez jött- e ki, összevetettem a saját eredményemmel. a helyes eredményt egy hatalmas yeeee ováció kísérte. Mivel az iskolában a tantermek ablakainak többsége a nagy meleg miatt egyáltalán nem volt beüvegezve, ezért az egész iskola hallhatta, hogy a fehér ember számtant tanít. 

A "munkára nevelés" kategóriájában volt egy olyan pénteki nap, amikor elmentünk megnézni, hogyan termesztenek rizst egy rizsgarmon és mi is csináltuk a munkát. Ez igen kemény dolog volt ám, barátaim. Áldom a sorsomat, hogy nem ilyen munkával kell töltenem az életemet. A "gyakorlati oktatáson" mondjuk elég jól szórakoztunk a sárban dagonyázáson, de azért láttuk, hogy milyen ez azoknak, akik komolyan csinálják. A szórásos része elviselhetőbb, a szedős erősen lélekromboló. A rizsezős "életre nevelés" után ezen a pénteki napon elmentünk még Sundarijal gyönyörű nemzeti parkjába és "pikniket" tartottunk Ez nem csupán ebben az "English immersion" iskolában, hanem egész Nepálban ilyen brit kultursokkoló behatás, hogy az egyik legkedveltebb szabadidős tevékenység a fűben ülve eszegetős rituális beszélgetőzés.

Tanulságos volt, hogy egyszer az egyik tanár ezt mondta egy diákról: "She came from a government school, she does not know anything." a mi iskolánk magániskola volt, a nepáli rendszerben ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy mérsékelten hatékony, de azért mégis valamennyire eredményes oktatás zajlik. Az állami, "government school" viszont gyakorlatilag annyira zsúfolt és rosszul felszerelt, hogy nagyon keveset tanulnak a diákok. Ez egy szörnyű modell, igen, nekünk azért soha ne legyen ilyen, még ha az oktatás vezetését az utóbbi időben rendre eléggé mérsékelten értelmes emberekre bízzák, akkor se.

Nepálban az államnak nem nagyon van pénze. A korrupció az égig ér, még az ehhez szokott magyar szemmel nézve is nagyon durván. A gazdaságnak vannak  ugyan húzóágazatai, mint például a turizmus, de egyes területek fejlettsége egészen "archaikus" szinten van, a vidéki lakosság jelentős része pedig kis volumenű rizstermelésből és állattenyésztésből él.

A politikai helyzet kaotikus. 2005-ben, amikor először ott jártam, még királyság volt. A rendkívül népszerütlen király úgy került hatalomra, hogy elődje kiirtotta szinte teljes családját, majd önmagával is végzett. A király ellen igen gyanús szándékú maoista felkelők terrorisztikus módszerekkel fegyveresen is harcoltak. A király bevezette a totális diktatúrát, ami azt jelentette például, hogy a kormány embereinek telefonjait kivéve egy ideig ideiglenesen nem működtek a mobiltelefonok (éppen 2005 nyarán). A demokratikus erők két tűz közé szorultak. Mellesleg túl nagy tömegtámogatásuk nekik sem volt, mert vezetőik hasonlóan korruptak voltak, mint a király és környezete. A helyzet kicsit kevésbé volt feszűlt 2006-ban, második látogatásomkor. A következő erőfitogtatásba belebukott a király, a maoisták abbahagyták a fegyveres akciókat, Nepál pedig köztársaság lett.

A tőkehiány és a korrupció problémáin később sem sikerült úrrá lenni. Általános az elégedetlenség, a tüntetések nagyon gyakoriak. A rohamrendőrök kegyetlenül verik a tüntetőket bambuszbotokkal és gumibotokkal, ennyiben nem sok változott a királydiktatúra után sem.

Mindent összevetve egy nepáli önkénteskedés igen hasznos és tanulságos tapasztalat. A Nepálban megismert barátok pedig megmaradnak az ember emlékezetében. Bennünket is sokat emlegetnek majd, sokáig, évek műltán is szívesen fogadnak megint. Az embereknek még  "van lelke", ahogyan azt egy boltos néni simerősöm szokta mondani.

Felhasznált források: 

www.handsforhelpnepal.org

www.alittleadrift.com

www.responsibletourism.com

Lonely Planet Nepal

Roger Few: Vadregényes tájakon Magyar Könyvklub, Budapest, 1995

Experience Nepal, Nepal Tourism Board, Kathmandu, 2005

Rashmila Shakya: From Goddess to Mortal, The True Life Story of a Kumari, Kathmandu, 2002