TRAVELINSTEAD128

Balla Italia, avagy egy kis Napoli, de még inkább Fellini és Márai

Passione, passione...Hogyan is érthetnénk meg az olasz szenvedélyt, ha nem utaznánk el oda? Mi segíthet még? Talán Francesco Napoli számai is, de sokkal inkább Fellini filmjei és egy hazánkfia, Márai Sándor naplói.

Az olasz lét lényege a spontán szenvedély, az ösztönös, improvizált passione. Ezt nem Márai állapította meg, de ő idézte fel egy nem kisebb tekintély bölcsességét segítségül kérve, mint maga Stendhal.

Stendhal bizony elég régen élt ahhoz, hogy az efféle általánosítgatásokat megbocsáthassuk neki. Szerinte csak az olaszok képesek igazán Európában a spontán szenvedélességre, a franciáknál elnyomja az ösztönös senvedélyt a modor, a németeknél a módszer, meg a többieknél is valami.

Fellini. Fimen mutatja meg azt, amit Stendhal érez. A bennfentes tudásával mutatja meg mindennek bolondságát, őrületét, ellentmondásosságát. A "latin skizofréniát", ahogy Márai mondja. Azt a latin skizofréniát, ami más mint az "észak-nyugati őrület".Otto e mezzo, a Nyolc és fél. "Se füle, se frka fim, tehát kitűnő" írja róla egyik naplójegyzetében a Nápolyban sokáig élő, az olasz világot megérteni próbáló Márai.

Otto e mezzo. A Nyolc és fél kezdőjelenete talán az egyik leghatásosabb klassis. Néhányan bátran nevezik a valaha készült legmeglepőbb kezdőjelenetnek. A fil első perce, igen, moltissimo, egészen elképesztő az , ami egészen testiesen és "vághatóan" összesűrsödik itt. Intenzíven nem történik semmi, mégis izzik a levegő, tombol sok-sok passione. Van a levegőben valami nehéz, súlyos testiségt, közben valami számító, vészjósló nyugalom is belengi a teret. Mi olyan erősen olasz még ebben a jelenetben? Az arcok, a tekintetek, minden. Fellini nagy mester volt, valamit láttat az olasz világ sokrétűségéből, melyről Stendhal mérleget vont és Márai töprengett.

Otto e mezzo. Marcello Mastroianni megmutatja milyen az, ha valaki igazán olaszosan "cool", vagy legyen inkább magnífico. Stílus és passione, igen, kis skizofrenitással, jól mondja Márai.

Amarcord. Talán még tanulságosabb film, mint a Nyolc és fél. Ebból a maga módján szórakoztató filmből rengeteget lehet tanulni az olasz társadalomról. Hogyan éli át és éli túl az olasz passione és a "latin skizofrénia", ez a minden ízében organikus lét az olyan kategorikusuralmi kísérletet, mint a totális fasiszta diktatúra, Mussolini rendszere? Tetszik, ahogy a fasiszta őrület nevetségessé válik és  elbukik az emberek spirituáléján, itt nem lehet az iszonyú tökélyre fejleszteni a kategorikusan diktált totális diktatúrát. A rendszer kiépül, rozogán működik, az emberek többsége nem bír hozzáhülyülni, hanem a maga önérzetes és szenvedélyes életét éli. 

A Fellini-összes ismeretében már bátran indulhatunk Olaszországba.

Márai Sándor azt írta 1948-ban Rómában, hogy Buddha a közönyben hott, míg a nagy rómaiak a közigazgatásban. "Egyik sem vált be, mint az eredmények mutatják", írta akkor lelombozóan az emigrációs éveit kezdő, hazáját elhagyni kényszerólő, talán nem meglepően igen szkeptikus író.

Márai nyomában

Az emigráció  kényszere borzasztó lehet. Márai 1948-ban, kiadója "államosításakor" írja, hogy "e hónapban bekövetkezett az, amitől leginkább tartottam, kiadómat államosították. Könyveim, életem egész munkája, a politikai zsibvásár piaci árujává lettek. Talán ez is kellett ahhoz, hogy iegy napon mégis legyen erőm elcseréni mindazt, ami számomra magyarországból, még megmaradt, egy küldföldi hotelszobával." De Márainak annyiban szerencséje volt, hogy Nápolyból hotelszobája a vezuvra nézett, olasz villák kertjeiben sétálgathatott, a Csendes-óceánt nézhette aztán Kaliforniában, ha ezek bizonyosan nem is pótolták a hazát, azt, ami magyarországból megmaradt.

A

A magyar író rajongott Itáliáért. Velencében már a kávé is más, mint Genfben, jegyezte meg.

.