Kapcsolat

globetrekker128@gmail.com

Románia, Erdély- Verespatak, a megmentett (egy darabka FánFeszt nosztalgia)

2016.06.05.

Románia, Erdély- Verespatak, a megmentett (egy darabka FánFeszt nosztalgia)

Verespatak (Rosia Montana)

FanFest / SzénaFesztivál

Egy pici darabka az esztelen verespataki aranybánya terve elleni civil aktivizmus több mint egy évtizedes történetéből: az aranybánya megnyitása és a környező 3-4 falu pusztulása elleni demonstrációk részeként szervezett FánFeszt / SzénaFesztivál 2006-ban, festői tájon, nemzetközi összefogással, a helyiek támogatásával (a fotókat 2006 augusztusának végén készítettem)

 

Az idő egy illúzió, ez volt Albert Einstein egyik kedvenc mondása. Idén, 2016-ban találtam meg a tartaléksorban, fregolin álló Sony Ericsson k608i telefon memoriájában a 2006-os FánFeszten, azaz a verespataki aranybánya terve elleni tiltakozásul, a falu melleti hegyenvölgyön megrendezett SzénaFesztiválon készített képeimet. Meglepő véletlenként ez nem sokkal azután történt, hogy 2016-ra úgy látszik, végre pont kerül a történet végére és Verespatak (Rosia Montana) megmenekül a pusztulástól.

A "dokumentum jellegű", tehát nem éppen dobogós minőségű  fotók a mobiltelefonos képkészítés hőskorából származnak, tehát abból az időből, amikor tényleg beszélgetni kellett a felvételekről, hogy tudjuk mi van rajtuk... Ha az idő nem csupán illúzió, hanem mérhetünk vele reményt és kitartást ,vagy akár kapzsiságot és kíméletlenséget, akkor Verespatak homokórája tanulságos mesélő.

Bő másfél évtizede hallunk Verespatakról. Először talán 2000-ben, a szörnyű tiszai ciánszennyezés kapcsán került a magyar közvélemény figyelmének látóterébe, hogy milyen veszélyekkel jár a ciántechnológiás aranybányászat. Ekkor figyeltek fel itthon is többen a kanadai Gabriel Resouces befektető megalomán ambíciójára, mely a környéken található mintegy 300 tonna arany kitermelését ciános technológiával és a vidék falvainak elpusztítása árán tervezte.

2004-ben az egyik legtehetségesebb magyar rendező, Kocsis Tibor Új Eldorádó című filmjéből a szélesebb nagyközönség is megismerhette a festői fekvésű Verespatakot és a vidékre leselkedő veszélyt. Talán kevesen sejtették, hogy a filmből kirajzolódó klasszikus Dávid versus Góliát történet még több mint egy évtizedig zajló kötélhúzás lesz. A tervvel szembeni ellenállást nem lehetett azonnal erőből eldózerolni, ahogy az útban levő falvakat sem.

Ugyanakkor a helyi, országos, majd nemzetközi tiltakozás happyendes sikertörténete is csak váratott magára. Az "ezeridegen" kanadai befektető nem igyekezett  "menni a brantba", hogy ezekkel a Dragomán György regényeiből ismerhető tájjellegű fordulatokkal éljek, hanem foggal-körömmel igyekszik megszerezni a 300 tonna arany (mely valljuk be, nem túl sok..) kitermelési jogát, a környék ciántározókká változtatásának árán is.

A Verespatak megmentéséért zajló bő másfél évtizedes küzdelem jogi, politikai, gazdasági és direkt civil kezdeményezések terén egyaránt zajlott. A "bányaopera" szépen felvonultatta az olyan posztkommunista valóságra jellemző toposzokat, mint az ide-oda álló, megkörnyékezhető karrierpolitikusok szereplése, mutyigyanú, nyomásgyakorlás, porhintés, normális hatástanulmányok nélküli gyalogvakítás, hatalmi arrogancia és a többiek. Ugyanakkor ez a majdnem két évtized szép példákat mutat az összefogásra és a nagyon kreatív ellenállási formák bevetésére is.

A többször is lebonyolított fánfesztek, szénafesztiválokn igen látványos formáját biztosították a tiltakozásnak. Az általában augusztus végén megrendezett fánfeszteken bárki lesátorozhatott, vagy besétálhatott egy beszélgetés, egy koncert, vagy egy "szénajump" ugrás erejére, vagy akár egy több napig tartó természetjárás pihenőhelyére, és kifejezhette protestálását a terület "elciánosításának" tervével szemben.

A Verespatakért, Rosia Montanáért folyó akciózás összehozta a különböző nyelvű, identitású, társadalmi hátterű gondolkodókat. Közös ügy volt az erdélyi magyaroknak, románoknak, németeknek, romáknak és minden nemzetiségűnek, aki nem akarta Verespatak mesevilágát a haszonelvűség oltárán feláldozni. Megmozdultak a magyar és a román tudományos élet szereplői, akadémikusok, egyházi személyiségek és a nemzetközi környezetvédő mozgalmak is. A bányopera fordulatai az egyébként gyakran sajnálatosan passzív, beletörődöm mentalitású hazai közvéleményt is megmozgatták. Itthonról is olyan sokan tettek valamit Verespatakért, ami egészen hunbelievable, legalábbis az átlagos magyar közéleti aktivitást tekintve.  

2016-ban Románia kormánya A minősítésű, tehát legmagasabb fokú védettséget élvező műemlékvédelmi területté nyílvánította Verespatakot és közvetlen környékét, ahol ennek értelmében tilos bányát nyitni. Jól megfontolt döntés ez, hiszen tizenjónéhány évet kellett rá várni... Mintha csupán úgy szőtték volna a párkák a történet szálait, hogy minden szereplőnek bőven legyen ideje bemutatni a maga repertoárját.

Elgondolkodtató ezt összevetni a sok mindenben gyökeresen különböző, de legalább igen aranyos izlandi tündérvédő történettel. A gejzírek földjén az elfek, izlandi tündérlények életterének megzavarására hivatkozó társadalmi ellenállás érte el, hogy jogi úton leálljon, majd módosuljon egy útépítési terv. Itt tulajdonképpen lányegtelen, hogy az izlandiak mekkora része hisz az elfek fizikai vagy legalább spirituális létezésében. A lényeg, hogy az elfek lakóhelyének tulajdonított valamik a kulturális örökség, a tájkép, a jólét és a jól lét részei, ezekről pedig a kislovas-batárterepjáros gejzírföldiek jelentős része nem kívánt lemondani.

A bányás és az elfes történet összevetésében az idő és az erőfeszítés mértéke érdekes számomra. Mennyivel több idő és elszántság kellett hozzá, hogy több ezer ember hagyományos életterét, otthonait, állatait, földjeit, kegyhelyeit, természetes környezetét meg lehessen óvni Erdélyben, mint az elfek vidékét békén hagyni Izlandon...

Verespatak története nehezen érthető a pártállami rombolás és a posztkommunista nyomor romániai kontextusa nélkül. A haszonelvű gondolkodással és a megalomániával szemben is van néhány óriási bűne az erdélyi vidékeknek. Egyrészt gyönyörűen, mesésen szépek. Másrészt hagyományos, organikus, a természethez kötödő, viszonylagosan szabad, örömteli életet is lehetne élni rajtuk.

Az erdélyi falvak hagyományos világa egyszer már végveszélybe került, az őrült Ceauseascu, az utolsó kommunista diktátor grandiózus "racionalizálási", magyarul falurombolási tervei idején. A Conducator a nyolcvanas évek végén területi agrár-ipari központok egyenházaiba akarta összeköltöztetni a lerombolásra ítélt erdélyi falvak lakóit, hogy így könnyebben ellenőrizhesse őket és felszámolja a hagyományos közösségek szöveteit. Néhány falut már elért a rombolás szele, például az emblematikus Bözödújfalu a "Főtitán" diktálta "fejlődés és haladás" áldozatává vált. Talán ez is egyik oka volt a magyar közvélemény Verespatakkal kapcsolatos érzékenységének. Kevesen emlékeznek arra, hogy a rendszerváltást közvetlenül megelőző megmozdulások egy része éppen a romániai falurombolás, illetve az erdélyi magyarság ügyében nem kellően fellépő magyar pártállami vezetés ellen irányult. Ilyen volt az egyik valaha volt legnagyobb magyar tüntetés 1988 júniusában, vagy a pártállami rendszer utolsó brutális rohamrendőri fellépéseként emlékezetessé vált durván szétvert tüntetés Budapesten 1988 novemberében.

A Ceauseascu-féle projekt kommunikációjában is megjelent az az "újbeszél", mely a rombolást, a pusztítást állítja be fejlődésnek, haladásnak. A kondukátort aztán 1989-ben elsöpörte a forradalom forgószele, a rendszere általa okozott lepusztulás azonban kódolta a várható konfliktusokat. 

A verespataki történetnek számos olvasata van, de igazából egyikük sem választható el az 1989-ig tartó egypárti diktatúra által okozott nyomorúságtól és tőkeszegénységtől. A szegénység óriási úr, munka nélkül vagy éhesen tengődve hiába festői a napkelte és a naplemente. A Gabriel Resources pedig elhúzta a mézesmadzagot. A kanadai befektető a házaikat számára eladó helyieknek a vételárért kapott pénzből felépíthető takaros új otthonok, modern házak, szép új városi élet és karrier, családi gyarapodás vízióját vetítette fel. Az eladott házakra kis táblácska került, a bányatársaság tulajdona, tehát már szabadon lerombolható (lásd a felső képen).

A nyomorból, szegénységből fakadó kiszolgáltatottság klasszikus története és a kitörni vágyás dilemmáinak toposza kicsit hasonló ebben a történetben, mint a kisbirtokaikat a génkezelt szóját termelő amerikai multicégnek eladó brazil őserdei lakosok tanmeséjében.

Az egyszerű magyarországi szemlélőtől talán már egy kicsit távolabb került a Romániában megélt szegénység mélysége. A nyolcvanas években az erdélyi menekültek rémtörténetei naprakészen sokkolták az egyébként átlagosan szintén nem túl magas életszínvonalon élő magyar állampolgárokat. A magyar szemmel nézve is elképesztő nélkülözésről és totális elnyomásról, az önkényuralomra jellemző félelmekről és kíméletlenségről egy mai magyar olvasó talán a Marosvásárhelyen született Dragomán György lendületes, letehetetlen művéből, a Fehér királyból nyerhet szemléletes képet. A vállfákat áruló éhező kisgyerek, a gépbe való dízelolaj híján gyerekekkel árkot ásató munkások, a kényszermunkára hurcolt apa története érzékelteti, hogyan is élt Románia Gheorghiu-Dej és Ceauseascu idején, és milyen szintű szegénységből kellene keresni a felfelé vezető utakat. 

Sokan maradtak, sokan elmentek Verespatakról. A FánFeszten a helyiek apraja-nagyja kibandukolt a fesztivál helyszínére és megosztotta idejét a "jövevény" fesztiválozókkal. Azt a fajta életörömöt hozták fel magukkal, amit az átlag magyarországi kissé szájtátva csodál, amikor a Szerelempatak című filmet nézi. A "hengergőzős" film beszélői elmondják, miért és hogyan jó Erdélyben élni...

A FánFesztre lovas-szamaras kordékon, teheneik kíséretében szórakozni és beszélgetni érkező nénik-bácsik életigenlése és életbölcsessége így, ilyen formában csak ebben a közegben, ezekkel a hagyományokkal alakulhatott ki. A 2006-os FánFeszt zenei fénypontja a felső képen látható járművön érkezett helyi nótás volt, aki addig folyamatosan játszott egyszerű hangszerén, amíg néhány számonként kapott egy kis itókát. Élő mesterkurzus volt hallgatni.

Persze itt is létezett "Nagyszínpad" és színpadi zene, stílusban és felkészültségben is változó felhozatallal. A koncertek egy része nem volt látványosan élvezhető, sőt egyáltalán nem, de legalább egyik sem fájt egy milliónyi dollárba, mint Rihanna a Szigeten. Az itt fellépők amennyire jól tudom mindannyian ingyenesen, szolidaritásből vállalták a szereplést.  

Azok a néhai lakosok, akik eladták házaikat a bányatársaságnak és elmentek Verespatakról, nyílván jó okkal tették ezt. Döntésükkel kapcsolatban nincsen helye semmilyen moralizálásnak. (Az ilyesmire mindig nagy a kísértés... Lásd manapság, amikor például valaki a jelenlegi menekültözön humanitárius katasztrófája idején a fotelből moralizálva "erkölcsi alapon" akarja vígan, sörrel a kezében megmondani, hogy a menekülteknek "erkölcsileg" helyes döntése az lenne, ha ott maradnának, ahol szétrakétázzák a házukat, kiirtják őket családjukkal együtt, vagy elvágják őket az ivóvíztől...)

Talán páran most hazatérnek, és újra otthon kezdenek életet. Néhány megfontolásra méltó dolog azért akad ezzel kapcsolatban. A többségnek valószínűleg fájó volt az elszakadás, még akkor is, ha élete akár rövidebb, akár hosszabb időre könnyebb is lett az otthon eladásából szerzett pénzen.

Mennyire lesz elidegenedett vagy self-made man sikersztori egy verespatakiból Bukarestben, Budapesten, vagy Londonban, azt nem tudom, de néhány szociológusnak remek kutatási téma lehetne. A könnyen szerzett pénz általában azonban könnyen is megy, ezt a birtokairól kicsalogatott és városokba költözött számos Amazonas-menti brazil lakos példája mutatja. Aztán ott van az önértékelés kérdése...

Felidézhetem még az első romániai utazásomat 1998-ból. Gyakorlatilag doublekick sokkolt az akkori Temesvár. Egészen elképesztő volt az utcagyerekek mennyisége. Mint kiderült, jelentős részük családja kis falvakból költözött a helyi metropoliszba, hogy ott akár alkalmi munkákból, vagy koldulásból élve látszatra könnyebben, de rosszabb pszichés és szociális körülmények között éljen. 

Ide kívánkozik még, hogy az erdélyi lét, bár valószínűleg sosem volt  túl könnyú, mindezzel együtt egy hihetetlen egyedi életforma, ha lehet így mondani. A mai turisztikai könyvek ezt talán már nem tudják olyan tökéletesen visszaadni, mint Orbán Balázs tizenkilencedik században írt, hat kötetben részletezett leírása a Székelyföldről.

Ez a mestermű szinte látképek, neves személyiségek, mesék, legendák, kövek, ösvények szintjén mutatja be ezt a csodavilágot. szinte minden "valamirevaló" néniről-bácsról tud és tudat. Nem személytelen, mindig érez, megérez, átérez, együtt érez.. Azt hiszem, így csak úgy lehet(ett) írni, ha valaki nem gépen, hanem saját lábon, gyalogszerrel, esetleg netán szekéren utazott és másképpen élte meg az idő illúzióját. 

Milyen is volt hát a FánFeszt, a SzénaFeszt? Nem tudom, hogy a névnek mi köze lehet a szénához, de tény, hogy az egyik látványosság a "szénajump", tehát egy kis toronyból szénabálákra ugrálás volt. Tulajdonképpen egy picit paródiája ez a bungee jumpingnak. Olyan, mintha a Pirx kapitány kávéfőzőből készült űrhajóját vetjük össze a Lucas and Lucas dollármilliárdos díszleteivel. Magyarul egyszerú, emberközeli és ingyenes ugrás, nem fennkölt, látványos és baromi drága, mint egy bungee jumping. Persze mindkettő egyformán egy marha nagy butaság tulajdonképpen, de veszettül jól érzi magát utána az egyszerű fesztiválhalandó...

Barátságos, családias, profitmentes, haszonelvűségtől mentes fesztiválként maradt meg bennem a FánFeszt. Már 2006-ban is kellemes élményként hatott egy ilyen fesztivál, pedig akkor még kevésbé volt jellemző az elsziruposodó, tíz, húsz, akár harmincszorosra dráguló, teljesen eltömegesedő fesztiválokból való kiábrándulás a régivágású, igényes, egyedi élményekre vágyó fesztiváljárók körében. Manapság, amikor az old timer fesztiválozók zöme a kisebb, családiasabb, kevésbé üzleti tarolásra apelláló rendezvényeken keres menekvést, a FánFesztre nosztalgiával lehet tekinteni. Lazippo, Malom és sok más szerencsésen kis ismertségű fesztivál hasonló. mint a Fánfeszt.   

Az aranybányával szembeni ellenállás technikáiból számos későbbi magyarországi civil tiltakozó mozgalom is merített. Joker ötletnek bizonyult többször is, hogy a protest akciókhoz kulturális rendezvények, vagy más hasonló "összejövős" programok társuljanak.

A mai magyar pálya egyik leglátványosabb civil tiltakozása, a teljesen elmerokkant Liget Projekt ellen tiltakozó Ligetvédők közösség például nagyszerúen használja ezeket a lehetőségeket. Annál is inkább fontos ez, mert ezzel is egyértelművé válik, hogy egy közösségi tér, mint a Városliget, az nem egy üzleti vagy hatalmi gyakorlótér kisebbségi komplexusokból fakadó megalomán őrültségek számára, hanem a közösség értéke, vagyona, egy agóra a közösségi tevékenységek számára. Az isztambuli Gezi Park beépítése elleni nagyszabású civil lázadás is egy hasonló példa.

A Városliget beépítésének terve és az Aranybánya-rémálom között akad néhány mglepő párhuzam, bármennyire is különbözőnek llátszik a két helyzet. Mindkét megalomán terv ugyanazt a felborult értékrendet tükrözi, mely számára nem az egyszerű, de létfontosságú alapértékek, lásd tiszta víz, levegő, zöldfelület, erdő a fontosabbak, hanem valami teljesen fiktív, mondvacsinált hasznú és értékű presztízscél.

Minek is kell a néhány száz tonna még kitermelhető verespataki aranyből készíthető nem éppen sok aranygyűrű? Ez egy életminőség? Néhány évtized alatt elfogy a kitermelhető arany, a ciántározók viszont örökre lehetetlenné teszik a környéken az emberi életet...

Minek kell egy park helyén ízlésficamos, megalomán épületeket emelni, amikor az ezekbe szánt intézmények tökéletesen elférnének a Várban, ha nem akarna a kormány teljesen érthetetlen módon oda költözni... (Egy demokráciában nem a választott törvényhozás épületében, a Parlamentben van tökéletesen jó helyen a felelős kormány? Miért is nem jó ott?) Egyébként megjegyzem, az Orczy-kertben zajló rombolás talán még vérlázítóbb, mint a Városliget beépítése. Mitől lesz egy csilivili, plázaszerű, ízlésrokkant épületcsoda értékesebb, mint egy fás liget?

Még nem tartunk ott, mint ahogy majd néhány évtized múlva, amikor már tényleg a legegyszerűbb, valódi életminőséget jelentő értékek lesznek a legértékesebbek, lásd tiszta víz, tiszta levegő, élő fa, zöldfelület, mert ezekből lesz a legkevesebb. A Ligetbe tervezetthez hasonló megalomán Terror Plázák és a hasonló materiális oktalanságok eszmei és anyagi értéke nevetségessé válik majd, amikor menekülni kell azokról a helyekről, ahol már nincsen a legegyszerűbb és legfontosabb értékekből.

A másik szembeszökő hasonlóság a két helyzet között az idegesítő "újbeszél", a megalomán projekteket egy egészen kifordult értékrend alapján magyarázó nyelvezet. Az öreg Orwell mondotta ám, hogy "I wrote 1984 as a warning, not as a fucking instruction manual".

A mester zseniális regényében ott van ugye az ingsoc, az újbeszél nyelve, erre talán minden olvasó ember emlékszik. Nagy Testvér diktatúrája azt döngöli, hogy War is peace, freedom is slavery, ignorance is strength, vagyis kiforgatja az alapértékeket és az elfogadhatatlant állítja be elfogadhatónak. A háború egyenlő béke, a szabadság rabszolgaság, a tudatlanság erény, így gyorsan, no...

Teljesen ilyen újbeszél érzésem van, amikor valaki a pusztítás igazolására, tehát a hagyományos, organikus, valódi értékek lerombolására és a hatalmi, vagy üzleti érdekű mániák igazolására állítja azt, hogy ez az építlkezés, a fejlődés, a haladás, a növekedés. Az aranybánya "gazdasági növekedés", "fejlődés", "fellendülés", "haladás". A Liget Projekt meg "építkezés", "fejlesztés", "épül, fejlődik az ország". Most komolyan, ha Orwell élne... Ez totális ingsoc, ahol a rombolás egyenlő fejlődés és folytathatnám. Tüntető egyenlő felforgató rendbontó, természetbarát egyenlő maradi kerékkötő, civil egyenlő gyanús ügynök, és még nézhetnénk tovább a hasonló újbeszél manipulációkat. Elég sokat megélhettünk és megélünk belőlük, egészen belekékülhettünk és belekékülhetünk ezekbe már.

Az idő persze illúzió, és másfél évtized fel sem tűnik, csak az, hogy ez a mesevilág és többi veszélybe kerülő sorstársa megmaradt -e, vagy sem. 

vissza