Kapcsolat

globetrekker128@gmail.com

Tibet

2015.06.21.

Tibet

TASHI DELEK

A világ tetején, de igazán

Miért is érdemes a "világ tetejére" utazni? Yeti in da house?

Legendák a halhatatlanságra vonatkozó ősi tudásról, a hosszú élet "5 gyakorlata", a Kék Hold völgye, a Shangri-La regénye, misztikus történetek és hiedelmek. Tibet a rejtelmek világába burkolózik, titokzatossága izgalmassá teszi. Lehet, hogy ez a "misztikum" talán éppen elfedi egy kicsit a realitást a "felületes szemlélő" elől.

A valóság persze teljesen mást, illetve mást is tartogat. Egy közelebbi kép a tibeti mindennapi életről talán nem teszi távolabbivá a Tibethez kapcsolódó spirituális elképzeléseket, esetleg akár könnyebben értelmezhetővé is teszi őket.

A kérdés az, hogy mennyire láthatja az utazó a valóságot. Tibet megszállt terület, nem elhanyagolható utazási korlátozásokkal. Maga a "történeti Tibet" helyzete nem is annyira egyszerű, mert a jelenleg lidérces iróniával Tibeti Autonóm Régiónak (Tibetan Autonomous Region, TAR) nevezett terület csak egy része ennek. Tibet többi vidékét betagolták más kínai tartományok közigazgatási rendszerébe. Tibet nem pusztán a TAR területe tehát, bár  a köznyelvben tibeti utazáson általában a Lhasza központú "autonóm" tartomány meglátogatását értik. 

A tibeti utazás adminisztratív  szervezése már önmagában igen erős eltökéltséget kíván. Az igazi kemény dió a metsző íróniával "autonómnak"nevezett TAR, ahol a "különleges" közigazgatás egyik célja éppen az lehet, hogy a bejutás nehezebb lehessen. A többi kínai tartományba besorolt tibeti területek egyszerű kínai turista vízummal látogathatóak. Az "autonóm" régió látogatásához viszont ez nem elég, hanem egy különleges engedélyre (Tibetan Travel Permit, TTP) is szükség van.

2006-ban, az én tibeti utazásom idején még elég bonyolult volt a procedúra, azóta talán egyszerűbbé válhatott az eljárás. A TAR területére való bejutást úgy szabályozzák, hogy a külföldi végig ellenőrzés alatt legyen, tehát helyi (kínai) utazási iroda idegenvezetőjével, szervezett úton tartózkodjon a területen. Ez természetesen azt is jelenti, hogy pénzének, tibeti költekezésének jelentős része is tervezetten csatornázottan a kínai államhoz folyik az adott helyi utazási irodákon keresztül.

Utazásom idején még nem nyílt meg a "mainland China" és Lhasza közötti vasúti személyforgalom, így vagy repülőgéppel, vagy "overland", azaz szárazföldi terepjárózós megoldással lehetett a TAR területére jutni. Akkoriban a leginkább népszerű választás a Nepálből való átkelés volt, én is ezt választottam. Odafelé terepjáróval mentünk Lhasza felé, majd onnan repülővel jöttünk vissza Katmanduba. Kodari egyutcás-viskós kis határfalujából lehetett átjutni a folyó és a határ túloldalára, a hegyekre kapaszkodó  Zhangmu városába.

A látogatók kellő ellenőrzöttségét ebben az esetben olyan furfangosan oldják meg, hogy egy nepáli utazási iroda a tibeti (kínai) partnercégen keresztül beszerzi az utazók számára a tibeti utazási engedélyt és a mellé járó igen furmányos, úgynevezett csoportos vízumot (group visa). 2006-ban legalábbis ez volt az egyetlen legális módja a Nepálból Tibetbe jutásnak. Kodari határállomásáig a nepáli cég minibuszoztatja a csoportot. A "Friendship Bridge" névre keresztelt határállomáson (mely gyakorlatilag fizikai valójában is a hídon található) veszi át a az általában nyolc fős, két terepjáróra osztható csapatot a tibeti (kínai) iroda kínai idegenvezetője.

A "group visa" trükkös, mert az utazásra szervezett csoport kapja és nem a tagok egyénileg. Az útlevélbe be sem kerül, egy külön dokumentum. Úgy rémlik, talán csak egy másolata volt nálunkaz eredetit a kínai idegenvezető birtokolta. Így tehát a csoport csak "egységesen" volt "legális" jogi formáció a tibeti területen. Ez a településeken annyira talán nem okoz gondot, mert ott nem kell sehova, viszont a terepjárós utazás során az út mentén vannak ellenőrzési pontok. Ezeknél a rendőrség vizsgálja a külföldiek dokumentumait és a group visa nélkül nem lehet az utat folytatni. Egyébként is bonyolult történet más közlekedési eszközzel előrébb jutni, mint amit a szervezett utakon adnak, bár ez változhatott már azóta. A településeken viszont a mérsékelt cselezési lehetőség ad némi egyéni szabadságot.

A nepáli-kínai (tibeti) határon, a Friendship Bridge közepén állva már egészen gyötrő, bár elég késői a kérdés, hogy helyes dolgot tesz -e a vándor a tibeti utazással.

Csoportunkat két fiatal francia hölgy, egy norvég egyetemista  pár, két szabadságon levő ausztrál katonatiszt, egy érettségi ajándékként ázsiai körutazással jutalmazott angol diák  alkotja, kiegészülve jómagammal, a "former Eastblock" képviseletében.  A két ausztrál erős frusztrációval éli meg, hogy csoportba zárva kell utazniuk megszokott (bérelt) motorkerékpáros szafarizásuk helyett. Másképp itt nem lehet.  "Here we are in Tibet with Chinese drivers, Chinese jeeps and a Chinese guide, quite a shame", mondja Glenn, az idősebbik. A francia hölgyek a turizmusban dolgoznak otthon, ők valamennyire szakmai szemmel is figyelik, hogy mi történik.

Mennyire láthatjuk majd a valóságot? Közvetve a megszálló és elnyomó rendszert támogatjuk -e azzal, hogy eljöttünk ide? Mit adunk át majd abból, amit itt tapasztalunk? Kicsit olyan fílingje van a dolognak, hogy körbevisznek minket a "tiltott vidéken", gondosan ügyelve, hogy mit lássunk. Kíváncsiságunkon keresztül vásárolnak meg bennünket, mert persze kíváncsiak vagyunk, nagyon kíváncsiak.

Az etikus turizmus egyik klasszikus kérdése ez, hogy szabad -e  emberjogi, vagy más jogi, politikai vagy etikai szempontból különösen aggályos országokba utazni. Feltételezhető, hogy az ilyen helyeken elköltött pénzünk egésze, vagy egy része nem jó kezekbe folyik. A  kérdés éles felvetése azzal az éles válasszal járhat, hogy planétánk mintegy 200 országa közül nem sok marad, amit úgymond "tiszta lekiismerettel" lehetne meglátogatni.

A demokráciát éppen csákánnyal lebontó és valami egészen szürreális neofeudális oligarchiákkal átszövődő pártállammá vaduló Magyarország is lassan a no-no zónába tolódhatna így. No, hát akkor meg mit mondjunk, öcsém? Másrészt nem kell túl hosszú és megfeszített gondolkodás ahhoz, hogy eljussunk az egyszerű kérdéshez, hogy vajon honnán tudnánk bármit is az ilyen aggályos országokról, ha senki nem menne oda. 

Kicsit alaposabban tematizálva a felvetést, talán két szempont segíthet. Van -e esély kapcsolatba kerülni a valósággal egy ilyen szervezett és ellenőrzött úton? Tény és való, hogy egy kicsit emlékeztetett ez az "overland trip" a néhai Szovjetunió turizmusára, amikor a külföldiek csak előre kijelölt útvonalakon haladhattak (és jellemzően azonnal lebuktak, ha megpróbálkoztak az ezekről való "véletlen" letéréssel). Ettől függetlenül azonban itt gyakorlatilag bármit fényképezhetünk, a településeken önállóan is szabadon köszálhatunk és bárkivel ismerkedhetünk. Az észak-koreai vagy türkmenisztáni útibeszámolók mindent kontroll alatt tartó horrorjára tehát cseppet sem emlékeztet a tibeti utazás.

Kicsit keményebb dió a pénz kérdése. Egyértelmű, hogy pénzünk egy része valamilyen módon az elnyomó államhoz csatornázódik. Kérdés, tudunk -e ezen valamennyire változtatni. Magyarországon ugye gondosan elkerülhetjük az oligarchák tulajdonában levő turisztikai intézményeket, ha valahonnan tudjuk, hogy melyek ezek.

Vannak országok, ahol semmi esélyt nem hagynak a turistának, mint Észak-Korea vagy Türkmenisztán. Minden turisztikai szolgáltatás szigorúan állami kézben van. Ilyen volt a legutóbbi esztendőkig Burma (Myanmar) is, ahol a turistának érkezéskor kötelezően helyi turisztikai bónokra, egyfajta "játékpénzre" kellett váltania valutáját, majd ezt a zsetont sak a megfeleő intézményekben, illetve szolgáltatásokra tudta költeni. A katonai diktatúra így gondoskodott róla, hogy a turisták pénze közvetlenül a nagy állami kasszába menjen. A GDP óriási arányát fordították a fegyveres erőkre és az elnyomó apparátusra, tehát a turiszt nem feltétlenül alhatott nyugodtan, mert az ő pénzéből is folyhatott éppen páncélosokra és gumibotokra.

Tibetben a tulajdonviszonyok nehezen átláthatóak. Ugyanakkor az eléggé látványossá válik a városokat járva, hogy a gazdasági előnyöket a tibeti etnikum sokkal kevésbé élvezi, mint a jelentős számban betelepülő Han kínaiak. Igaz, hogy az infrastruktúra fejlesztésére óriási eszközöket fordítottak, de részben ez is a Han népesség beteleülésének segítését célozza.


A Friendship Bridge tibeti oldalán látványos, szemet gyönyörködtető kaptatóval kezdődik a "világ tetejére" való emelkedés. Visszatekintéskor a táj festőért kiált.

Néhány szembeszökő változás jelzi, hogy egy másik világba léptünk. Kodari oldalán még daalbhat, azaz a rizs és barátai, különös tekintettel legjobb barátjára, a lencsére című összeállítás szinte minden étkezés tárgya. Zhangmu oldalán már ehetjük a finom kínai tésztát-húst-rizst-zölséget, de mindent bele ám fajtájú levest, mely nem pusztán laktató, de jól elkészítve emlékezetesen ízletes is.

Az obligát módon teledíszített indiai gyártmányú TATA teherautókat felváltják a puritán Dong Feng masinák és az egyszerű traktorok. A forgalom látványosan kisebb lesz, mint az agyonzsúfolt nepáli utakon. A tibeti oldal egyik első jármúve a "szembe" oldalon egy felborult daru, aminek felállítási módján nem kevés szaki éppen tanakodik. Építkezni nem egyszerű errefelé, egy pillanatra eszünkbe jutnak a földsuszamlások, is melyekre, illetve a helikopteres mentésre "in case" szintén biztosítást kötöttünk valami nem annyira "potom" összegért.

A tibeti utazás legkeményebb kihívása, a magashegyi betegség már itt leselkedik az utazóra. Büszke tekintettel nézhet vissza a vándor a felfelé megtett kilométerek, illetve tengerszint feletti méterek mennyiségére (az első tibeti napon 1700 méterről emelkedtünk 3000 méter fölé). Még nem sejti, hogy 3000 méter fölé érve ez majd mit is jelent majd igazán.

Nyalam, a határvárosként megismert Zhangmu utáni első tlepülés a Friendship Highway mentén. "Seems like an outpost', kommentálja egyik ausztrál sorstárs. Még nem tudjuk, hogy ez lesz a legkeményebb tibeti éjszakánk, de így legalább a legrosszabbon átesünk rögtön az elején.

Tél van, veszedelmesen zimankós. Nepálban vettem egy himalájai hegymászokra tervezett, eredeti vagy másolt NF hálózsákot, ez kellő önbizalommal tölt el. A fűtés nélküli szálláson azért kiderül, hogy gondoskodó édesanyám áldott előrelátása milyen pontosan sejtette, hogy Tibetbe egy űrhajósok szkafanderéhez hasonló kezes-lábas hálózsák is kell. Ez a szkafander és a nepáli hálózsák együttesen megmentett a megfagyástól. Azért eszembe jutott Jack London novellája az emberről, aki ballag a rettenet hidegben a kutyájával és aztán dráma lesz.

Nyalam tényleg ideáls helysziín a magashegyi betegséggel való brutális találkozásra. Az AMS, azaz az Acute Mountain Sickness, vagy high-altitude sickness 3000 méter felett kezdheti el éreztetni többé-kvésbé, hát leginább többé brutális hatását.

Utcai nyelven szólva "ritkul a levegő", tudományosabban fogalmazva kevesebb oxigénnel tud gazdálkodni az emberi szervezet. A dologban az a szép, hogy az ilyen magos helyekre születettek ehhez szoknak hozzá, ők nem szemvednek AMS tünetektől. Az óvatlan utazó viszont tök jól bír szenvedni, főleg ha úgymond erősebb.

A gyengusabb fizikumú behatolókat állítólag azért támadja kevésbé, mert ők valószínűleg illendőbben lassan tesznek-vesznek és nem fogyasztják olyan gyorsan az oxigént... Hát nem tudom, valószínűleg ebben van igazság, mert az egyik legfontosabb javallat a magas hegyekre, hogy mindent kínosan lassan és erőnket beosztva műveljünk... Csak ugye ez spontán nem megy annak, aki nem ehhez van "szokva"...

Megelőzés kategóriában a népi hagyomány fokhagyma majszolgatását, a közbeszédes praktikum pedig tetemes mennyiségű ásványvíz fogyasztását javasolja. Köszi. Még jobb, ha a gyömbért sem felejtjük el botor módon, hiszen hideg ellen pedig ezt ajánlja a népi tudástár. Kaptam is mindezekből nepáli barátaimtól, bizony. Ha elkezdődnek a tünetek, tulajdonképpen egy bingó gyógyír marad, alacsonyabb magasságra menni. Ezért van az, hogy az ilyen utazások tervezésénél az éjszakai szállás mindig alacsonyabban van, mint az adott npon elért legmagasabb pont. Az igazi segítség persze a 3000 méter alá menekvés lenne, a tibeti overland keretében erre persze 4-5 napig nincsen esély. A sok ásványvíz persze enyhíthet, ezt nem is felejtettem el.

Nyalam igazán "very basic" szállása ideális hátteret adott a drámai találkozáshoz. Nem zavarta a puritánságot fűtés és meleg víz. Tényleg olyan volt, mintha jégveremben aludtunk volna. Vacogva pihenőzni tényleg nem olyan fájintos, de a fáradtság hatására sikerült elbóbiskolnom. Első tibeti éjszakám, a világ tetején. Very romantic. Hajnali háromkor éles fejfájásra ébredés. Állati szomjúság és kiszáradtság érzése hozzá. Welcome AMS. Hohó, van ám nálam ásványvíz, igyunk hát és igen OK lesz minden. Igen ám, csak az űrhajós szkafanderben azért nem fagyott, rajta kívül meg szinte igen. A jó kis vizes palck alján már jegesedett a víz. Mintha fagyni kezdett volna a belsőm, ahogy a jól meghúzott flaskából tódult lefelé szerveztemben a jeges víz. Ilyen pontosan még sosem éreztem belső útjaimat...

Az első "yak sighting" is emlékezetes esemény.

A jakok látványa felidézheti a jakvajas, bizony jakvajas tea rémét. A Lonely Planet bedekkerek kedvenc panelkifejezését használva "it tastes distinctly odd". Aki megkóstolja, nem biztos, hogy megint kér belőle, hogy magyarul is elmondassék a lényeg.

Nyalam után a tibeti élet megmutatja igazi keménységét. A távolban, "dzongok", azaz erődítmények tűnnek fel. Ehhez a szakaszhoz van közel a Rongbuk kolostor, mely Tibetben egyedülálló módon "koedukált", tehát férfi és női szerzetesek is élnek benne.

Ezt a tájat milyennek nevezzem?

Talán a "Desolation of Smaug" a Hobbitból...

Egy másik bolygón sem kell talán megküzdeni olyan nyomasztó nehézséggel egy ilyen nagyszerű fotóért, mint itt a magashegyi fejfájással...

Az AMS tüneteket leszámítva az "overland" terepjárózás biztonságos élményt nyújt. Elvileg lehetnek az úton földcsúszamlások, de a mi overlanderezésünk teljesen nyugodtan alakult, szinte végig verőfényes napsütéssel és isteni tiszta levegővel.

Ázsia számos országában szeretnek úgy üldögélni a lokálok, hogy az jó kényelmetlen legyen. A random pihenők számát és helyét a "festői" fotótémák alakítják.

Zhangmu és Nyalam után Tingri, Lhatse, Shigatse, Gyantse, a Yamdruk-tó és Lhasza lesz terepjárózásunk útvonala a Friendship Highway vonalán. A három legmagasabb hágó 5000 méter fölé visz majd bennünket. Kíváncsian várhatóak  majd e szép magasság hatásai.

Lent az igazi tipikus tibeti életkép.

Az élet irgalmatlanul kemény és embert próbáló errefelé, hogy gyakorlatilag egy mondattal elmondjam az utazás legfontosabb tanulságát. A helyieknek annyi előnyük van persze a világ könyörtelenségével szemben, hogy valamiképp immunissá válnak a magashegyi betegségtől, és nem szenvednek tőle olyan cudarul, mint mi, holmi külhoni betolakodók.

Változó sikerrel álljuk a magashegyi betegség rohamait. Esszük a gyömbért és a fokhagymát, tutto borzalinó. Ez külön-külön is borzalom persze, együtt, egymás után pedig maga az iszonyat, de legalább állandó poénkodás tárgya. Bejön a jóslat, a"gyengébbnek" tűnő fizikumúak szemvednek kevésbé. Paul, az angol diák, akit a népdalok a "girnya" szóval illetnének, az egyetlen, aki nem szenved semmilyen tünettől, vagy legalábbis nem vallja be. A két francia lányt és a norvég lányt is gyötri a fejfájás. A két ausztrál katonatiszt és jómagam igen cefetül vagyunk, kínzó a lüktető fejfájás és az állandó szomjúság. A legrosszabbul a hórihorgas norvég egyetemista érzi magát. 

Közben közeledünk Tingri felé. Ez a világegyetem egyik legegykedvűbb és legjelentéktelenebb települése lenne, ha nem nyílna innen fenséges panoráma a Mount Everest, illetve 7000 túli kollégáinak sziluettjére.

Az Everest és társai pazar látványt nyűjtanak, bizony. Nekem az a leginkább "bejövős", hogy ilyen gyönyörűségesem mondjam, amikor a háttérben emelkednek ki. Mondjuk sejtelmesen kibukkannak a felhők közül egy olyan remek nézőpontról, mint mondjuk Nagarkot Nepálban (a nepáli lovers' spot, lásd nepáli összefoglalómat). Persze ebben a tiszta tibeti télben akadálytalanul hívalkodó, impozáns formában is úgymond breathtaking hatást keltenek, úgy igazán. 

Az Everest magassága a National Geographic society 1999-ben közzétett mérési eredménye alapján 8850 méter lenne, szemben a korábbi 8848 méterben kiegyező eredményekkel (1955-ben végzett mérések alapján). Szintén jó mgas kollégák is szépen mutatják magukat innen, mint például a Lhotse, a Makalu, a Cho Oyu vagy a Shishapangma.

A hegy angol nevének névadója, Sir George Everest. Ő az 1850-es években végzett, 8840 méterre sikerült magasságmérések egyik munkatársa volt, mint "General Surveyor of India". Erősen tiltakozott ellene, hogy utóda javaslatára róla nevezzék el a hegyet, de mindhiába.

A tibetiek számára Csomolungma, azaz a világ ősanyja, a nepáliak számára Sagarmatha, azaz olyasni, mint az "ég homloka", bár ezt szokták líraibban és szabadabban is fordítani.

A távolból nézegetve elképesztő, szürreális érzés, hogy a Marson ennél háromszor magasabb hegy is van. Az Olympos Mons, 25 000 méter, hogyan is tornyosulhat...

Az Everest érdemeit ez persze nem csökkenti, bár mi megmászni nem akarjuk holmi divathóbortos adrenalifüggőként. Túránk még a Base Camp területét sem érinti, bár ez általában része az overland kalandoknak, nyáron különösen. Két Base Camp létezik, a nepáli és a tibeti oldal is büszkélkedhet eggyel.

A tibeti oldal talán nyugisabb, mint a nyüzsgő nepáli, ahol szinte tömegturizmus van kialakulóban. Ez látványosan jelentős bevételekkel jár, mely igen látványosan nem látszik a nepáli költségvetés  helyzetén. Nepáli útleírásom taglalja, hogy Nepálban bizony a korrupció is az egek magasságába ér és a bevételek jelentős része valószínűsíthetően a helyi lőrincek felé csatornázódik és nem az országot gyarapítja. Az Everest-mászás dolgát csatolhatjuk az etikus turizmus kérdéseinek mappájához.

Nem csupán magas hegyekre nézünk, hanem átkelünk az út egyik legmagasabb pontján, az 5100 méter körüli magasságba törő Tong La hágón. Amennyire jól tudom, a hágótól keletre néhány 7000 méter feletti csúcs még "mindezidáig" felfedezetlen és nem nagyon mászta meg őket senki.

Íme, a klasszikus "Me and Mount Everest".

Ő szemmel láthatóan jobban bírja a hideget és az egyéb megpróbáltatásokat, mint a felette levő képen a tápos turiszt. A helyi pásztorközösségek szívóssága csodálatra méltó. A "nagy testi fegyelem" képét, melyet a lámákhoz asszciálunk, bizony lehet hogyan gyakorolni.

Ez a kép elgondolkodtatott a perspektíváról, rengeteg értelemben.

A pásztorok életére itt nehéz amolyan "bukolikus" romantikával gondolni.

Egy jellegzetes tibeti csehó vén, mint az országút és végtelenül egyszerű.

Ezekben az éttermekben a terepjárós utazók találkozhatnak a hátasjószágon közlekedő helyi pásztorokkal.

Téli zarándokok, úton.  

Hátas és motorizált pilóta találkozása.

Tulajdonképpen ez is "világok találkozása".

A táj néha inkább pszichológusért kiált, mint festőért.

A zarándokok jellemzően télen kelnek útra a tibeti utakon.

Nekik könnyű, nem szenvednek a magashegyi fejfájástól. Overlendező csapatunk tagjai közül egyedül Paul nem szenved a tünetektől a maga vékonymintacollstok alkatával. Vagy elgalábbis nem vallja be... Lehet, hogy tényleg nem fog ki rajta a Himalája, a hó birodalma, mert folyamatosan vidáman beszél, míg mi nyöszörgünk a fejünkkel.

Néha megmosolyogtató, néha irritáló ez az állandó fecsegés... Ámbátor lehet, hogy tényleg bingó ötlet ázsiai körutazást ajándákozni egy frissen érettségizttnek, talán ténylek kell valami ilyen drámai "világra nyitás"... Döbbenetes hallgatni azt a rácsodálkozást, ahogy valaki a maga 18 évével rácsodálkozik mindenre... Jé, így is élnek emberek... Néha vérfagyasztó közhelyek csapnak le a dzsip többi utasára, "the world is getting a worse and worse place"... Jó, lehet, hogy én sem voltam más körülbelül 18 éves koromban... Az előítéletek leépítéséhez is biztos idő kell meg sok kilométer... Néhány hét indiai tapasztalat alapján paul megállapítja, hogy az indiaiak mennyire szerencsétlenek, hogy zűrzavarrá hagyták alakulni azt a remek gyarmati közigazgatást, amit ők, mint brit gyarmatosítók kiépítettek nekik és rájuk hagytak... WTF... No effort to "challenge" this opinion most a részemről, mert fáj a buksim, masszívan ettől a ritka levegőtől... No, de ezért is tanulságos a nemzetközi társaság.

Kis csapatunk többi tagja változó intenzitással küszködik az AMS tüneteivel. Eszegetjük néha a naturopátiás ellenanyagot, az iszonyatos fokhagymát. Ez látványos javulást nem okoz, de kitűnően alkalmas legalább némi poénkodásra.

A két ausztrál katonatiszt nyugodt méltósággal viseli a "masszív" fejfájást. Beszélgetni ettől még van kedvük, megbeszéljük a Pápua Új-Guineán uralkodó állapotokat, egyszer hátha én is eljuthatok oda. Néhány vicces panelfordulattal ízesítik az elemző mondanivalókat, lásd "It will sonner get worse, than it will get better". Ez magashegyi szindrómánk alakulására is éppen tökéltesen igaz.

A két francia hölgy mérsékeltebben panaszkodik az AMS helyzetkére. A norvég lány is viszonylag jól tűri. Párja, aki a legmagasabb közöttünk, nagyon rosszul van és valami gyógyszert is szed már.

Sofőreink nagyon megbízhatónak mutatkoznak, látszik, hogy nagyon jól ismerik a pályát. Majdnem minden városban "beépített" ismerősök és hölgytársaság várja őket, este talán buliznak is. Angolul nem nagyon beszélnek, legalábbis így tűnik, viszont mintha mindent értenének abból, amit beszélünk (idővel az emberben kifejlődik az a képesség, hogy látja valakin, hogy érti -e az adott nyelvű beszédet). Időnként kisgyerek módjára "kajlálkodnak" egymással, ami nekünk kicsit muris és furcsa. Idegenvezetőnk is igen tapasztalt, érthető angolsággal szívesen beszélget velünk, de hosszabb bedekkeres szövegekkel nem tart minket szóval.

Nekünk "térkép e táj", az itt élők viszont talán nem véletlenül népesítik be szellemekkel.

Az élet keménységéről elgondolkodtató tájakon való robogás után vár ránk Lhatse, Shigatse, Gyantse.

Az idő lassan araszol ezeken a településeken. Az élet persze modernebb lesz egy picit, de könnyebb és gyorsabb csak úgy "mértékkel".

Az utak adta felületet remekül lehet társasjátékozásra használni. A nepáli falvakban a terményeket szortírozzák egykedvűen az utakon, itt meg lassítják az időt ezzel a helyigényes játékkal a kemény helyi komák. Egy "tüke" tibeti sem sietteti az időt.

2006 a tibeti karácsony éve, nyolcas kis utazó csoportunk Lhatse városkájában ünnepli a karácsonyt, olyan szép 4000 méter magasságban. Fájós fejjel (kivéve Paul), de törve nem, vidáman várjuk a további magasságokat.

A karácsonyi ünnepség helyszíne éppen az a hotel lett, mely az egyetlen etnikai szempontból nézve biztosan tibeti tulajdonban levő szállásunk volt a megismert hét-nyolc alvőhely közöl.

A Tibetan Farmer Hotel egy helyi családi vállalkozás. Megnéztem, ma is létezik, a netes leírásban már szépen felszerelt fürdőszoba figyel. A "mi időnkben", azaz 2006-ban még termoszokban kaptunk forró vizet, amennyire jól emlékszem.

Egy földszinti és egy emeleti szobasorból állt az épület. A hosszú folyosó egyszer derékszögben elkanyarodott és ott voltak az emeleten a közösségi helyiségek.

Emlékszem, az egy, azaz egy emeletre való felmászsás mgashegyi betegséges állapotunkban körülbelül olyan fáradságosnak bizonyult, mint valami csúcstámadás. "I have this massive headache", állapította meg az iősebb ausztrél katonatiszt. Bizony, masszív volt. Bizony, vártuk, hogy kicsit csillapodjon, hiszen a szabálynak megfelően egy picit alacsonyabban feküdt a szállás, mint a legmagasabb pont, amin aznap áthaladtunk.

A karácsony és a vendégek tiszteletére spontán házipatit szerveztek a hoteltulajdonos családtagjai.

Ez a hotel legalább egy kicsit tényleg "autentikus" tibeti jegyeket őriz, mindamellett, hogy az itteni elszállásolással talán a pénzünk is jó helyre ment.

A téli hidegben a fűtésről a "közösségi" szoba közepén álló vaskályha gondoskodott. Időnként hoztak rá egy adaggal abból a szárított jakfekáliából, amivel a tüzet táplálták.

A Tibetan Farmer társalgójában a televízió valamelyik indiai csatorna adását adja éppen. Itteni házigazdáink a kínai állami televíziót bizony nem nézik.

Kicsit füstös a kályha, de jó a buli. Házigazdáink népes családja élvezi, hogy értő közönségre talált bennünk és szívesen hallgatjuk tibeti dalaikat és zenéjüket.

A mulatság fénypontját a régi tibeti népi hangszerek előkerülése és megszólaltatása jelentette. 

Azok a tibeti táncok, amiket itt láttunk, egy kicsit a körtáncok és népi körjátékok keverékeiként hatottak. A család lányai nagyon vidáman és derűsen mutatták be nekünk őket. Egyáltalán nem volt " folkperformansz" íze, hanem rögtönzött, részben a karácsonyi buli kínálta alkalomból fakadó spontán, láthatóan a saját maguk kedvére is való előadás lett.

A házigazda hoteltulajdonos család másik vállalkozása a szőnyegkészítő műhely.

Lhatse után magashegyi változatban tárul elénk a buckalakók földje a Star wars világából. Aztán egyre szürreálisabb tájakkal kényeztet bennünket a Friendship Highway.

A hágókon átkelve, a legmagasabb átkelési pontokon kedves rituálé egy kis megállás, találkozás más turisták vagy zarándokok csapataival.

Overland útvonalunk legmagasabb pontja, az 5260 méter magasságú Gyatso La hágó persze a magashegyi szindróma csúcspontját is jelentette, hát itt tényleg nem voltam túl jól.

Mindig elgondolkodtat, hogy miért csatangolnak egyedül háziállatok a nagy desolation közepén, mint a magukban csavargó csacsik a tunéziai félsivatagban, meg itt is...

Van egy jó angol jelző, az a bizonyos ritkán használt "wondrous".

Shigatse már jelentősebb város, mint az eddig látott Zahngmu, Tingri és Lhatse. Nem csupán nagyobb ezeknél, hanem fontos spirituális központ is.

A város utcáin elsétálhatunk az egyik legfontosabb tibeti kolostor, a Tashilhunpo kapujáig, illetve belül is megnézhetjük.

A Tashilhunpo kolostorban minegy 600 szerzetes lakik.

A kolostort 1447-ben alapította az első Dalai Láma. Aztán az évszázadok során a második legfontosabb tibeti buddhista méltóság, a Pancsen Láma székhelye lett.

A téli utazás előnye, hogy ilyenkor sok zarándok és kevés turista járja a kolostorokat. Így a tibeti zarándokok között járhatjuk a kolostorokat, mint a Tashilhunpo utcácskáit és épületeit Shigatse, a Pelkor Csore erődített építményeit Gyantse városában.

A kolostor egy kiterjedt épületegyüttes, tulajdonképpen egy kis városka. A felső képen éppen csapatunk négy tagja fedezi fel a spirituális helyszínt, két ausztrál katonatisztünk, érettségizett angolunk egy angol és norvég egyetemista lányunk.  

A zarándoklatokon a legidősebbek és a legfiatalabbak is ott vannak. A fiatalabbak időnként a hátukra veszik az idősebbeket és így mennek fel velük a lépcsőkön. Ez talán egy jellegzetes tibeti életkép.

Egy "jellegzetes" tibeti tájat is ide izibe már.

Egy jellegzetes tibeti járművet is lássunk hát akkor. Az univerzális, talán legelterjedtebb tibeti jármű.

Egyszer mindenki traktoros akar lenni.

A "jellegzetesnek" mindig van valami leegyszerűsítést, általánosítást hordozó íze, de azért legyen egy jellegzetes "tibeti tájkép településsel" is. 

"Jellegzetes" régi erőd, azaz dzong védőfallal, Gyantse környékéről.

Egy "jellegzetes" utcakép sem maradhat ki.

"Jellegzetes" sugárút.

Reggel cudarul hideg van és későn világosodik. Shigatse, Gyantse utcái csak lassan és tibeti "mértékletességgel" elevenednek meg.

Ha nincs is az a "mediterrán" kifelé élés (vagy amit erről gondolunk), a belső, privát életszféra néha kicsit kijön az utcára.

Ez leginkább a játékkal kapcsolatban fordul elő. A felnőttek az utca majdnem teljes szélességében "társasozhatnak", a gyerekek pedig hagyományos jétékaikat élvezik. 

Ez az "utcán játszó tibeti gyerekek" kép, amolyan "ellentmondásos". Lehet, sokaknak szegényesnek bagy ingerszegénynek tűnhet. Nekem viszont inkább megnyugtatóan hat, hogy talán itt még kevésbé játszanak agyvesztő konzolos és számítógépes játékokat.

Németh György, az ELTE neves ókortörténésze nyilatkozta egyszer, hogy az ókor és korunk között az igazán nagy "lorszakalkotó" különbség az, hogy a gyerekek nem olyan játékokkal játszanak már, mint évszázadokon, évezredeken át.

A Pancsen Láma nincsen Shigatse kolostorában, "Pekingben van", mondja kínai idegenvezetőnk. Miért van Pekingben kérdezzük, "Pekingben van" mondja és bővebben nem részletezi, mi meg nem firtatjuk, amit úgyis tudunk. A Pancsen Láma gyakorlatilag a kínai kormány túszaként van Pekingben.

A Dalai Láma és a Pancsen Láma jelentős spirituális erejük mellett fontos közéleti befolyással is bírnak. A Pancsen Láma ellenőrzése ezért is fontos a pekingi kormánynak. Az 1959-ben emigrációba vonult Dalai Láma 1972-ben Indiában megalapította a Tashilhunpo kolostor szabad "mását", ahova az eredeti kolostorból is menekültek szerzetesek. 

A Pelkor Csore Gyantse településén és a tashilhunpo Shigatse városában jelentős anyagi kincseket is őriz.

Az elnyomó rendszer bünteti a Dalai Lámával vagy az "elszakadással", tehát  nagyobb önállósággal kapcsolatos szimpátia bármilyen kimutatását. Szigorúan tilos a tibeti zászló vagy a Dalai Láma képének birtoklása. Ezek viselése, nyilvános vagy nem nyilvános helyen megjelenítése, rejtegetése mind üldözés tárgya. A hatóságok kemény verésekkel és börtönbüntetésekkel igyekeznek ettől elrettenteni a tibetieket. A gyakori razzák éreztetik a tibetiekkel, hogy kik ők a saját hazájukban.

Az ellenállás  nyílt megjelenéséről viszonylag ritkán van hír, de időnként vannak tüntetések és lázongásiok. Ezeket a rohamrendőrség durván szétveri, a megtorlás kegyetlen. Gyakran a szerzetesek szerveznek nyílt tiltakozásokat. A rendőri verőbrigádok számára a kolostorok egyáltalán nem szent helyek. Több alkalommal történt már kolostorok elleni rendőrterror, például 1987-ben Lhasza városában a Yokhang templomkomplexumát rohamozták meg a gumibotos rohamosztagok.

A vallási és a politikai hatalom összefonódása gyakorlatilag a buddhizmus tibeti megjelenése, a hetedik század óta jellemző. 2011-ben viszont a jelenlegi, 14. Dalai Láma lemondott világi közéleti pozíciójáról és a tibeti diaszpóra miniszterelnököt választott a Tibeti Menekült Kormány élére. A kínai hatóságok ls a Dalai Láma vezette tibeti emigráció között voltak tárgyalási kísérletek , például 1987 ls 1989 között. Ezeknek az 1989-es pekingi, Tienanmen téri tüntetések véres szétverése utáni feszültség vetett véget.

Shigatse és Gyantse kolostorai a tibeti buddhizmus Gelunpa irányzatát követik.

A tibeti buddhizmus egyik leginkább tisztelt alakja Padmasambhava, aki a hetedik században terjesztette a buddhista tanokat Tibetben.

A zarándokok akár szerény, akár jelentősebb adományokkal segítik a kolostorokban élő szerzetesek életét.

Gyalogos zarándoklatokra is van példa a modern időkben is, ezek akár hónapokig is eltarthatnak.

A zarándoklat családi esemény, a legkisebbektől a legidősebbekig felkerekednek.

A zarándokok néha leborulva vagy térden csúszva közelednek a szent helyekhez.

Az "idő urai". 

Egy motorkerékpár is lehet személykocsi, teherautó, busz és traktor is.

Yetik segítettek az útépítésban?

Apropó, merre jár(nak) a yeti(k)?

Valószínűleg a DNS vizsgálatok elől menekül. Legalábbis mostanában a yetiknek tulajdonított lábnyomok és egyéb maradványok modern eszközökkel való tanulmányozása racionalizálni igyekszik a yetikről alkotott misztikus képet.

A tibeti folklórban talán egyébként is kevésbé él a yetihez kapcsolódó mondakör, mint Nepálban, ahol a közbeszéd számtalan yetis történettel bűvölheti el a látogatót.

Eric Shiphol 1951-ben fotózta le azt a titokzatos lábnyomot, ami a yeti problematikát komolyan felvetette. Egy "rövidebb utat", alternatív ösvényt keresett az Everesthez, aztán megtalálta a rejtélyes nyomot.

Sir Edmund Hillary is sokat törte a fejét a yetin.

Egy David Taylor nevű kutató hatvan évet töltött a yeti rejtélyének megoldásával. Nepálban munkája közben oldalágon még egy nemzeti parkot is létrehozott.

A közelmúlt modern vizsgálódásai alapján a yeti nyomai egy eddig ismeretlen medvefaj emlékei lehetnek.

Ez a faj a barnamedve és a jegesmedve valamiféle "keveréke", részben az egyikre, részben a másikra hasonlító faj lehetett. Gondoljuk, amíg a yeti tényleg elő nem jön és nevet ezen egyet :)

A gyönyörű Yamdruk-tóvidék megér egy kis leágazást a Friendship Highway fő nyomvonaláról. Ez a tó a tibeti buddhizmus három legszentebb tava közül az egyik (a Namtse és a Manasarovar a két másik legszentebb tó).

 A táj popszámért kiált, azért, hogy "magical, lyrical, beautiful".

A Yamdruk-tóvidéken tényleg úgy érezheti az utazó, ide kellett jönnie. Ez a Katmandu-Lhasza "overland" szerintem leginkább szemet gyönyörködtető és lelket melengető szakasza.

Yeti in da house?

 A táj mindenesetre fotóművészért kiált.

Valahol azért talán megnyugtató, hogy itt nincsen olyan turistatömeg, mint mondjuk a szintén festői Bledi-tónál Szlovéniában.

Ha csendben maradunk, időtlen csend van. Az itteni szerenitás nem hétköznapi élmény, még a magashegyi fejfájást is megéri.

Itt is élnek emberek. Házuk szárított jakfekáliából épült, kályhájukat is ezzel az anyaggal táplálják. Jakhúst esznek és minden bizonnal jakvajas teát isznak.

Az itt élőket nem feltétlenül a viszonylagos anyagi szegénységük zavarja, hanem ha hagyományos életmódjukban zargatnák őket. Legalábbis ezt feltételeztük felületes benyomásaink alapján. Aztán ki tudja, ahogy ilyen jól mondjuk.

Az anyagi javak hajhászása meglehetősen idegen a hagyományos tibeti kultúrától. Az óriási számban betelepúlő han kínaiak jelentős része viszont anyagi érdekből (is) jön ide. A modern kínai gondolkodástól nem igazán áll távol az anyagias haszonelvűség.

A hatalmas, gyér népességű terület a nehézségek ellenére jelentős üzleti lehetőségeket és megélhetési forrásokat is jelenthet. A felületes külső szemlélőknek is nagyon hamar feltűnhet azonban, hogy ezek a lehetőségek elsősorban a betelepülő hanoknak jutnak. 

Az egyik legszomorúbb tibeti helyzet, amikor egy étteremben ül a külföldi és asztalához jön valamilyen népi hngszeres kéregető nincstelen, egyértelműen a napi betevőre várva. Ők "látványosan" tibetiek, az éttermek, boltok, vállalkozások tulajdonosai pedig "látványosan" hanok. Tulajdonképpen valami neokolonializmus ez.

A spiritualitás a tibetieké marad. Szögjal Rinpocse alapműve (Tibeti könyv az életről és a halálról) a materiális javak hajszolását a "cult of delusion" egy formájaként írja le. A lélek ápolása és gazdagítása független lehet az anyagi élet okozta "disztrakcióktól". Mindezzel együtt, az anyagi javak szűkössége a legelhagyatottabb vidékeken egészen döbbenetes.

A mitikus toposz a tibetiek, elsősorban a lámák elképesztő testi fegyelméről, a jeges tó vizéből kiemelt ruhák testtel való megszárításáról, sok száz évig tartó életről sok mindenen alapulnak. A kemény testgyakorlásnak, önfegyelemnek, nehéz körülményekhez való alkalmazkodásnak hosszú hagyományai vannak itt.

A több száznyi évet élt szerzetesekről szóló történeteknek nem feltétlenül ad hitelt a modern racionalitás, persze... De minden fejben dől el ugye, ez a sablonduma nem tudom mennyire racionalitéás...

A kulcs a mértékletesség. 

"No regrets", mondta a popszám, élj bánkódás nélkül, tanította Milarepa, a tibeti költő és bölcs. 

Nehéz lenne tagadni, hogy a táj csábít a meditációra és az elmélyülésre.

A hegyek és a tavak megfelelő irányban történő körüljárása spirituális megtisztulással jár a tibeti buddhizmus szerint.

Szögjal Rinpocse már említett könyve szerint a huszadik század elején élt egy tibeti "Leonardo da Vinci", aki különböző új technikai találmányokról készített vázlatokat, például repülőgépekről. Aztán mindent megsemmisített, mert szerinte találmányai csak a "disztrakciót" fokoznák és eltántorítanák az embereket az élet lényegére való figyelemtől.

A Yamdruk felé tett kitérő után kitűnő minőségű, viszonylag gyér forgalmú pályán halad a Friendship Highway overland utolsó, Lhasza előtti szakasza.

Nyáron biciklisek is túráznak az úton.

A mountain bike overland nem lehet éppen egy könnyed cangázás.

A biciklisek 20-25 nap alatt teszik meg azt a távot, amit a derék Toyota Land Cruiser fedélzetén 5-6 nap alatt kényelmeskedünk végig.

Visszafelé repülővel megyünk Katmanduba. Lhasza grandiózus repülőteréről startolunk, pár óra a fenséges legmagasabb csúcsok felülnézetből való pazar látványával. Nem elhanyagolandó meglepetés a repülőn kaptt elképesztő látványú és illatú porszerű valami, a gépmadáron utazó néhány francia lány szerint halból készült keksz...

A Friendship Highway a szerpentinek, hirtelen lejtő kanyargós szakaszok miatt veszélyes, csak nagyon rutinos kerékpárosoknak való. 

Az út túlnyomó része valóban kifejezetten jó minőségű. Tény, hogy Kína az utóbbi évtizedekben óriási összegeket fektetett be a tibeti infrastruktúra fejlesztésébe. Ez természetesen a többi kínai tartományból való betelepülést, a kvázi "gyarmatosítást" is elősegíti.

Happy overlander, a fejfájás végére várva.

Lhasza városába leereszkedve tényleg megszűnik a fejfájás.

A népességi adatok körülbelül annyira biztosak, mint mondjuk Középföldén vagy valami ilyen szabadon értelmezhető helyen. Három-négy millió embert becsülnek a hatalmas, 25 magyarországnyi TAR területére. Ebből a tibetiek aránya szintén bizonytalan, egy biztos, hogy egy bizonyos irányban változó.

A tibeti buddhizmus követőinek számát a tibeti lakosságnál jóval többre, mintegy 20-30 millióra becsülik.

Az út kitartó lejtése Lhasza közeledtét sejteti, és a 3000 méter alatti magasság alatt a fejfájás megszűnésével kecsegtet.

Lhasza, Tibet fővárosa, a TAR központja a kínai megszállás előtti időkben Tibet politikai és spirituális központjaként a legjelentősebb településsé emelkedett a "világ tetején".

A történeti igazság teljességéhez hozzátartozik, hogy a Potalában székelő Dalai Lámák (vagy a helyettük kormányzó régensek)  nagyon rövid időszakokra tudták csak magukat valamilyen szintű kínai alárendeltségtől függetleníteni. Egy ilyen korszak kezdődött 1913-ban, amikor a Csing-dinasztia bukása után a 13. dalai Láma deklarálta Tibet teljes függetlenségét. Mao kommunistái nem fogadták el ezt és 1959-ben a véres kegyetlenséggel levert tibeti felkelés bukása meghiúsította a függetlenség fenntartásának reményét.

Kínai idegenvezetőnk kerülte a kényes kérdésekről való vitatkozást, illetve minden lehetséges kritikus téma felvetését. Korrekt logisztikusként profi módon dolgozott velünk, igazi, személyes véleményét a dolgokról meg soha nem tudtuk meg.

Lhasza városát szűken mérve lakja egy milliónyi ember, etnikai arányokat ne firtassunk.

Még jobban rámutat a "világ tetejének" gyéren lakottságára, hogy a népesség majdnem egyharmada él a fővárosban.

A városban jobban megfigyelheti a turiszt a tibeti feliratokat. A tibeti és a kínai kalligráfia nem egyezik meg. Aki mindkettő elsajátításával próbálkozik az utazás előtt, az szépen összehasonlíthatja, hogy melyiket sikerül ügyesebben olvasgatnia.

Mindenesete szép a tibeti írás, ha nem is sikerül könynen és gyorsan értelmezni...

Lhasza obligát látnivalói a Potala Palota, a Jonkhang temploma és a Drepung nevű kolostor.

Az első, korábbi palota még a hetedik században, Szogcen Gampo, szám szerint 33. tibeti király idején épült, egy leendő menyasszony tiszteletére. Ez később romba dőlt. A jelenlegi épületet az 1600-as években kezdte el építtetni az 5. Dalai Láma.

A méltóságteljes palota vörös része vallási, teológiai célokat szolgált (szent iratok gyűjtése, másolása, tanulmányozása). A fehérre meszelt falú rész volt világi közigazgatási központ.

Az épület alapozásának érdekességeia "földsárkányok", aki nem hiszi járjon utána. A belső falakat minden évben átkenik egy különböző növényekből összeállított különleges kenettel. Aztán még adódnak apró izgalmak.

A palotában az egyik legnagyobb élmény a Dalai Láma dolgozószobájának és más szobáinak meglátogatása. Elüldözték innen, tehát láthatjuk privát szféráját. Furcsa érzés.

A városban igen tanulságos az éttermeket látogatgatni. A forgóasztalos kínai éttermektől az underground hangulatú elsötétített, mécsesekkel megvilágított lokálokig széles választékot próbálhat ki a kíváncsi vándor. Az utcai illemhelyek is okozhatnak meglepetést középkori jellegükkel, illetve azzal, hogy egyenruhás katona teljesít bennük szolgálatot.

Mint kiderült, a Lhasza kolostoraiban a szerzetesek között magyar származású is akad. A kolostorlakók spirituális életét olyan prózaibb és modernebb elemek is tarkítják, mint távirányítós autókkal való játszadozás a Potala előtti téren. Egy ilyet is láttam, bár annyira meglepődtem, hogy nem örökítettem meg.

A szerzetesek reggeli vitagyakorlatának megtekintése az egyik legizgalmasabb tibeti élmény.

Egyrészt láthatjuk a szerzetesek összetételét. Megfigyelhetjük, hogy korban és etnikailag is nagyon széles a szerzetesek összetétele.

A reggeli elmetornán főleg hitéleti, teoretikus kérdésekről vitatkoznak. Igen látványos a vita koreográfiája. Két szerzetes folytat egymással vitagyakorlatot. Egyikük ül, másikuk áll, az egyik pozícióhoz tartozik a meggyőző, a másikhoz a kételkedő szerep. Legalábbis így vettük ki.

Politikai, közéleti kérdések valószínűleg nem szerepelhetnek a debattőrök agendáin, mert a kínai biztonsági szolgálat nem csekély számú ügynöke hivatalból sorban állva figyeli oldalról a vitákat. Bizonyára nem a buddhizmus elméleti tantételeinek értelmezései izgatják őket.

A vitázó párok élénk gesztusokkal, az állók hatalmas ugrásokkal érzékeltetik a vita lendületét.

A páros viták aztán csoportos eszmecserékké alakulhatnak.

Időnként elmélyülés, morfondírozás szakítja félbe a vita "hevét", majd hirtelen ötletek, aztán látványos ugrások.

Csekély tibeti nyelvtudásunk nem engedte meg, hogy a vita mélységeit kövessük, de a szerzetesek beszélgettek velünk egy kicsit angolul.

A szerzetesi élet vonzó, a szerzetesek száma azonban korlátozott. A jelentkezők "várólistára" kerülnek. Akár ez is egy lehetséges módja lehet Tibet mélyebb megismerésének.

Felhasznált források:

www.nationalgeographic.com

www.telegraph.co.uk

www.freetibet.org

www.dalailama.com

vissza