Kapcsolat

globetrekker128@gmail.com

Spanyolország (Andalúzia)

2015.06.21.

Spanyolország (Andalúzia)

BIENVENIDO


Quién no ha visto...

Az andalúz szenvedély

Spanyolországban bizony sokkal többet számít a regionalitás, mint Magyarországon. Hiába járt a vándor a buckalakók földjéhez hasonló vörös aragóniai tájakon, vagy a ködben uszó galíciai vidékeken, ettől még nem teljes az élmény, egyik tartomány meglátogatása sem pótolja egy másik élményét. Az én kedvencem azért mindig Andalúzia lesz. 2007-ben jártam be ezt az egyedülállóan varázslatos vidéket. 

Spanyolországban a mentalitásban és az azonosságtudatban is markánsabb a tartományi "provincializmus", vagy régiós szemlélet, helyi-vidéki öntudat, nevezzük bárminek is. Nálunk talán kissé erőltetett lenne igazi "baranyai" identitásról beszélni, vagy tipikus "tolnai" arcnak nevezni valakit, míg spanyolhonban ez kissé másképpen van. Az ünnepekben és a szokásokban is lényegesen mérvadóbbak a helyi hagyományok. Minden településnek akad aktívan tisztelt védőszentje, megvannak a saját legendái ls tradíciói, melyek gyakran fontosabbak a derék helyi polgároknak, mint az országos dzsámborik. 

Andalúzia azért talán az egyik leglátványosabb régió, mert rendkívül gazdag és sokrétű történelmi múlttal büszkélkedhet. A fönicíai, római, mór hatások, a keresztény, az iszlám és a zsidó kultúrkör izgalmas kapcsolatai és egymásra hatásai itt tényleg ámulatba ejtik az utazót. A vadregényes andalúz tájban különleges ékkövekként csillognak az egymástól egyébként megkapóan különböző, a maguk módján bámulatra méltó mór tradíciójú városok, Granada, Córdoba, Sevilla, Ronda. 

Granadában mintegy mementóként, a lüktető modern nagyvárostól és egyetemi központtól kissé elkülönülve, külön "bástyát", élő múzeumot alkotva áll büszkén az Alhambra, a mór korszak talán legfényesebb emléke, hátterében a Sierra Nevada gyönyörű havas sziluettjével. Az Alhambra belsejét egy magyar festő, Wágner Sándor is megfestette. Alkotása ma a marosvásárhelyi Kultúrpalotában látható és a mór idők hangulatát igyekszik felidézni (a festvény képe nem saját, forrása meldrian.eu)

Córdobában az egész települést áthatja a mór múlt, itt elveszhet az utazó az évszázadokkal előtti hangulat és egyfajta modern kényelem ötvezetének útvesztőjében, ha órákig, napokig járja a város kellemes, varázslatos hangulatú utcáit.


Sevilla egy eklektikus világváros,  világok találkozásának élő tanúsága és tanulsága. Az iszlám arabok és a keresztény spanyolok küzdelmeinek és bonyolult kapcsolatainak emléktára. Egyben két másik világ, az európai Óvilág és az Amerikák Újvilágának találkozásához is kulcs ez a város. Itt készült fel Kolumbusz a nagy utakra, itt rakodták be Magellán rakományát. Mindehhez az izgalmas történelmi bukéhoz még sok-sok kis meglepetés, nem várt furcsa látnivaló is dukál, no és persze a Guadalquivir partjának nyugtató esti sétánya.

 Ronda, a cseppet sem csúnya, sziklára épült település egy egészen egyedi élmény. Ha lehet várost vadregényesnek nevezni, no akkor ez az. Ha falvakban keresi az utazó a vadregényest, akkor pedig hát itt Andalúziában, az Alpujarras vidékén eldugott, de festői falvacskák tartanak jogos igényt a vadregényes jelzőre, az őket körbeölelő tájjal együtt.

ű

"Quién no havisto Granada, no ha visto maravilla", szól a mondás. Aki nem látta Granadát, nem látott még csodálatosat. Mások Sevilla vagy Córdoba behelyettesítésével ismerik a mondást, tehát van egy kis andalúz rivalizálás.

Granada története nem az arabokkal kezdődött és a mai városban is csak egy szinte külső, mesebeli díszletként hat az Alhambra arab palotaegyüttese, ellentétben mondjuk Córdobával, ahol szinte az egész várost áthatja a mór múlt.

A környék érclelőhelyei már a Földközi-tenger nyugati medencéjében is aktív kereskedelmet folytató föníciaiakat, majd a görögöket is ide vonzották.  Aztán a római korban is állt már itt egy város, valahol a mai Albaicín helyén. A rómaiakat felváltó nyugati gótok államának pedig jelentős települése lett a mai Granada helyén fekvő Iliberis. Egy zsidó település is kialakult itt, Garnata-Alyehud, egyes magyarázatok szerint ebből a névből származik a mai Granada név is.

A terjeszkedő arabok 711-ben értek ide. Granada sokáig a Córdobai Kalifátus fennhatósága alá tartozott, bár a stratégiailag remek fekvésnek köszönhetpen időnként kissé önállósítani tudta magát. A berberek nagyon kényesek rá, hogy ők bizony nem rabok, hanem igazi berberek, így hangsúlyoznom kell, hogy például egy berber vezető, Zavi-bin Ziri vetzetésével olyannyira sikerült az önállóskodás valamikor a tizenegyedik században, hogy Granadai kalifátus néven önálló hatalmi központ jött létre. 

A berber dinasztia után az almoravidák és az almohádok folytatták Granada önálló útjainak egyengetését, illetve a város további építését és felemelését. Az igazi fordulópont azonban 1236-ban j9ött el. Córdobát visszafoglalták a keresztények a több évszázados reconquista egyik fontos epizódjaként, ezzel a továbbra is mór, arab iszlám kézen maradt Granada jelentősége megnövekedett.

A város fényét és tekintélyét, illetve befolyását emelte, hogy a keresztények által visszafoglalt területekről rengeteg muszlim Granadába költözött.

Emlékszem, volt egy ilyen soha nem használt tankönyvünk a "rajz és vizuális kultúra" órákra az általános isiben, hogy "Tér-Forma-Szín". Pont ezt a címet kellene adni egy Granadáról szóló fotós kiadványnak. Talán pontosabb lenne úgy, hogy Tér-Forma-Szín-Természeti elem". Egészen elképesztő kifinomultsággal sikerült a palotaegyüttes megalkotóinak összhangba hozni a természeti elemeket, elsősorban a vizet, az uralkodó szineket, az anyagokat, a térelemeket, a berendezést egy harmonikus, kellemes egységgé finomítani. 

A Vörös Palota, az Al-hambra néhol tényleg kifejezetten vöröses, de különböző távolságokból és irányokból nézve mindig egy kicsit máshogyan. Igaz, hogy a palotaegyüttes belsejéről ódákat zengenek a történetírók, a szakértők és az utikönyvek, nekem mégis a külső, illetve a "közeledés" az, ami szlengesen szólva igen "bejövős". Egyenesebb utakon és kacskaringósabb sikátorokon keresztül is ráközelíthetünk a "nagy mór csodára", és már a körbe-körbe járás közben megragad a természeti elemek összjátéka az épített elemekkel.

A sok-sok Alhambra KÖRÜLI kutyagolás, bandukolgatás közben nem keveset gondolkodtam, hogy mi lehet a varázs titka. Az egyik titok talán abban van, hogy bár a formák egyértelműen mutatják, hogy a "várpalota" védelmi célokkal, erődítményként is épült, politikai-katonai szerepet is játszott, mégis sikerült a kissé militarista külső köré-mellé-bele egy tündérpalota hangulatát varázsolni. Ezt akkor érzi leginkább a látogató, amikor a tündérvár melletti kertekben baktatva hirtelen csobban mellette egy vízforrás, színorgiában úszó fák borítják be a várfalakat, vagy éppen hihetetlen kontrasztot alkotnak a szinek.

Gyakran lehet találkozni azzal a beállítással, hogy a muzulmán hitet harcos vehemenciával terjesztő hódító arabok keményen átharcolgatták a hetedik és nyolcadik századot, aztán szépen lenyugodtak és  hódításaik babérjain kellemesen lepihenve a kor legkifinomultabb kultúráját hozták létre.

A vallás szigora és a hódítások vehemenciája valóban csökkenhetett és legalábbis az Ibériai-félszigeten berendezkedő arabok a békés és világi élvezetek felé fordultak. Annyiban azonban kiegészítésre szorul egy kicsit ez a leegyszerűsítés, hogy fegyveres keresztény-mór csetepaték a "kifinomultság és az életélvezet" korában is folyamatosan zajlottak.  

Az is lehet, hogy a harcos hittéritő buzgalom csökkenését nem biztos, hogy "elvilágiasodásnak" szerencsés beállítani, mert a nagyszerű építkezések, pompás paloták, gyönyörű kertek világa is tükröz egy vallásos szemléletet, hiszen a térkialakítás tudatosan a túlvilági pardicsom egyfajta földi másának kialakítására is törekedett.

Az Alhambra világa számos utazót, világpolgárt vonzott Granadába. Néhány ilyen nagy utazó palotás napjait emléktáblák is őrzik. 

"Granadába ment, hogy időt és csendességet keressen, az Alhambra harmóniával és örökkévalósággal ajándékozta meg."

A következő sorokat pedig Benke József írta 1987-ben megjelent, "Az arabok története" című művében: "Nem teljesedhetett volna ki a legnagyobb arab elme, Abd ar-Rahmán ibn Haldún (1330-1406) a mór Spanyolország nélkül, Granada, a naszrid-dinasztia szépséges városa nélkül".

Az Alhambra egyik legemlékezetesebb vendége az Újvilágból, az óceán túlsó partjáról érkezett. Ez a személy még híresebbé tette az Alhambra sok évszázadot és kalandot megélt tornyait, az Alhambra pedig híressé tette őt.

Emberünk az 1830-as években érkezett a spanyolok földjére, diplomáciai szolgálatban. Különös szerncséje az Alhambra palotájának és egészen egyedi játéka a sorsnak, hogy az Amerikai Egyesült Államok által Spanyolországba küldött külszolgálatosok között egy olyan jó tollal és irodalmi vénával megáldott entellektüell is helyet kapott, mint az Alhambra meséinek krónikása.

Nem más ő, mint Washington Irving, az USA tulajdonképp első nemzetközileg is elismert írója. Irving 1842-ben nagyköveti tisztre is emlekedik Spanyolországban, de mégsem ez teszi kimagaslóvá ibériai tartózkodását. A sors különös kegye folytán az író-diplomata beköltözhetett a mórok néhai palotájába Granadában és itt, az Alhambra falai között éldegélve gyűjthette össze az Alhambráról szóló történeteket, legendákat és itt alkothatta meg egyik legszebb és legérdekesebb művét, a "Tales from the Alhambra" című munkát.

Irving története bizony igen izgalmas. Az Alhambra épp nem a legfényesebb napjait élte az 1830-as években, a kormányzat által kijelölt "gondnok" tisztségviselő sem a palotában lakott, hanem "lent a városban". A palota karbantartására csekélyek voltak a források, faramuci módon Napóleon hódító csapatai néhány évtizeddel korábban többet javítgattak a palotán, mint a spanyolok évtizedek alatt, bár elvonulásukkor meg robbantgattak egy kicsit.

Irving engedélyt kapott, hogy egy házvezetőnő és a palotát őrző katonák társaságában gyakorlatilag "díszvendégként" belakhassa az egész palotaegyüttest.

Irving kellemes sétákkal kezdhette napjait a palota melletti árnyas, patakokkal, forrásokkal vonzóvá tett parkos sétányokon, majd kedvére dolgozhatott művén, vagy bolyonghatott a környéken, hogy megfigyelje a spanyolok életét és a hagyományok, a mór és a keresztény múlt vegyes tradícióinak lenyomatát.

Az Alhambra illusztris irodalmár, történész, diplomata és még "miegymás" lakója nem csupán választékosan, igényesen írt, hanem kiváló megfigyelőnek bizonyult. Jellemrajzai, élesszemű megfigyelései figyelemre méltóak.

Mindezeken túlmenően a "Tales from the Alhambra" kiemelkedő értéke, hogy szerzője remekül megfogja azt, ahogyan a tizenkilencedik század keresztény spanyoljai viszonyulnak a mór múlthoz. Megragadja azt a kissé álmélkodó, kissé rémisztő-rémüldöző, kissé fennkölt, kissé hősies, kicsit nagyon babonás érzésvilágot, amivel a spanyolok az Alhambra hajdani világához és a hajdan ott regnáló arabokörökségéhez közelednek.

Az andalúziai mórok néhai földjén minden megmaradt arab őrtorony, atalaya, vagy más furcsa rom alatt, a kastélyok tornyai mellett, neves pontok tövében, szóval szép számmal bíró "tatortokon" bizonyosan valamilyen mórok által elásott kincsnek kell rejtőznie a földben. A mórok elhagyott kincsei, szerencsét vagy szerencsétlenséget hozó elveszített talizmánjai, mindenféle varázslatai és fondorlatai szépen éltek az andalúz folklórban Irving legszebb örömére, hiszen így szépen papírra vethette a legelképesztőbb történeteket.

Ha kellően elrugaszkodik az utazó a racionalitás világától és megszabadul a logikus praktikum béklyóitól, na csak egy kicsit, akkor beláthatja, hogy a mórok néhai kastélya környékén minden rejtély, varázslat, varázsige, elrejtett, elveszett kincs, figyelemre méltó legenda :)

Ilyen történet például a földalatti mór város legendája. Az Irving által lejegyzett fabula szerint az Alhambra körüli dombokon egy nagy mély kútban lehet leesni a mórok felszín alá menekített városába. Bizony egy jukpásztor egyszer beleesett, kijött, valamit beszélt eről, megint visszament, de soha nem jött vissza.

Egy kislány okosabb volt. Hallotta egy esti vacsorán a történetet, ahol utána megtiltották neki, hogy valaha azokra a dombokra tévedjen. Persze azonnal, még aznap éjjel megkereste a kutat, de nem ugrott bele, hanem beledobott valamit, mire feléledt a hegy belseje és kijöttek a mórok...

Egy igen "jellemző" legenda a "diszkrét szobrok" története. Irving gyönyörű feldolgozásában ezt is az "Alhambra meséi" között élvezhetjük. Két pókerarcú nimfaszobor tekintete összpontosul egy fal bizonyos pontjára. Hát vajon mi is lehet ott a fal mellett? Persze, egy elásott mór kincs! Addig kell a szobroknak őrizniük, amíg valaki kiszabadítja azt a temérdek drágaságot onnan... Ezzel a diszkrét tekintetű hölgyek is megszabadulnak az őrködés terhétől. A kincset nyilván nem akárki mozdíthatja meg, de ezt már tessék elolvasni Irving nagyszerű gyűjteményében.

Különösen kedvelem a talizmánus történeteket. Irving leírja, milyen mesék kapcsolódnak az elveszett mór talizmánokhoz, mi történhetett ha valaki ilyet talált. "Varázstárgy" lehetett egy mirtuszág is, mely aztán a megfelelő kezekben drágakősorrá alakulhatott.

Az elásott mór kincsek motívuma a mai, végtelenül leegyszerűsített, globalizált "sikerirodalom" világába is utat talált. Paulo Coelho Alkimistájában az andalúz vidékeken legeltet a pásztorfiú, és láss csodát, az egyik éjszaka valamilyen elásott kincsről álmodik. Kissé félreérti, átkel Afrikába, átbandukol a sivatagon, elmegy a piramisokhoz. Aztán hazamegy, mert az álmot mégis úgy kellett volna érteni, hogy a kincs ott van, ahol álmodott, de ez mindegy, hiszen az úton találkozott egy Fatima nevű gyönyörű sivatagi leánnyal.

Nem beszélve arról, hogy a szerző a hosszabb történet alatt sokkal többször ismételgetheti kissé didaktikus, bölcselkedő közhelyeit. Egyébként izgalmas és hasznos olvasmány, illetve bájosan überegyszerű nyelvezete miatt remek portugál nyelvgyakorlás eredeti portugál (brazil változat) nyelvén olvasni. Nos, tehát ha Andalúzia, akkor bizony rejtélyes elásott mór vagyonok mindenhol...:)

Különösen furfangos az elvarázsolt katona története. A keresztény harcost egy sziklába zárta valami mór varázsige, de mintegy 100 évenként kijöhet és őrt állhat egy híd mellett épp a grandiózus városi ünnepség napján. Ha valaki járókelőző emberfia, ünneplő reveller ráeszmél, hogy nem éppen illik oda (mondhatni anakronisztikus :)) és szóba elegyedik vele, akkor az elvarázsolt katona megkérheti, hogy oldozza fel a varázslat alól. Ez persze egy kellően bonyolult szertartás, könnyen elrontható.

Az Irving által leírt szabadítási kísérlet azért bukott el, mert az ahhoz szükséges segítő néhány perccel előbb megtörte az aktus előtt kötelezően előírt három nap hosszú böjtöt. Alas, mondaná az angol, katonánk újabb száz évet várhat a sziklában elvarázsolva... Igen andalúz történet.

Említettem már a talizmánokat. Ezek egészen szokatlan alakot is ölthetettek. Egy bizonyos Aben Habuz nevű legendás mór uralkodó udvarába egyszer egy idős arab asztrológus érkezett Egyiptomból. Ez a bizonyos Ibrahim Ebn Abu Ayub, aki bizony "öreg volt mint az országút", ahogy a magyar népmesékben ezt mondani szokás, nem akárki volt ám. Családja évszázadok tudáást ismerte, felmenői magát Mohamedet is ismerték a történet szerint. Ez a bölcs öreg hozott magával egy szélkakas formáját viselő talizmánt, mely szépen megmutatta milyen irányból támadna ellenség a kissé elkényelmesedett Aben Habuz által uralt Granadára. Mi több, a szélkakassal a derék mór király olyan "vuduzáshoz" hasonlóan távolról összezavarhatta az ellenséget, bezony.

A bűvös szélkakast Granadába hozó egyiptomi aggastyán története hordoz egy igen lényeges és egyben meglehetősen valóságos motívumot, a különböző arab szellemi központok közötti kapcsolatot és kommunikációt. Az andalúziai arabok ugyan függetlenítették magukat a 700-as évek végére a "nagy bagdadi kalifátustól, mi több a córdobai emírek maguk is kalifának nyílvánították magukat a 900-as évektől, a kapcsolat azonban állandó maradt.

Az észak-afrikai és közel.keleti arabok tudása és kultúrája beáramlottak Andalúziába, illetve ez a folyamat kölcsönös volt. Az andalúziai mórok Mekkába jártak zarándokolni és más keleti arab városokba kereskedni és tanulni. Ezen nem változtatott az sem, amikor Córdobát a reconquista során visszafoglalják a keresztények az 1200-as években és Granaba emelkedik fel, mint az andalúziai mórok legfontosabb politikai, gazdasági, kulturális és katonai központja.

Ehhez a történethez még egy pici adalék, hogy ez az uralkodói orvossá is avanzsáló egyiptomi bölcs óriási mélyedést fúrattat magának itt gy hegybe, és ennek csarnokáról a következőt tudjuk meg Irving előadásában: "the walls of this hall were covered with Egyptian hieroglyphics, cabalistic symbols, and with the figures of the stars in their stars." Nem véletlenül "Tales of the Alhambra" a gyűjtemény címe, de a mese mögött ott van az a nagy igazság, hogy rendkívül sokrétű és különböző forrásból származó tudás gyűlt össze az Alhambra mór uralkodói udvarában.

Az andalúziai arabok is ismerték mindazt a "vízibűvészetet", mely oly kellemessé és varázslatossá tette az arab kertkultúrát keleten és elviselhetőbbé tette a hétköznapokat a forróbb napokon is. A felszíni vízfelületek, mesterséges patakocskák mellett Andalúziában is elterjedt a quanat, ez az érdekes felszín alatti vízvezető csatorna. Irving ezeknek a zümmögő/lüktető hangját hallotta, mint furcsa, gyakori háttérzajt az Alhambrában töltött éjszakákon.

A Sierra Nevada felől grandiózus vízvezetékek, a felszín alatt quanatok és megannyi más mesterséges és természetes vízmosás, szökőkutak temperálták az Alhambra levegőjét. Az épületek egyik szintjén, félreeső, intimebb helyen kaptak helyet a fürdők. A Korán a test és a lélek tisztaságának fontosságát is kiemeli. A mórok idején virágzó fürdőkultúra emlékeit Irving kissé rusztikusnak írja le az 1800-as években, egy hegyi, barlangi fürdő hangulatához hasonlítva a maradványokat.

A Sierra Nevada rrefelé csábított vize segítségével alakíthatták ki a korabeli és tán a mai Európa talán legszebb kertjeit, különösen a Generalife, azaz a palotaegyüttes nyári rezidenciának épült része körül. Igen előnytelen helyre zárták ide be az egyik toronyszerűségbe azt a mór királyfit, akiről születésekor azt jósolták az asztrológusok, hogy a szerelem nagy veszedelmekbe sodorhatja majd. Szegény királyi legénynek aztán egy toronyban kellett matematikát tanulgatnia, meg efféle szenvedélymentesebb dolgokat, szerelemről nem is hallhatott. Mint mondottam, a Generaliféből níló kilátás igen poetikus és érzéki, így a terv bizony füstbe ment, a madarak kikotyogták a szerelem titkát ennek az ifjúnak.

A mórok néhol mély csatornákat vájtak, néhol egész sziklákat vágtak ketté, hogy friss vizű forrásokhoz jussanak. Persze a nagy vízimesterkedésekben is lehetett varázslat, a vájatokban is lehetett valami fondorlattal vagy varázsigével védett kincset elhelyezni.

Irving leír egy furcsa, sorsszerű találkozást az Alhambra meséiben. Az Oroszlánok Csarnokában egy napon egy turbános, az észak-afrikai Tetuánből érkezett arab kereskedőt pillantott meg. Igen, tényleg azt hitte először, hogy ez valami vízió, vagy kísértet. Bevallja. De nem, kiderül, hogy az arab a néhai történelmi szép napokon nosztalgiázni jött fel a palotába. Granadai tartózkodásai alatt ez a kikapcsolódást jelenti számára. Bizony, milyen kár, mondja, hogy elveszett ez a csodapalota, nem az araboké már... Meggyőződése, hogy a belviszályok és a teszetosza utolsó granadai uralkodó, Boabdil szerencsétlenkedése nélkül a keresztények soha nem tudták volna saját erőből bevenni a "bevehetetlen" Granadát (ez tényleg csak a tizenötödik század végén sikerült nekik). Irving persze vitatkozik, de...

A tetuáni arab kereskedő véleményét némileg alátámasztja a kiváló történész, Henry Davies értékelése, aki az "Európa története" című hatalmas ívű monográfiájában szintén megemlékezik az Alhambra és Granada kvázi bevehetetlenségéról. Granadát hetven fal védte, a környező dombok és a Sierra Nevada adták a vizet, a környező termékeny Vega földjei pedig elegendő élelemmel látták el a várost. Davies szerint kiéheztetni vagy kivéreztetni is nehéz volt így a várost, a belső viszálykodások és intrikák azonban segítehették a Granadát bevenni induló katolikus királyok, Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd dolgát.

Irving szerény vendégként még Kolumbusz Kristófot is elkélpzeli szerényke vendégként az Alhambra 1492-es keresztény bevétele után adott, Te Deummal indított királyi fogadásra. Régen volt, hogy is volt, ki tudja, hogy volt...

Derék tetuáni mórunk nem csupán az Alhambra bevehetetlenségében hitt, hanem mintegy 400-500 év távlatából is érezte a hely "költőiségét".

Irving történetei nem szűkölködnek a középkori lovagi világ és a lovagiasság néhány érdekes toposzának mesés és egyben daliásan romantikus csavarintásaiban sem. A kisebb mór-keresztény csetepaték során egy keresztény csapat elfog egy hejre mór kardforgató által vezetett, vadászgatásai során meglepett csapatot. A csoportban történetesen egy álomszép arcú és testű mór leány is felbukkan, nyilván nem véletlenül. Mi is történhetett volna, hát éppen egy nászút közepén estek fogságba ők, a derék mór harcos és arája...

De lovagi korban vagyunk ám, így a keresztény királyságocskák egyik lovagi sarja ugyan magával viszi a csapatot egy keresztény területen fekvő várba, de némi luxusvendégeskedés után hazaküldi a még meg is ajándékozott párt, meg a csapatot....Mégiscsak nászúton voltak...A háborúskodás következő felvonása során aztán a történet nagyon furcsa fodulatot vesz...Egy a sok fabula közül, melyeknek bizonyára volt szépen valami valós kiindulási pontja.

Az Alhambra és környéke a hajnali, reggeli frissességben is megejtő. A hajnali vízcsobogás, ébresztő szellő kellemessé teszi a nap kezdetét és még a turisták tömegei, sem a megaturbó napsütés nem bolygatja meg az elmélyülésre vagy nyugodt szemlélődésre vágyó utazó érzékeit.

Talán azt mondanám, hogy kora reggel érdemes az Alhambra környékének partjait, kertjeit bejárni, napközben hasznos az épületeken belül vagy az udvarokban hűsölni, késő délután lesétálni a modern Granadába és élvezni a központ és az egyetemi negyed lüktetését, aztán este megint felsétálni a palotához.

Az Alhambra engem leginkább mégis alkonyatkor, vagy holdfényben nyűgözött le. Igen megaflash érzés észrevenni, hogy valaki korábbi neves látogató mennyire hasonlóan érzett.

Irving is magasztalja az esti Alhambra hangulatát. Szerintem nem pusztán a palota, hanem a környező sikátorok hangulata is lenyűgöző. A szűk, decemberben is virágba borult bokrokkal tarkított utcácskákban lenyűgöznek az andalúz házak, a palotakomplexum sziluettje, illetve a távolban a Sierra Nevada csipkés hegycsúcsai.

Az éjszakai csatangolással azonban nem árt vigyázni, mert az Alhambra meséi között ott található bizony a féllemetes Belbudo legendája. Ez egy elvarázsolt, fej nélküli ló, mely hat óriási kutya társaságában éjjelente kiszabadulhat a Torre de los Siete Suelos (Hétpadlós Torony)belsejéből és hajnalig vágtázhat. Nem szüreti leányálom lehet az útjába kerülni.

Természetesen az őrült lószellem/szellemló és kíséretéhez kapcsolódóan is talált egy sztorit a gyűjtögető Irving. Éppen olyat, hogy az Alhambra meséinek több toposza is megjelenhessen. Egy szegény mozgóárus egy rejtélyes mórral találkozik, aki egy elrejtett mór kincs titkos helyére vezeti. A kincset megtalálják és kiássák, ám az árus felesége elárulja a titkot egy egyházi személynek. Az illető szeretné megzsarolni a kincset talált házaspárt, akik éppen arra készülnek, hogy másik városba költöznek a tengernyi kinccsel, melynek javát egy szamárra kötözik. A zsaroló tud a tervről, éjjel várja a szamarat a hágónál.  Igen ám, de eltéveszti az állatot, mert nem a szamár jön, hanem az őrült Belbudo, éppen egyik hajmeresztő éjszakaivágtáján  és ennek bizpny sok nyolc napon túl gyógyuló sérülés lesz a vége.

A kertek szökőkútjait és szobrait megkapó élmény éjjel is megvizslatni.

A levegő még télen is jó eséllyel lágy, kellemes, tavaszias fuvallattal símogatja majd a turiszt arcát.

Az Alhambra környékének utcácskáiban számos viszonylag olcsó hostal, posada található, derék ötlet ezek valamelyikében szállást foglani, mert így kora reggel gyakorlatilag már az Alhambra mellé léphetünk ki. Az hostalokban nagy eséllyel lesz a falon valami ilyen obligát " havas Sierra Nevada az Alhambrával" festmény.

Córdoba az "arany hármas", Granada, Córdoba, Sevilla hasonlóan impozáns, de jellegében egészen különböző büszkesége.

Ha valakit tűzbe hoz a szűk sikátorokban való bolyongás, akkor Córdoba városát neki találták ki.

A gyönyörű, hófehér falú, virágokkal és erkélyekkel díszített házacskák nem csupán a külcsínnel hívogatóak. Belül kellemes patiókat, udvarokat rejtenek. 

Córdoba 1236-ig volt az arabok kezén, eddig tartott a Córdobai Emírség/Kalifátus időszaka, a város fénykora. A "fények fényének kora" talán a 10.század és a 11.század lehetett. III. Abd ar-Rahmán emír 929-ben kalifának kiáltotta ki magát, hogy ezzel is megpecsételje az Abbászidák államától de facto már 778 óta fennálló elszakadást.

Kedvencem, a Calle de las Flores, a Virágok utcája az egyik legszebb és "legcórdobaibb" sikátor. Tényleg az egyik kedvenc utcácskám, a világ minden utcáját beleértve, ahol eddig jártam. 

Córdoba az a város, ahol a műemlékekkel teli, régi városrészek éjjel is lenyűgözőek.

Az épületek és a fák...Így együtt... A mór városokban a természet és az ember alkotta környezet, az építészet valahogy minden ízében valamilyen különösen jól sikerült összhangot alkot.

A nekünk, "északiaknak" egzotikus narancsfák és pálmafák vegyülnek nagyszerűen az általunk is megszokottabb fafajtákkal. 

A tér, az épületek és a növények összhangjához kell még egy harmonizáló elem, a víz. Nem csalódhatunk, a víznek és a víztükröknek ebben a mór városban is kulcsszerep jut abban, hogy érzékeinket elbűvöljék.

A víz áthatja a mór Córdoba utcáit, és különösen lényeges lesz a kalifátus korának legimpozánsabb emlékénél, a mecsetnél.

A Mezquita de Córdoba "előtereinek", udvarainak felfedezése és élvezete legalább annyira hozzátartozik az élményhez, mint az épület belsejében a színes oszlopok impozáns tengerére való meglepett rácsodálkozás.

Nem lehet épület patio, azaz udvar nélkül.

A Patio de los Naranjos, a narancsfák ligete, számomra a legszebb udvar Córdobában. A naranjo, a hímnemű alak nareancsfát, a naranja, a nőnemű alak a gyümölcsöt jelöli a spanyolban. A narancsfák száma, a terület mérete is lenyűgöző, hangulata pedig varázslatos.

A 10.században mintegy 113 000 házzal büszkélkedhetett a város Benke József monográfiája ("Az arabok története") szerint. Bár a milliós becslés a lakosság létszámát illetően talán túlzás, de az bizonyos, hogy Córdoba több százezer lakónak adott otthont a 900-as években és ezzel Európa egyik legnagyobb és talán "legcivilizáltabb" városa lehetett.

A lenyűgöző főváros nem csupán gyönyörű kertjeivel, narancsligeteivel és épületeivel büszkélkedhetett, hanem kiemelkedően fejlett infrstruktúra is jellemezte. 

A kortársak a "világ díszeként" emlegették az Omajjádok szellemi központját, a gyönyörű Cortobah várost.

Córdoba könyvtára és könyvmásoló műhelyei messze földön híresek voltak. Az őkori görög kultúra és tudomány többek között Córdobán keresztül találta meg újra útjait a keresztény Európába, hogy ilyen líraian írjam le ezt a gyakran elfeledett és nem kellően kihangsúlyozott folyamatot.

A különböző források alapján Benke József azt a következtetést vonja le "Az arabok története" című művében, hogy a Córdoba központú kalifátus területén minden felnőtt arab férfi tudott írni és olvasni, éles ellentétben a korabeli keresztény Nyugat-Európával. Ennek igazolására megemlíti, hogy a források szerint csak II.Hakám kalifa (961-976) 27 elemi iskolát alapított kalifáskodása alatt és ezekben az intézményekben ingyenes volt az oktatás. A könyvtár hírét pedig messze földön ismerték, szintén Benke József szerint a tizedik században mintegy 400 000 könyvet tartottak benne és egy 24 kötetes katalógus szolgált útmutatásul a művek közti eligazodáshoz.

Bár Córdoba fénykorát az Omajjádok idején, elsősorban a tizedik században élte, a keresztény visszahódítás, azaz 1236 után is néhány évszázadig jelentős szerepet töltött be, mint a kasztíliai királyok székhelye (a tizenötödik századig). Ma is püspöki székhely.

Ha tűzbe hoz valakit egy kis számmisztika, akkor Córdoba számos imponáló számmal szolgálhat. A nagymecset alapterülete mintegy 24000 négyzetméter, a legtöbb forrás szerint körülbelül mintegy 10 000-12 000 imádkozó hívő befogadására tervezték. A legtöbb córdobai utazót az oszloprengeteg nyűgözi le, de talán nem én vagyok az egyetlen, akit a külső patio narancsfái még ennél is inkább elbűvölnek. Az oszlopok számát tudjuk, 860 van belőlük meg jelenleg az eredetileg számontartott 1293 darabból. 

Ezt az építészeti csodát és az ennek otthont adó impozáns várost évente hétszámjegyű számban tekintik meg turisztok, utazók, vándorok. Córdoba azzal büszkélkedik, hogy évente mintegy másfél millió látogató keresi fel.

Córdoba bejárása, felfedezése, átélése lehet fürge és kómotos. Egy nyugis bandukolgatással egy ízes őszi vagy téli szünetnyit is lehet itt sétálgatni. Ám ha siet az utazó, akkor hasznos ötlet az Alminar toronnyal kezdeni. A mecset 93 méteres díszét bizony meg lehet mászni, és a tetőről fenséges kilátás nyílik Córdobára.

Szerény véleményem szerint a torony után a Patio de los Naranjos a legfontosabb, kihagyhatatlan hangulatú élmény. Ha valaki esküszik az oszlopcsarnokra, bizony az lehet a harmadik a sorban.

A narancsfák ligetében az év minden hónapjában várható szép, érettnek tűnő gyümölcs.

Bár ezek valódi narancsok, ízük decemberben hasonlíthat egy kicsit a Bacsó Péter zseniális filmjéban (A tanú) Bástya elvtárs által elmajszolt citroméhoz. A helyiek szerint ennél a narancsnál igazából nem az ízvilág a lényeg, bár rendesen megérve bizonyos hónapokban ehető is lehet ez a narancs.

A Patio de Naranjos este hangulatosan világító lámpákat és egy szökőkutat is rejt.

A narancsokból nem szokás szedegetni, de azért...

...érdemes megkóstolni, de azért óvatosan, a "dísznarancs" ízre felkészülve...

A mecset oszloprengetege és narancsos kertje után irány a szűk, belvárosi utcácskák útvesztője. A műemlékek mellett rengeteg kis étterem, kávézó, bár, boltocska, piac várja a sikátorfan turisztot.

A temérdek érzéki élmény mellett érdemes jól nevelt utazó módjáea felfelé is nézni.

Córdoba belvárosi beleveszője az olyan apró emberi gyarlóságok kielégítésére is remek tetthely, mint a mindenféle apró, teljesen haszontalan, de mégis népszerű micsodák beszerzése. Lásd mindenféle táblácskák, aforizmás plakettek, meg miegyebek...Tapas bár előtt vagy után...

Ha éppen szeretnénk kiírni, hogy itt megengedett a dohányzás..És még bent vannak az EU-ban...

Lelki tanács.

A kézműipar hosszú hagyományokra tekinthet vissza. A mór időkben keresett árucikk volt a kordován bőr.

Córdoba városszekezete nem sokat változott a középkorhoz képest. Ha van még idő, járjuk be újra és újra, Córdoba szerintem megunhatatlan.

Ilyen helyeken sétágatva mindig azon jár a kis eszem, hogy a hely mennyire inspirálja a szellemet. A környezet bizonyára hozzájárul a jeles szellemi teljesítményekhez, bármennyire is tűnjön kissé erőltetettnek ez a gondolat.

Córdoba ma is a bolygó egyik "irodalmi fővárosa" és egy neves gitárfesztiválnak is otthont ad.

Egy bő évezreden át nevelkedtek, éltek itt a tudományos élet és a művészetek jeles képviselői. Ahogyan egy neves fotográfus barátom mondja, "olyan humusz van".

Benke József már említett monográfiájában egy tisztes felsorolást közöl a kalifátus korának szellemi géniuszairól. Córdoba egyetemének bűvköre és a város gazdagsága pezsgő szellemi életnekadott otthont.

Magyar szempontból Córdoba egyik legérdekesebb tudósa az a tizedik században élt Abú Marván Ibn Hajján Ibn Khalaf, aki egy 50 kötetes, töredékekben fennmaradt történeti műben ír a Barcelona és Huesca környékén kalandozó magyarokról. 

Nem mulaszthatom el kihangsúlyozni, hogy Córdoba neves szülöttei három különböző valláshoz tartoztak, mindegyik itt élő vallási közösség nagy koponyáira pezsdítőleg hatott az itteni szellemi milliő. A kalifátus korában a keresztények és a zsidók a "védett kisebbség státuszát élvezték", hogy William Montgomery Watt megfogalmazását idézzem. Watt "Az iszlám rövid története" című munkájában úgy véli, hogy a három közösség kultúrája és szellemi kapacitása egyfajta egységesülésen ment keresztül Andalúziában. A tolerancia és az egymásra hatás ilyen intenzitása az iszlám más területein nem volt jellemző.

A város híres szülöttei közül felemlegetik a két Seneca nevét, a híresneves arab bölcselő Averrhoes életművét, a zsidó orvos és filozófus Maimonidész alakját.

Hosszabb távú hatását tekintve rendkívül fontos Ibn Rusd (Averroes), akinek lefordított munkái, az arisztotelészi gondolkodást is tükröző filozófiai értekezései nagy hatással voltak Aquinói Szent Tamásra.

Córdoba a reconquista után is egyetemváros maradt, az arab egyetem kora után a keresztény univerzitászok kora következett.

Córdoba neves szülötte Al-Kali, az arab közmondások tizenegyedik századi összegyűjtője.

A kulturális örökségek szerteágazására jellemző, hogy Al-Kútija, a tizenegyedik századi nagy nyelvtantudor ("Az arab igék ragozása" egyik fő műve) egy gőt hercegnő leszármazottjával házasodott össze.

Ibn Hazm 1000 körül összehasonlító értekezést írt az általa ismert vallásokról. Különösen foglakoztatta a zoroasztrianizmus, hiszen ezek a tanok Córdobába is eljutották a műveltség nagy kelet-nyugati (arab) országútján Andalúzia felé.

Ibn-Mukhallad a kilencedik században felkutat és összeír mintegy 1300 vallási hagyományt. Abn-Rabbini 900 körül "Az összehasonlíthatatlan nyaklánc" címmel 25 kötetben igyekszik bemutatni korának minden tudományát. Nagy taxonometrikusokat nevelt ki a derék Córdoba, a mi Benke Józsefünk pedig őket gyűjtötte össze és sorolta fel a nagyszerű "Az arabok története" című monográfiában.

Córdoba kis táblácskái jelzik a neves lakosok hajdani vagy jelenlegi házait, az istenházákat, műemlékeket.

A tizenkettedik században dolgozott itt a neves győgyszerész, Ibn Al-Bajhár. A gyógynövények rendszerezésének, az elméleti és a gyakorlati orvosi tudás összekapcsolásának említésre méltó központja lett a mór Andalúzia.

Ibn Zuhr nevét bizonyára Avenzoár néven ismerik inkább az orvostanászok. Bizony az ő tudása is Córdobában gazdagodott, hogy aztán az egész emberiség épülésére szolgáljon.

Egy ilyen, szellemi erő szemponjából nézve igen grandiózus metropoliszban sétálgatunk akkor, amikor Córdoba ódon utcácskái vagy modernebb parkjainak fái között csatangolunk.

A reconquista utáni, keresztény korszakban irodalmi óriások nőttek fel itt. Luis de Góngora, Juan Rufo, Saavedra, és még hosszan lehet sorolni azokat a spanyol írókat és költőket, akik itt születtek, vagy valamilyen módon kötődtek Córdobához.

A botanikai lelkesedés bizonyára életkor és vérmérséklet kérdése is. Talán különböző mértékben jövünk tűzbe a növények látványától. Ha szerencsés módon néhány napnál több ideje van a vándornak erre a pazar városra, akkor igazán lélekemelő és lléleknyugtató a botanikai élvezetekben hosszabb ideig elmerülni.

A narancsfás liget és a belvárosi virágok utcái obligát gyönyörei mellett érdemes az "egyszerű" parkokban is dzesselni néhány órát vagy napszakot. Nekem nagyon pepsi érzés, ahogyan a nekünk "egzotikus", trópusi pálmák egymás mellett boldogulnak a nekünk is megszokott, "hagyományos", közép-európai szemnek is megszokott fákkal.

Az időmilliomos turisztok akár egyenként sztrollozhatnak a szép számmal hívogató patio gyönyörűségek, kertek, udvarok világában. Május eleján rendezik meg a Festival de los Patios (Festival of the Courtyards) impozáns rendezvényét. Erre az alkalomra virágba borulna már és díszekben úsznak a tündérkertek benyomását keltő patiók. 

Jázmin és narancs illata lengedezik Córdoba felett ilyenkor, hogy ennyira lírai legyek.

A jól megérdemelt virágos és jázminos illathoz verőfényes napsütés is dukál, még decemberben is.

Córdoba újabb városrészei is tele vannak meglepetésekkell, köztéri elemekkel. A várossal csoportosan, interaktív módon is lehet ismerkedni, például az "Enigma of Córdoba" játék keretében. 

Ebben a programban a részvevő csapatok kapnak egy GPS kapcsolatú Ipod masinát. Ezen keresztül kapják az elmés, egy szabaduló szobás játékra emlékeztető feladatokat.

Córdoba sétányai, parkjai, utcácskái mindig arra hívnak, amit úgy hívnak erre, hogy "paseo".

A "paseo" sétát jelent, és errefelé, spanyolhonban, különösképp Andalúziában egy sajátos kultuszt is jelent.

Nálunk talán a "békebeli", évtizedekkel ezelőtti nyugalomban volt talán még szokás a "vasárnapi séta", ahol az ilyesmit gyakorló arcok hátul üsszekulcsolt kézzel, némi családi vagy baráti csoportosulásban komótosan sétálgattak egyet vasárnap, általában mindig épp ugyanazon az útvonalon. Nos, a spanyol paseo is valami hasonló, csak még ma is általános és egyes családoknál mindennapos.

Amigos, vamos de paseo. :)

Andalúzia nem szűkölködik a különlegességekben.

Ronda városa cseppet sem ronda.

A szurdok felett emelt hidak igazi műszaki mestermunkák. A brillírozást a területet romanizáló rómaiak kezdték, majd évszázadokkal később hidat emeltek itt a hódító arabok is. Ezek sajnos elpusztultak, a ma látható hidak építése az 1700-as években kezdődött.

A Puente Nuevo, a jelenleg álló hidak leglátványosabbja, José Martin de Aldehuela tervei alapján készült (a mester az építkezés sorn halt meg) az 1730-as években.

A híd a város turisztikai középpontja. Fentről, lentről, középről, mindenhonnan illik megtekinteni a remekműveket. A szurdok a természet mestermunkáját, a híd az emberi elme és tudás zsenialitását hirdeti. Jól nézze meg a szerény turiszt. 

Középen kis kuckókban lehet megállni

Lépcsősorok vezetnek le a szurdok torkába.

 

A mintegy kétszáz méternyi mélység itt valahogy még megkapóbbnak és "feneketlenebbnek" hat.

Az itt építkező népek mindig igen bátorkák voltak. Mintha csak arra törekedtek volna, hogy a szakadék "legesleges" legszéléig tolják ki házaik falait és a hozzájuk tartozó aprócska udvarokat.

Minden oldalról nagyszerű a perspektíva.

Rondában ma mintegy 30 000 lakos él a "sziklán". 

A zegzugos utcácskák, sikátorok, kapuk, ablakrácsok ma is őrzik a mór városépítészet emlékét.

Itt aztán lehet valakinek gyönyörű "szurdokpanorámás" vagy "szakadék panorámás" terasza, ahonnan nézelődhet a meredekségbe és szürcsölgetheti reggeli kávéját.

A Tajo-szurdok mentén sétálva az óvárosban, folyamatosan követheti a turiszt a szurdokot, újra meg újra megállva a korlátoknál, és rácsodálkozva erre a látványra.

A vad és még annál is vadabb sziklaformációk egészen lenyűgözőek. 

A hófehér templomok a szurdok mellől szemlélve is szépek, de még inkább így hatnak, ha az utcácskák között megbújva fedezzük fel őket.

A mórok számára ideális erődítési helyszínt jelentett a sziklafennsík. Sokáig tartották magukat a reconquista, a keresztény visszahódítás hullámaival szemben és a nagyobb mór hatalmi központoktól, a közeli Cordobától és Sevillától is függetlenedni tudtak. Végül 1485-ben került a Serrania de Ronda és a Tajo-szurdok a hosszú arab hódítás után ismét a keresztlények kezére, és lett az egyesülő spanyol állam része. Hadtörténeti izgalom, hogy a spanyol tüzérség Ronda ostromakor lőtt először vasgolyókkal.

Fascinante, de verdad.

A fennsík környéke sokáig az itt élő csempészekről is nevezetes volt.

A középső ív felett, középen, egy nagy teremben sokáig börtön működött, ma viszont étterem található benne.

Szikla, szurdok, híd, bizony szelfinek teremtették, bizony, de ha nem is szelfizik annyit a turiszt, bizonyosan sokáig mélázgat és bámészkodik itt. Ronda azonban nem csupán ezt nyújtja, hanem sokkal többet.

Itt is isteni lehet egy esti paseo, de a sziklafaltól távolodva egy irodalmi ihletésű paseo, a Paseo Hemingway (Hemingway sétány) is felkereshető.

A sétány nem véletlenül viseli Hemingway nevét. A neves amerikai író a fáma szerint imádta Rondát és szívesen töltötte itt az idejét.

Ronda helyszínként is megjelenik néhol Hemingway "lapjain", érdemes erre figyelni olvasgatás közben...

A Paseo Hemingway az Alameda de Ronda akáciafenyőkkel és himalájai cédrusokkal is tarkított fasoraihoz vezet.

Rondát más külföldi tollforgatók és művészek is kedvelték. Egy angol festő, David Bomberg itt, Ronda környékén festette a talán legszebb Spanyolországban készült tájképeket.

Rondában lakott egy fogadó-szállodában (Hotel Reina Victoria) Reiner Maria Rilke is. Ez az épület egy errefelé amolyan "valószínűtlen" svájci stílusú villa volt a www.andalucia.com nagyszerű turisztikai portál szerint.

James Joyce nem feledkezett meg Rondáról a Finnegans Wake elkövetésekor, mert abban is megjelenik Ronda, tessék szépen megkeresni.

Jorge Luis Borges argentin író is szívesen csatangolt Ronda utcáin, bár ő nem láthatta ezeket tisztán, mert látása nagyon megromlott. Szinte teljesen vakon is hallotta viszont a hangokat. Ennek érdekessége, hogy a mélyben csobogó Tajo hangját ő "memorias de desierto", azaz sivatagi emlékekként írta le. 

Igen, Borges egy elég ironikus csávó volt.

A legkellemesebb "paseo" időszak talán itt is a késő délutáni, alkonyati időszak.

 Cseppet sem mellékes módon Ronda ebben a napszakban mutatja legfotogénebb arcát.

A környező hegyek barlangjaiban jó 5000 éves barlangrajzokat lehet találni, ha ennyi látnivaló nem lett volna elég.

Ronda építészeti öröksége is izgalmasR

Nem létezhet andalúz város "palacio", azaz palota, illetve "parador", tehát fogadó nélkül. Palaciók, paradorok, egy paseo nekik is dukál.

 Pintoresco, de verdad.

Espectacular, de verdad.

Sorprendente, de verdad.

Palacio, parador, és ha Spanyolország, persze akad convento is.

Con palmeras, claro.

Granada, Córdoba, Ronda, mindegyik külön-külön is egy szellemi feltöltődés, és akkor még itt van Sevilla!

Alcázar, Giralda, Torre del Oro. a legfényesebb műemlékek kicsit elhomályosítják Sevilla kevésbé látványos, de talán legalább annyira izgalmas csodáit.

Decemberben is 22 fokban lehet sétálgatni a mór középkorban kialakult zegzugos óvárosban, de Sevilla számomra mégis inkább úgy nagyszerű, mint az "Újvilág", a las Américas kapuja. Itt készültek fel hajósok, itt folyt keresztül aztán az Újvilág gazdagsága. Itt van az Archivo de los Indios, ez a páratlan értékű levéltári gyűjtemény a nagy földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás spanyol vonalának dokumentumaiból.

Magellán hajóit is Sevillában készítették elő a nagy Föld körüli utazásra, miután átnavigálták őket ide San Lucar városából. Itt zajlott a rakomány bepakolása, a csömöszölés (milyen jó szó ez) és a többi felkészítő munkálat. Stephen zweig Magellán utazásáról szóló olvasmányos műve nagyon érzékletesen foglalja össze Sevilla életét az 1500-as években a fennmaradt források alapján.

Szinte "toposz" a spanyolokról, hogy büszkék, de a spanyolok között "szállóige", hogy Sevilla lakói büszkék csak igazán, meg még annál is inkább...

"Könnyen belátható" azért, ahogy középiskolai matektanárom szeretett fogalmazni, hogy a derék andalúzok azért tényleg büszkén paszeózhatnak esténként lenyűgöző városaikban.

vissza