TRAVELINSTEAD128

Tunézia a jázminos forradalom előtt és után

Szervusz, vízibusz!

Szervusz, vízibusz, dzserünk mázsár, nemdrágá, a kilencvenes évektől kezdve a tunéziai utcákon, bazárokban rendre elhangzottak ezek az ízes magyar kifejezések. Igen, mert az 1988-tól bevezetett új világútlevél és a rendszerváltás kínálta szabadság az egyszeri magyar halandó előtt is felvillantotta a "mesés egzotikum" fátylának felfedését, eddig ismeretlen világok, kontinensek felfedezését. Nem ment ez persze túl gyorsan. Hiába veszett már a pártállami múlt ködébe, az átkos átkai közé a kék és a piros útlevél, a nyomorúságos valutakeret, a nem moszkvahű országokba való utazási korlátozás, az anyagi háttér hiánya még évekig késleltette a nagy "interkontinentális" utazásokat. 

Aztán eljött a kilencvenes évek vége, a kétezres évek eleje és lassan elkezdődött a cammogó gazdasági felemelkedés, az életszínvonal szerény javulása. A magyar pedig utazó nép ám, végre kezdtek az egyszerű halandó számára is elérhető közelségbe kerülni a korábban elérhetetlennek látszó egzotikus utazási célok, Európán kívüli világok.

Persze szerényen kezdődött. A mintegy két-három órányi repüléssel elérhető, akkoriban ultraolcsó Tunézia lett hazánk fiainak egyik első top kedvenc egzotikuma. Rengeteg magyarnak Tunézia jelentette az első Európán kívüli világot, az első afrikai élményt, az első jelentősebb kulturális kontrasztot.

Szervuszos meg persze vízibuszos népünk felfedezte Port El-Kantaoui, Sousse, Hammamet, Yasmin Hammamet, Sidi Bou Said, Djerba bájos kikötőit és üdülőparadicsomait. Szinte rácsodálkoztunk, hogy milyen jól szuperál itt a szinte egész évben működő tengerparti turizmus. Láttuk, hova járnak nyugat-európai földijeink már évtizedek óta egy kis tavaszi, őszi, netán téli pihenésre.

A bátrabbak, illetve érdeklődőbbek hajlandóak voltak elszakadni a tengerparttól és elindultak a belső területek felkutatására, Tunézia igazán izgalmas értékeinek megismerésére. Az igen vonzó, turistát csalogató, fogalmazzunk úgy, hogy már számunkra is megfizethető árak persze komoly szerepet játszottunk abban, hogy mi magyarok is vígan indultunk a Szaharába, vagy a Matmaták és az Atlasz nyúlványainak hegyei közé. 

Számos hazánkfia, velem egyetemben, itt élte át először egy dzsipes szafaris dzsámbori izgalmait. Sokan itt mehettünk el először az életben valami oridzsi, híres nagy kultfilm forgatási helyszínére. Persze a Tenkes kapitánya történetének otthont adó baranyai vidék sem kutya, de azért itt valami óriási világsiker forgatási helyét lehetett felkeresni. A Matmaták világfájdalmasan kopár, elmélkedésre ösztönző hegyei között forgatták ugyanis a Csillagok háborúja buckalakós jeleneteit. Tökéletes tájat választottak hozzá! A térség azóta is zarándokhelye a film rajongóinak (kevésbé hasonlíthatóan Buga Jakabhoz és Siklóshoz), akik közül nem egy, nem kettő minden évben ellátogat ide és éves starwarsfan találkozót tart. Kevésbé ismert, hogy nem a Matmaták volt Lucasék egyetlen tunéziai helyszíne, hanem Tozeurben és Djerba szigetén is forgattak jeleneteket.

Talán még a sztoriként és filmként is "bőven" értékesebbnek tekinthető Harry Potter történet kult helyszíne, a King's Cross pályaudvar regényben kitalált peronjának valódi helyszínné avanzsált pontja sem előzte meg matmatánkat. A Buckalakóföld kultikus, fimrajongó zarándohelyként talán még mindig NO1.

Nem a jedis sztori volt az egyetlen, melynek egyes részeihez Tunézia nyújtotta a hátteret. Az elveszett frigyláda fosztogatói, a nyolcvanas évek egyik nagy sikere is talált itt ideális forgatási helyszíneket. Az 1930-as évek Kairójában játszódó történéseket a tunéziai Kairouanban, az iszlám negyedik legszentebb városában vették fel. A jellegzetes kockaépületek tetejéről mintegy 300 televíziós antennát szereltek le a helyiek a forgatás előtt, hogy a város látképe hasonlítson az 1930-as évek Kairójához. Itt játszódik az a jelenet, amikor Indiana Jones lepuffantja a vadul támadó mesterkardos embert, aki kardját virtuózul forgatva legyőzhetetlen ellenfélnek látszik. Az eredeti elképzelés szerint itt egy nagy küzdelem kerekedett volna, de az Indyt alakító Harrison Ford egy rovarcsípés miatt gyengélkedett, ezért nem lehetett egy szupereduber megafájt jelenetet felvenni. Az egyszerűsített megoldás a film egyik legnevettetőbb elemét eredményezte.

Dél-Tunéziában egyébként valóban előfordulnak mérgesebb rovarok, egy igen veszélyes pók és akár skorpiók is, bár Harrison Fordnak azért ritka balszerencséje volt, hogy közelről kontaktusba kerüljön valami csípőssel. A skorpiók elleni óvintézkedésként Tanzániában azt a tanácsot kaptam, hogy tegyem a cipőmet a szekrény tetejére, mert akkor eszembe jut, hogy felhúzás előtt ellenőriznem kell, hogy vajon nem lapul -e benne skorpió. A skorpiók és a kigyők elleni védekezésről részletesebben írok tanzániai leírásomban, tessék szépen azt is elolvasni: www.travelinstead128.hu/utleirasok/tanzania-pole-pole-azaz-csak-lassan-lassan/46277/ 

Nem elfelejtendő, hogy egy magyar vonatkozású film, Az angol beteg jeleneteinek jelentős része is Tunéziában készült. A názáreti Jézus című filmben is szerepelnek tunéziai helyszínek. 

A derék magyar turisztok egy része hozzám hasonlóan Tunéziában látott először működő barlanglakást. A Matmaták környékén fekvő, barlangba vájt lakások látogatásakor sokan meglepődtek, hogy ezek bizony villannyal, vezetékes vízzel, televízióval, telefonnal felszerelt összkomfortos lakhelyek.

Pózolj barlanglakással (még az "analóg" fotózkodás korából, "redigitalizálva").

Pózolj sivataggal. Biztosan nem én vagyok az egyetlen magyar, aki Tunéziában találkozott először sivataggal. Engem lenyűgözött a Szahara, és nem csupán a délibábos mesék meg a tevés meglepetések (hátsó lábaira áll fel először, az elejét utána emeli meg) miatt. A sivatagban értettem meg Petőfi Sándorunk bűvöletét az Alföld végtelen rónái iránt. Egy alkonyati szaharai futkározás előtt ezt bizony nem igazán értettem, de itt talán felfogtam valamit a hatalmas nyitott térség okozta szabadságérzésből.

Minden ellenkező várakozással szemben a sivatag egy elképesztően romantikus hely, talán minden helyek legromantikázósabbika. Alkonyatkor félelmetes az érzés, a hangok, a fuvallatok... Éjszaka pedig ihaj! Ilyen gyönyörű, fenséges méltósággal kevés helyen borul az emberre az égbolt. Egy koromsötét sivatagi szállás, a hajnali müezzin hangjára ébredés a vaksötétben, ma is felemlegetem...

Pózolj dűnékkel. Merre vannak a dzsinnek? Igaz, az észak-afrikaiaik szerint ezek a lények leginkább a vizek közelségét, az oázisokat, kutakat, csapokat, mosogatókat kedvelik.

La mer de sable était agitée. Megsárgult képeslap 2000-ből. A sivatagban persze hatékonyan "süt a napocska", így jó kis színt lehet szerezni. Dél-Tunéziában viszont a minél világosabb bőr az ideál, legalábbis az olyan hiú hölgyek és urak körében, akiknek az a vonzó, ami egzotikusabb. Nem ámítás, egyes házasulandó tunéziai hölgyek a nagy esküvői mulatság előtt elzárják magukat valami sötét helyre és mindenféle fehérítő kenőcsöket tolnak magukra, hogy a jeles napon bőrük minél egzotikusabban fehérnek látszódjék.

Hasonlóan életre szóló élményt nyújthatnak az oázisok. A neftai oázis pálmaligeteit látva úgy gondoltam, hogy valahogy így képzeltem el a paradicsomot.

2000-ben a neftai oázisban egy igazi "hands-on" élményben volt részünk, önjelölt idegenvezetőnk átvezetett bennünket a lakónegyedek sikátorain. Ezt ennyire közelről, aznap megismert vezetővel, csoport nélkül, a sok turista közül még ma is csak kevés élheti át.

Egy valutaváltást szerettünk volna elintézni, hogy egy kicsit több dínárral tudjuk kísérői szolgálatait honorálni. Gyermekei magas számára hivatkozott. A tunéziai viszonyok ismeretében nem volt okunk őszinteségében kételkedni. Így aztán szépen együtt elmentünk az oázis tulsó végén fekvő valamilyen hotelig, ahol a településen egyedüli helyként legálisan lehetett valutát váltani. Valószínűleg kevés turista kerül az oázis útvesztóiben levő arab otthonokhoz ilyen közel, mert rendkívüli attrakciónak számítottuk az utcákon, egy magyar lány és egy magyar fiú. Mindenki kitódult az alapvetően befelé élő házakból az utcácskákra. Dzsipes szafarink többi turisztja mindeközben valami kocsifogatos pálmaligetjáráson vett részt. Mi ezt kicsit dzsentroid élvezetnek találtuk, így kihagytuk.

Mint az előbbi történet is mutatja, a tunéziai gondolkodásban nagyon fontosak a gyerekek. A családok nagyok, mindenhol rengeteg fiatalt lehet látni. A legeldugottabb sivatagi falvakban és oázisokban is feltűnnek a kicsit egyenruhához hasonló öltözékben iskolába igyekvő, vagy onnan csoportosan hazafelé tartó diákcsoportok. Tunéziában ingyenes és kötelező az alapfokú oktatás, az írástudás afrikai mértékben kiemelkedően magas. A kötelező oktatást komolyan veszik, a magasabb iskolázottság lehet az egyik oka, hogy az arab tavasz Tunéziában elhozhatta a valódi demokratizálást.

Pózolj bazárral. A hagyományos "keleti" vásárlási kultúra, az alkudozás szertartása, vitagyakorlata is Tunéziában vált ismertté számos honfitársunk számára. Olyan hihetetlennek látszott, hogy a kezdetben ajánlott árat úgy a jó felére illik lealkudni...

El Jem hatalmas római amfiteátruma, a letisztult szépségű, méltóságteljes nagymecset Kairouanban, Sousse történelmi óvárosa és gyógyfürdője, Takrouna sziklára épült beduin faluja, Monastir középkori erődje, Sfax medinája is kihagyhatatlanok.

Az európai utazót valami fura módon tűzbe tudja hozni a keleti szőnyegek látványa. A fenti képen látható szőnyegkészítő műhelyben honfitársaim tekintélyes része cserélte le házikójának vagy lakásának szőnyegeit. Az egyik szőnyegbolt adott helyet a "Malabar Bárnak" a részben itt forgatott Elveszett frigyláda fosztogatóiban (kairói jelenetek Kairouanban...), ahol Indiana Jones-Harrison Ford iszogatott.

Az alsó képen Fathi, dzsipes szafarink sofőre száguld velünk valahol Dél-Tunéziában 2000 tavaszán. Az ország északi része egyénileg is nagyszerűen bejárható, a déli területekhez és a nyugati, délnyugati hegyes vidékekhez viszont hatékonyabb a csoportos terepjárózás. Fathi a tunéziai vendégszeretet legszebb oldalát mutatta meg nekünk és az ország legszebb pontjaira is eljuttatott bennünket. Melyek is ezek? A tuti tippjeim az Atlasz nyúlványainak hegyi oázisai, Tamerza, Chebika, Mides. Ámulatba ejtő hegyi szerpentinek, festői vízesések, Tunézia egyik legszebb arca, bár erre már tényleg csak kevés turiszt jut el.

Megsárgult emlék, képeslap egyik kedvenc helyemről, Tamerzából. Itt úgy emlékszem, lehet egyet zuhanyozni a vízesés alatt. A hegyi szerpentineken kiránduló tunéziai fiatalok kabriókon dzsamboriztak és énekeltek, ez szinte filmbeli "élményszámba ment", hogy ilyen derekasan panelesen mondjam. Furcsa, de egyedül itt, ezen a helyen, az Atlasz nyúlványai között lett volna kedvem nekem is tekerni egyet egy kabrióval a hegyi kanyargóson.

Az egyik főútvonal áthalad egy tavon, igen, minden lelkiismeretfurdalás nélkül, mert ez egy csak időszakosan vízfoltokat felmutató "tó". A Chott el-Djerib kiszáradt sós tavának medrében álló sókupacok minden magyar vándor számára emlékezetesek.

Magyar szív dobban, Tunéziában is futnak Ikarus buszok, bár kissé furcsák. A csuklós busz magyar találmány lenne ugye, kihez is fordult volna akkor a STIA nevű tunéziai járműgyártó cég, amikor az "artikulált" buszokat készültek meghonosítani Tunéziában. Igen, az Ikarushoz fordultak a kilencvenes évek végén és az Ikarus 283-as főegységeivel, a PKD technológiához kicsit hasonlóan Tunéziában összeszerelve, karosszálva készültek az Ikarus-STIA 283-as csuklós rombolók.

A 283-as annyiban különbözik az óriási darabszámban gyártott legendás 280-as csuklós gépezettől, hogy kicsit hosszabb és az első szélvédő az iránytábla számára osztott. Eredeti, Székesfehérváron épített változatából csak nagyon kevés maradt itthon Magyarországon, többségük exportra készült. Székesfehérvár közösségi közlekedésében futott két 283-as (DUD-689, GBZ-086), Dunaújvárosban és Salgótarjánban pedig egy. Ezek közül az egyik fehérvári talán még mindig szorgoskodik a királyi városban. A tunéziai példányok külseje azonban nem hasonlít ezekre, mert egyfajta PKD konstrukcióban Tuniszban karosszálták a járműveket az Ikarus által szállított főegységekre. A buszok egyedi formatervet kaptak, ez láthatóan eltér a klasszikus kockaikarus dizájntól.

Amennyire jól tudom, a kilencvenes évek végén összesen mintegy 450 darab készült ezekből a csuklósokból, magyar gyártányú RÁBA motorokkal. A STIA cég honlapja ma is referenciaként szerepelteti ezeket a buszokat és a galériában szerepel a fenti két fotó és a műszaki leírás is (ez a három fotó tehát kivételesen nem saját, hanem a www.stia.com.tn oldal gyári fotói).

Először 2000-ben jártam Tunéziában. 2013-ban, immár a jázminos forradalom után jött a "reloaded update". Az arab tavasz Tunéziában indult 2010 végén, 2011 elején. Így a 2011 utáni utazások a változatlanul érdekes korábbi látnivalók mellett azért is izgalmasak, mert megfigyelhető a tunéziai társadalom korántsem zökkenőmentes útja a működő demokrácia, a valós pluralizmus, a tiszteletben tartott szabadságjogok, a jogállamiság felé. Mindez azért is különösen figyelemre méltó, mert pillanatnyilag úgy látszik, hogy egyelőre ez lesz az egyetlen demokratikus sikertörténet az arab tavasz országai, illetve általában az arab világ államai között.

A jázminos forradalom kitörése alapvetően három akut, nagyon súlyos problémához köthető. Tunéziában a lakosság csaknem fele húsz év alatti. Rengeteg a fiatal, az elöregedő társadalom itt még nem fejtörés tárgya. Ennek azonban nem örülhetnek annyira, mert a fiatalok körében nagyon magas a munkanélküliség. A jelentős mértékű  turizmus és a viszonylag fejlett feldolgozó ágazatok sem tudnak ennyi fiatalnak munkát adni. Különösen nehéz a helyzet a lényegesen szegényebb déli területeken. A tunéziai fiatalság viszonylag jól képzett, de egyszerűen nincsen annyi munka, hogy ne kelljen számtalan fiatalnak alkalmi munkákból, utcai áruskodásból élni (a forradalom egyik ikonikus figurája egy gyümölcsárus volt). Gyakran egy gyerek tartja el öt, hat vagy akár több testvérét.

Ehhez járult az 1987-ben hatalomra került Ben Ali elnök alatt elharapózó égbekiáltó korrupció, az elnöki klán mértéktelen harácsolása miatti felháborodás. Ben Ali a függetlenség óta irányító Habib Burghiba elnököt váltotta, akinek tehetségét és népszerűségét kevésbé birtokolta, személyi kultuszát viszont megtartotta. A befektetési törvény elnöki dekrétumokkal való módosítgatásaival és más eszközökkel egyfajta haveri klánkapitalizmus épült, ahol a legjobb bizniszek mindig egy kiválasztott körnek jutottak. Úgy is hívták ezt, hogy Ben Ali és negyven rablója. Egy ilyen rendszert gondolom nem kell bővebben ecsetelni, mert mi magyarok is elég közelről ismerünk ilyet.

A Burgiba által kialakított elnöki kormányzás és egypártrendszer igazi diktatúrává alakult Ben Ali idején. "Tunisia used to be the police state", mesélte az engem 2013-ban kalauzoló tuniszi egyetemista lány, aki maga is részt vett a forradalom eseményeiben. A cenzúra világában is használhatóvá vált viszont egy új logisztikai eszköz vélemények kifejtésére és események szervezésére, a Facebook. A közösségi oldal forradalomban játszott szerepéért mintegy hálául még egy teázó szalon is a Facebook nevet viseli Tuniszban. A nehezen ellenőrizhető netes blogoszféra szintén hozzájárult a diktatúra elleni tiltakozás megindulásához. Egy rendszerkritikus rapper, Hamada Ben Amor protest dalai is a neten keresztül terjedtek el.

Noha a jázminos forradalmat kiváltó mély és egyre súlyosbodó gondokkal mindenki tisztában volt, mégis óriási meglepetést okozott a forradalom hirtelen kitörése, illetve gyors, váratlan sikere. Gyakorlatilag egy két-három hetes tiltakozási hullám után a hadsereg és a rendőrség is átállt a tüntetők pártjára, a diktátor és családja Szaúd-Arábiába távozott. Nem kisebb csodálkozást váltott ki, hogy a forradalmi lendület milyen hamar átterjedt az arab világ más államaira. A folyamat még az úgynevezett szakértőket is határozottan megdöbbentette. Igen jól emlékszem, a magyar királyi manipulátor televízió szinte beépített házi kedvenc megmondó embere ("biztonságpolitikai szakértője") is csak ötölt, hatolt a nem várt események láttán.

A Facebook, más közösségi hálózatok, illetve a blogoszféra aktíív használata a tiltakozások, tüntetések lebonyolításában valóban újszerű elemet jelentett, bár nem először történt meg. 2009-ben Iránban, az elcsalt választások utáni tüntetések alatt már fontos szerepet játszott a Twitter, bár az iráni tiltakozások sikertelenek maradtak, gyorsan és durván leverték őket.

Mindazonáltal egyértelműen látni lehetett, hogy ha valamire létezik a technikai potenciál, akkor azt előbb-utóbb használni fogják a lehetséges alkalmazási célokra. Lásd itt a cenzúrától független Facebook eseményes alkalmazásait tüntetések szervezésére és népszerűsítésére. Rengeteg emberhez juthat el egy felhívás, amikor valaki jelöl, érdeklődik, ott lesz, tetszik neki, posztol, meg ilyesmi, mert ugye a kis ismerősök ezt láthatják éppen és felfigyelhetnek az eseményre.

A tunéziaik látványosan büszkék rá, hogy elűzték a korrupt zsarnok Ben Alit. A büszkeség annak ellenére töretlen, hogy az ország gazdasági gondjai csak mérsékelten enyhültek, illetve a demokratikus átalakulás kissé zavaros három éve politikailag sem volt teljesen zökkenőmentes. A fiatalok lelkesen mesélik, hogy ott voltak a tüntetéseken, szembenéztek a diktátor rohamrendőreivel. Ez időnként nem volt éppen veszélytelen, nem pusztán a gumibotos rohamok, hanem a tetőkön elrejtett mesterlövészek miatt sem.

Az utcákon mindenfelé rajzok, graffitik, falragaszok éltetik a forradalmat. A könyvesboltokban több polcnyi irodalma van már 2011 tavaszának. Különösen termékeny a karikatúra műfaja, rengeteg gúnyrajz készült a forradalom előtti rezsimről. "Since the revolution life in Tunisia has a purpose" mondta Racha, a tuniszi diáklány nekem ezt a mélyen emlékezetembe vésődött mondatot egy tuniszi fagyizóban.

Tunézia északi része egy határozottan európaizált, toleráns, iskolázott társadalom. Habib Burghiba, az első elnök vezetésével egy teljesen szekularizált állam épült ki európai jogrendszerrel, a női egyenjogúság biztosításával, fejlett iskolarendszerrel. Ez minden gazdasági gond ellenére sikeresen biztosította a stabilitást és a turizmus fejlődését. A jázminos forradalom után sokan aggódtak, hogy a közös ellenség, Ben Ali elűzése után megroppan az ország stabilitása és zűrzavar tör ki.

Tunéziának létfontosságú volt a békés, stabil átmenet, mert az ország bevételének 25-30 százaléka származik a turizmusból. Négy szervezet, a Jogászok Rendje, az Általános Munkásszakszervezet, az Ipari, Kereskedelmi és Kézműves Konföderáció, az Emberi Jogi Liga összefogtak, létrehozták a Nemzeti Párbeszéd Kvartettet, kidolgozták az úgynevezett "Útiterv" programot, mely 2011 és 2014 között tervszerűen levezényelte a politikai intézményrendszer demokratizálását. Kidolgozták az új alkotmányt és két ízben parlamenti választásokat tartottak.

A Nemzeti Párbeszéd Kvartett nevű civil szervezet ezért 2015-ben elnyerte a Nobel-békedíjat. 2014-ben mérsékelt erők jutottak kormányra, az elnökválasztásokon pedig egy 88 éves veterán jogász, Burghiba néhai külügyminisztere, Beji Cadi Essedsi nyert.

A forradalom győzelme utáni példaértékű elszámoltatás során kiderült, hogy Tunézia 2011-es GDP produktumának mintegy negyedét jelentő összegnek megfelelő a Ben Ali klán kezén felhalmozódott vagyon. A haveri klánkapitalizmus buzgó építése során minegy 13 milliárd dollárnyi (körülbelül 3000 milliárd forintnyi) vagyon csatornázódott az elnök rokonsága, udvaroncai, udvarhű oligarchiái kezére. A forradalmat követő elszámoltatás során az ezzel megbízott állami testület egy részletesen, tudományos kutatások számára is jól felhasználhatóan dokumentált eljárás során  elkobzott 550 ingatlant, 48 hajót és jachtot, 40 részvénycsomagot, mintegy 370 bankszálát és körülbelül 400 vállalkozást.

A forradalomnak volt egy azonnali, látványos eredménye. Megszűnt a félelem, a megfigyeltetéstől, lehallgatástól való félelem. "Nem kell aggódnunk egy étteremben, hogy valaki hallja mit beszélünk." A diktatúra idején a rendszer azonnal monitorolni kezdte az elégedetlenkedőket, az aktívabbakat zaklatta, üldözte. Persze hozzáteszik a tunéziaiak, hogy a rendőrségen azért jelentős részben ugyanazok dolgoznak mint akkor, mert a forradalom idején a látványos átállásukkal "átmentették" magukat.

Kissé paradox módon a zsenge tunéziai demokráciára éppen az innen induló arab tavasz dominóhatásának egyik következménye jelenti a legnyugtalanítóbb kockázatot. Az arab tavasz egyik dominójaként a szomszédos Líbiában is kitört a lázadás a félőrült katonatiszt Kadhafi diktatúrája ellen. Líbiában hosszú fegyveres harc kezdődöt. Az ország teljes káoszba süllyedt, Kadhafi dicstelen halállal fejezte be pályafutását.

Tunéziában óriási a félelem emiatt, mert Kadhafi munka nélkül maradt martalócai Tunéziába is átszivároghtanak. Kadhafi uralma idején egy ilyen, gyakran a mélyszegénységből menekülő, sivatagi vagy  fekete-afrikai területeken verbúvált zsoldos, több száz, vagy akár ezer dollárnyi napidíjat is kaphatott az ország olajvagyonát bőkezűen szóró diktátortól. Egy részük új gazdát keres és szélsőséges erőkhöz csapódhat. 

Egy politikai gyilkosság és két merénylet is felkavarta atz egyébként nyugalomhoz és stabilitáshoz szokott tunéziaiak életét a forradalmat követő 3-4 átmeneti évben. A szinte megoldhatatlannak látszó líbiai káosz miatt a fenyegetettség csak lassan csökken. A demokratikus átalakulás látványos tunéziai sikere és még ennél is látványosabb líbiai kudarca cseppet sem a vakszerencse műve, hanem nagyon mély okai vannak.

Líbiában sokkal mélyebben élnek még a törzsi, klánszerű kötelékek mint Tunéziában. A politikai csatározások is gyakorlatilag klánharcokat jelentenek. A mindenkit brutálisan elnyomó erős katona bukásával a klánszerű csoportok egymás ellen fordultak, így Líbiában jelenleg 3-4 társaság is kormánynak nevezi magát. Nem beszélve az írásrudatlanság sokkal magasabb szintjéről. Líbiában a sariyára, az iszlám jogra alapul a nyomokban még létező igazságszolgáltatás, míg Tunéziában a függetlenség óta soha nem merült fel a sariya-alapú bíráskodás bevezetése. A két ország alapvetően különböző fejlődése a demokrácia esélyeit is meghatározza.

A legnagyobb gazdasági gondot továbbra is a munkanélküliség jelenti. Ennek aránya hivatalosan 15-20 százalék körül van, de a fiatalok körében sokkal magasabb.

Az egyik legfontosabb húzóágazat továbbra is a turizmus. Rengeteget dolgoznak a 25-30 százalékos GDP arányának növelésén. Elsősorban arra törekednek, hogy Tunézia egész évben vonzó legyen, az év minden hónapjára jussanak turisztikai programok. Ásványkincsekben Tunézia mérsékelten gazdag. A legfontosabb ásványkincset a foszfát jelenti. A kőolaj készletei nem olyan jelentősek mint a szomszédoknál, bár itt is zajlik kitermelés.

A tuniszi medina bazárjait, piacait járva a mezőgazdasági és a kézműves termékeket is szemügyre veheti a látogató. Feltűnő az olívabogyó jelenléte mindenhol, Tunézia az egyik legnagyobb termelője (harmadik a bolygón) ennek a vitatható ízélményt nyújtó csodának (bocsánat, én annyira nem rajongok érte).

A tuniszi medinát járva érdemes egy kicsit elveszni az utcácskákban. Igaz, a tunéziai főváros óvárosa nem éppen nagy kiterjedésű, így sajnos igazi eltévedésre és labirintusozásra csekély az esély. Mégis érezhető egy kicsit a régi, hagyományos légkör a bőséges portékák és a barátságos mesterek között.

A Zitouana Mecset a Medina egyik legfontosabb látványossága. Paloták is találhatóak itt. A  Dar Lasram gyönyörű belső udvarokkal büszkélkedhet. A Dar El Jeld egy "tuti tipp" étteremnek ad otthont.

A Medinában való tekergőzés legfontosabb része, na jó, második legfontosabb része a kapubámulás. A leglényegesebb, igen, az a sikátoros eltévelyedős bolyongás... De közben , la porte, la porte, ahogy viccesen mondták nekem a helyiek, miközben a díszes fotókat fotózgattam. Nekik bizonyára annyira szokványosak ezek a kapuk, mint nekünk a paradicsom a kertben. A turisztnak viszont muszáj az összes díszes kaput lefényképeznie! 

Néhány javallat mág a tnéziai főváros felfedezéséhez, először is nézzünk felfelé. A koloniális, gyarmati épületek között akad néhány szép alkotás (Tunézia 1956-ban nyerte el függetlenségét és szabadult fel a francia gyarmati uralom alól). A Habib Bughiba sétány fikuszai altt illik egyet sétálgatni.

A Bardo Múzeum antik római mozaikos gyűjtenénye kiemelkedően gazdag, érdemes ide is ellátogatni.

Kapukat fagyival! A gate gazing közben együnk a tálkás fagyikból, nem sajnálják belőlük a mannát! A gyümölcsös fagyi itt tényleg gyümölcsös ám, azannyát és nagyon finom. Tunisz egy nagy fagyiparadicsom. A fagylaltozásnak tényleg látványos kultusza van, a kicsi fagyizók is ajánlhatóak, meg léteznek egész nagyocska fagylaltozdák is.

Ha unjuk a kapukat, vizslassuk az ablakokat...

Tunézia északi részének legizgalmasabb látványossága az ókorba vezeti el a turisztot. A Türoszból ide hajózó föníciai hajósok által alapított települések, köztük Karthágó emléke, a vidék hangulata Tunézia felfedezésének egyik fénypontja. Nehéz elképzelni a pun civilizáció korát anélkül, hogy itt sétálgatnánk. Igaz ez még akkor is, ha Karthágó építészeti értékeihez nem éppen a kímélet nyelvén szóltak a nagy vetélytársukat legyőző rómaiak. Az ókori hangulat felidézéséhez egy modern járművet célszerű segítségül hívni. Ez a mi HÉv csodáinkhoz hasonló síndöcögény sem nélkülözi ugyanakkor a retro hangulatát, mert egyes kocsijai hasonló állapotban vannak, mint Budapesten a 3-as retrometró kocsijai.

A szerelvények szenior kora ellenére a helyi HÉV gyors, kényelmes és ultraolcsó eljutási lehetőséget kínál Karthágó emlékeihez. A megkapóan szép északi partvidéken büszkén csattog ez a zötyögény. Nem véletlenül lesz némi "Szentendrére zakatolunk" fílingje a derék magyar látogatónak, mert gyönyörű helyekre mehetünk, hasonló döcögényen. A helyi HÉV a miénkhez hasonlóan minden bokornál megáll, így akár igen alaposan és aprólékosan is felfedezhető a történelmi levegőjű észak-tunéziai partvidék. Jegypénztár minden állomáson van, a szerelvények biztonságosak. Létezik a második osztályhoz teljesen hasonló első osztály, ahol átéltem két buliba tartó tinédzserlámúr korú társaság összeverekedését valami sértés, vagy talán féltékenység miatt. Ez egy kicsit "parajelenség" volt, de az idősebbek aztán elcsitították az "előzetesszóváltástkövetőent". 

A "szentendrézős" érzést az is fokozhatja, hogy Sidi Bou Said az említett magyar turisztikai büszkeséghez hasonlóan nyugtató, csendes, kissé bohém hangulatot nyújt festői környezetben, közel a nyüzsgő fővároshoz. Felkapott hétvégi kirándulózós hely a fővárosiaknak, obligát nyugizós program a külföldi látogatóknak.

Itt is vízre tekint a nyugodt sétálózásra vágyó vándor, csak nem a Dunára, hanem a pazar Tuniszi-öbölre. Ha nem éppen tipikus szentendreloving turisztok vagyunk, akkor is obligát program, hiszen a história mindenkit érdekel, a néhai pun Karthágó fekvését pedig innen vizslathatjuk meg legjobban.

Ha alapvetően Karthago emlékeinek és hangulatának a felkutatása a látogató célja, akkor is érdemes itt kezdeni és csak utána síndöcögényezni egyet Tunisz felé (visszafelé) a hévvalamivel Carthage Hannibal állomásig, a mai Carthage nevű település központjáig. Innen látszik szuperül az "öböl az öböl öblében", öblök öble, vagy öböl öböl hátán, hogyan is mondjam, tehát a remekül védhető kikötési és kereskedelmi támaszpont, melyre a türoszi hajósok szemet vetettek.

Sidi Bou Said az egyik legkellemesebb hely, ahol valaha jártam. Nem csupán az "öböl öblön" izgalma, hanem maga a városka is megér akár egy egész napi bandukolgatást. Digitális vagy analóg fotómasinával is fényképek százait érdemes tervezni a színek, formák, hangulatok megörökítésére.

A falu patyolattisztának ható kék-fehér házainak és kapuinak csodájára minden észak-afrikai utazó. A kék-fehér stílt az andalúziai területekről a tizenhetedik században elűzött, ide letelepülő mórok hozták magukkal. Nem véletlen, hogy a marokkói Assilah, esetleg a meseszép Chefchaouen, netán dél-spanyolországi vagy portugáliai színtestvérek villanhatnak a figyelmes turiszt eszébe.

Mivel Tunéziában vagyunk, a kapuk fontossága "cannot be underestimated", ahogy a tudálékos ánglus mondaná. Sidi Bou Said egy újabb "gate gazing paradise", természetesen kékben és fehérben.

A kisváros varázslatos hangulata már a tizenhetedik századtól errefelé vonzotta a nyugalom és a bohémság egyfajta derűs keverékére vágyó művészeket, alkotókat. Egy kicsit élvezte a hely szépségét Cervantes, Don Quijote atyja, de járt itt Michael Foucault francia irodalomkritikus és filozófus,Paul Klee svájci festő, sőt Habeeb Salloum nagyszerű esszéje (Sidi Bou Said. a haven for artists, poets and writest) szerint még Gustav Flaubert és Andre Gide is.

A hangulat mesebeli, ezt csak tovább fokozza az utcákat átható jázmin illata (valószínűleg ezt is az Andalúziából ide menekülő mórok terjesztették el errefelé).

Nem kizárt, hogy a vándornak annyira megtetszik a kék-fehér labirintusban való bandukolgatás, hogy egy egész napot itt töltene. Ha megéhezik, akkor érdemes betérni aTuniszi-öböl pazar víztükrére néző tengerparti éttermekbe. A festői panorámát nyújtó kék-fehér teraszokon kék-fehér étlaptáblákról és étlapokról lehet endelni.

Talán a kuszkusz (ha a helyi specialitásokhoz ragaszkodunk) nem kék-fehér, bár mivel majdnem ezer elkészítési változata van, még tán ez sem kizárt.

Nekem személyesen az tetszik leginkább ebben a bájos városkában, hogy a hófehér falak milyen lenyűgöző kontrasztot tudnak adni bármilyen más színnel. Legyen ez akár a hagyományos tunéziai ablakok, a mousharabiak kékje, a kapuk kékje, a lombos fák zöldje, vagy a tengerparton dúsan virító bokor sárgája. Én márciusban jártam itt, de ha valaki később, a gyümölcsfák virágzásának időszakában jön, akkor aztán készüljön fel a színkavalkádos gyönyörre. Nagyon pepsi látvány. A piros, a bordó, a lila is kápráztató játékot űz a kék-fehérrel.

A tengerparti kék-fehér ma is vonzza az írókat, művészeket. A part melletti sétányon fekvő galériák, műhelyek némelyikébe a turista is betérhet.

Eltévedni azért nem olyan egyszerű a kis utcácskákban, mert a tenger felé "lejtés" biztos tájékozódási pont (illetve a legmagasabb pont, az Ennejma Ezzahra palotája is segíthet a másik irányban). Előbb-utóbb minden séta a marina felé vezet. A kikötőt nézegetni egy gyümölcsfa tövéből, vagy egy kék-fehér kávézó teraszáról a csatangolgatás után, ez lesz ám az igazi boldogságszüret.

Sidi Bou Said, "ég és föld között", ahogy méltatói írják...Nevét egyébként egy szufi klerikusról kapta.

A Türoszból hajózó föníciaik is itt kiálthattak fel valamikor Krisztus előtt 800 környékén, talán kicsit előbb, de inkább később, hogy gyerekek itt, itt, itt, itt kell kiszállni...

A vízre tekintgetőzés nem nélkülözheti mindeközben valami ízletes nedű kortyolgatását. Tunézia egyik kulináris büszkesége és jeles hozzájárulása a teázás történetéhez az úgynevezett "pine nut tea". Ha elsőre csodálkoznánk, hogy a fenyőnek mi köze lehet a teázáshoz, főleg itt, akkor semmi pánik, nagyon rocknroll érzés lesz ez az ital.

Elrontani nincs esély, mert tulajdonképpen egy mentás zöld teáról van szó, mentatea pedig rossz nem lehet. A felforró cukros vízbe (itt valamiért az elején szórják a cukrot, miért, Allah tudja)zöld teás valamit tesznek, jöhet még méz, meg agave szirup (!), aztán a mentalevelek, végül a magyarul fenyőmandulának, fenyődinak, vagy fenyőmagnak is hívott fenyővalami a tetejére (mintha földimogyoró lenne a tea tetején). Magyarul talán mandulafenyős tea a becsületes neve?

Nos, egy ilyennel a kézben kell ücsörögni és az errefelé hajózó derék punokról elmélkedni a parti kávézók teraszain. Ha nagyon ízlik, egy mellkasra tett jobb kézzel fejezhetjük ki a hálát.

A kávézók igen széles kínálatából válogathat az utazó. A kiülős helyek közül talán a panorámázós Café Sidi Chabaane a legnevesebb. Kicsit beljebb a "nagy víztől" a Quahwat al-Alia, európiasabban szólva Café de Nattes, a High Cafe a kult hely.

A jázmin illata, a fenyőmandulás-mentás-agavés tea íze, a kék-fehér színvilágnak a növényzettel való összjátéka mellett talán hallhatjuk a maloufot, a tradicionális tunéziai húros, pengetős hangszert is. Így lesz teljes a szüret az érzékeknek.

Ha a turiszt nagyon kis aktív és nem fárad el a macskaköves utcákon való sétálózásban és a tengerre meredésben, akkor jó hír lehet számára, hogy a környék az aktív turizmus szerelmeseire is fel van készülve. Különböző sportklubok, golfpályák várják erre a kuncsaftokat.

Ha nagyon fájintosnak tartjuk ezt a kék-fehér andalúz dizájnt, akkor érdekes lehet két másik andalúz jellegű, hagyományú, így hát részben kék-fehér település Tunéziában. Zaghouan andalúz nenekültek által alapított kicsi városkája a hegyekben főleg arra büszke, hogy az ott egy "nimfalandia", mert antik nimfák szentélye található ott a kék-fehérségek mellett. Testour egy kicsiny, andalúz hagyományokat őrző falu. Mecsetének minaretje a dél-spanyolországi arab stílusra emlékeztet.

A nagy kékfehéres elbűvöltségben nem szabad elfelejteni, hogy leginkább mégiscsak azért jár erre a vándor, hogy a néhai Karthágó és a pun civilizáció, illetve az őket felváltó antik Róma emlékeit keresse.

Az igazsághoz tartozik és talán kevésbé ismert tény, hogy nem messze Karthágótól (azaz "Kart-Hadashtól", az "Új Várostól"), innen kissé nyugatra volt még egy jelentős föníciai alapítású kolónia Tunézia területén, Utica. Valószínűleg néhány évtizeddel korábban alapították, mint Karthágót (a mondabeli időszámításunk előtti tizenkettedik századi alapítás nem valószínű).

A legfontosabb, megkerülhetetlen kérdés az, hogy miért pont itt, a tunéziai partoknál kapta el a városalapító hév a türoszi, illetve más föníciai hajósokat. A mai Egyiptom és Líbia partszakaszai egyáltalán nem kényeztetik el a hajósokat kikötésre alkalmas, jól védhető pontokkal. Nyugatabbra hajózva, a Tuniszi-öböl viszont könnyen biztosítható, szigetekben, félszigetekben is bővelkedő, belső öblökkel tagolt vidéke nem kis örömet jelenthetett a kikötési pntokra, támaszpontokra vágyó hajósoknak.

Repülővel közelítve Tunisz felé itt még olyan bizarr földnyelv is látható, ami épp annyira széles, hogy elférjen rajta a kerékpárút (igen izgi, kerékpározni lehet rajta, mindkét oldalon pár centire a tengertől). További jó pont lehetett, hogy a parthoz  közvetlen közel van egy nagyszerű dombocska, kitűnő megfigyelőzős hely, a Bursza-hegy (ma régészeti ásatások színhelye, látogatható).

Az sem elfelejtendő, hogy a föníciai tengerjáró kereskedők egyik fő érdekeltsége a Földközi-tenger nyugati medencéjében, elsősorban a hispániai partoknál folytatott nemesfémszerzés volt. A mai Tunézia partjai remek ellenőrző pontot és bázist jelentettek a nyugati irányban zajló kereskedelem, az ezüst, ón, arany beszerzése szempontjából.

B.H. Warmington Karthágó monográfiája, melyet Magyarországon a Gondolat Kiadó jelentetett meg 1967-ben, nagyszerűen összefoglalja a föníciai koncepció lényegét: "amikor megjelentek a föníciaiak, hogy hajóik számára telepeket, áruraktárakat, ivóvízkészletező helyeket, élelmiszerfelvevő állomásokat létesítsenek, elsősorban olyan helyeket kerestek, amelyek a tenger felől könnyen megközelíthetők, de a belföld irányából esetleg várható ellenséges támadások számára megközelíthetetlenek. Főleg olyan parti szigeteket vagy sziklás félszigeteket szemeltek ki maguknak, ahol kikötésre alkalmas, fövenyes parti öblöket találtak."

Hozzá kell még tennünk, hogy Észak-Tunézia területe ma is termékeny vidék, mely később szintén fontosnak bizonyult a befelé, a kontinens irányába terjeszkedő Karthágó számára. 

A történeti hagyomány egy nagyon szép történettel bűvöli el a kedves érdeklődőket. Egy mesebeli szépségű türoszi "királynő", Dido vezette hajózó csapat alapította volna Karthágót a fáma szerint. A megigézően szép hölgynek a türoszi uralkodó családban kitört féltékenykedés miatt kellett elhagynia szülővárosát és leghűségesebb alattvalóival együtt tengerre szállnia. A történetben szereplő féltékenykedő főgonosz nem más, mint Dido testvére, Pigmalion, aki orvul megöleti nővére férjét. A sztorinak ez a családi viszálykodásos eleme legalább annyira mesebelinek hat, mint a gyönyörűséges Dido mesebeli külalakja. Már annyira mesébe illőnek látszik, hogy érdemes a történész hideg távolságtartásával szemlélni.

Dido és csapata kiköt még néhány szigeten (Ciprus, Kréta), magukhoz vesznek még annyi szereplőt (például egy kultusz főpapját, hatvan hajadont szakrális prostitúció céljára, és "még sokan másokat", ahogy a stáblistáknál mondják), hogy a plot még romantikusabb és vadregényesebb legyen, majd meg sem állnak a kikötésre és letelepedésre istenien alkalmas (mai) észak-tunéziai partoknál. Mindenesetre az ókori görög források a történet figuráit valós történelmi személyekként kezelik és a cselekményt időben is elhelyezik.

Ross Leekie, a téma egyik szakavatott ismerőse is valós személyként emlegeti Didot a Karthágó történelméről szóló film egyik szakértőjeként (The History of Carthage, youtube oldalon is megtekinthető). 

Az ókori görög források pontos dátummal is szolgálnak Dido kalandját és az új város, föníciai szóval Kart-Hadasht alapítását illetően. Az eseményt az első feljegyzett hellászi olimpiai játékok évéhez képest 38 évvel korábbra datálják. Így kapjuk meg a Krisztus előtti 814 évszámát. Ezt kellene valamelyest összhangba hozni a régészeti feltárások eredményeivel. Míg a néhány évtizeddel ezelőtt készült történeti monográfiák (például Warmington nagyszerű össefoglalója Karthágó történetéről) kissé szkeptikusak az i.e. 776-38= i.e. 814 történeti hitelét illetően, a helyzet változóban van.

Korábban csak 50-100 évvel Didónk utáni tárgyi emlékekkel büszkélkedhettek a régészek, mint legkorábbra datálható leletekkel.  Serge Lancel 1995-ben írott, Hannibálról szóló életrajza viszont úgy fogalmaz, hogy "mint tudjuk, a Karthágó területén napjainkban végzett régészeti feltárások nyomán egyre inkább csökken a távolság a szövegekben szereplő i.e. 814-es dátum és az anyagi kultúra első jelei között" (Serge Lencel: Hannibál, Osiris Kiadó, Budapest, 2005, p23). Még utóbb szintén igaz lehet a csodálatos, tehát nem túl hihető történet a nem csupán szép, de pengeéles eszű Dido zseniális egyezkedéséről a birtokba vehető terület nagyságáról.

A Tuniszból induló hévszerű síndöcögényről Carthage Hannibal állomásnál célszerű leszállni, ha az ókori emlékeket szeretnénk felkutatni. Ha először Sidi Bou Said kékfehérségét csodáltuk meg, akkor onnan Carthage Hannibal néhány megálló visszafelé, a főváros irányába.

A mai, modern Carthage egy teljesen európaias, a mi Balaton melletti falvainkra hasonlító település. Látványosan különbözik mndjuk a dél-tunéziai sivatagi oázisok arculatától. Az északi partvidék ideális a kerékpározásra. Ha a turiszt szívesen pattan nyeregbe, akkor itt nyugis, jó minőségű mellékutcákon cajgázhat a part egyik pontjáról a másikra. Ez azért is előnyös, mert az ókori emlékeket bemutató mintegy 28 történelmi emlékhely eléggé szétszórtan fekszik.

A település egyébként számos nemzetközi rendezvényt vonz. Néhány éve rendszeresen tartanak itt például TED konferenciákat különböző tematikákkal (independently organized events: Trust as a new currency? / The Difference We Make / Imagine History / Effervescence)

Carthage több pontján könnyen értelmezhető térképvázlatok mutatják az egyes történelmi helyszínek elhelyezkedését. A pun és a római periódushoz köthető történelmi maradványok között random válogathatunk. Aki szereti a túlszervezettséget, az akár megtervezheti pontról pontra előre, hogy honnan hova megyeget és mindent bejárhat.

Gyalogszerrel bandukolva is szépen átbóklászható minden egy teljes nap, vagy alaposabban vizsgálódva néhány nap alatt. Szerintem izgalmasabb előre tervezés nélkül, egymás után belebotlani a különböző helyszínekbe. A kronológiai sorrendet egyébként sem lehet tartani, mert a pun és római emlékek teljesen összevissza jönnek szembe.

A legtanulságosabb helyszín a néhai pun kikötőknek otthont adó terület. Ezt nem szabad kihagyni. Az a nyugalom, ami itt ma fogadja a látogatót, nem is lehetne látványosabb ellentétben azzal a nyüzsgéssel és pezsgéssel, ami Karthágó fénykorában ezeket az öblöket jellemezhette. 

Ma birkák legelészenk itt a bokrok között és békésen mélázgatva bizonyára azon gondolkodnak, hogy jó 2500 éve az akkori világ egyik legnagyobb kikötője és leghatalmasabb városa állt itt. Érezni lehet valami misztikumot a levegőben. A karthágói hajóhad helyén ma a helyiek és a hétvégi telkes pihenők csónakjai, motorcsónakjai és yachtjai ringatóznak békésen.

A Karthágót i.e. 146-ban leromboló (bár bizonyosan nem felszántó és besózó) rómaiak elpusztították ugyan a pun kikötő eredeti infrastruktúráját, a marina szerkezetét azonban a mai turista is kitalálhatja. A körforgalomhoz hasonló körkörös meder adott otthont a hadihajóknak.

A ma sajnos nem látható, körkörösen elhelyezett dokkokban hadihajók százai parkolhattak (egy becslés szerint konkrétan 220 hajót lehetett itt, a körkörösben parkoltatni). A középen levő szigetecskén kapott helyet egy irányító központra hasonlító valami, ahonnan a történészek szerint fényjelekkel és trombitajelekkel is vezényelték a hajókat. A nyílt víz felé haladva egyenesen, hosszan elnyúlva futottak a kereskedelmi hajók dokkjai. Ezt a kereskedelmi kikötőt a mögötte levő haditengerészeti porttal együtt hermetikusan el lehetett zárni. 

A pun civilizáció fénykorában ez volt az akkori emberlakta világ egyik legélénkebb forgalmú, legpezsgőbb életű helye. A közeli múzeumban egy makett modellezi az eredeti állapotokat, a youtube csatornán pedig számos 3D animáció próbálja érzékeltetni a kikötő hajdani nagyságát.

Mintha emlékeztetőnek állnának itt ezek a mai csónakok. A karthágói  hadihajók java azonban a középső sziget dokkjaiba parkolt be.

A kereskedelmi flotta óriási mennyiségű árut hozott ide, rengeteg portéka fordult meg Karthágóban. Idővel olyan sok hajót gyártására jelentkezett igény, hogy kialakult a vízi járművek egyfajta sorozatban gyártása, a technológiai folyamatok egységesítése. A hajókat tölgyfából, fenyőből készülő előre gyártott szériaelemekből, mai fogalmakkal élve szinte "futószalagon" rakták össze.

A pun nagyváros és tengeri hatalom (a pun szó a rómaiak föníciaiakra használt kifejezéséből származik), akár a szép Dido alapozta meg, akár nem, mintegy hat évszázadon képes volt a Földközi-tenger nyugati medencéjének uralmára. Bátornak, tán vakmerőnek, újító szellemiségűnek és egyúttal hatékony szervezésre képesnek kellett ehhez lenni. A féméhség, főleg az ezüst szeretete persze erős motiváló tényezőnek bizonyult. A flotta volt a karthágói nagyság egyik alapja, a ma annyira csendes, annak idején annyira élénk kikötő ennek a szíve.

Karthágó nem csupán képes volt kereskedelmi járművek és hadihajók százait sorozatban gyártani, hanem azokat folyamatos innivációval, újítással fejleszteni is tudta . Kifejlesztik és százával gyártják az új, félelmestesen gyors, "sokemeletes" ülőhelyekkel,egyre több evezősorral ellátott triremeket, quadriremeket, és a leggyorsabb és legerősebb quinkeremeket.

Ha az okos turiszt erre jár, érdemes felidéznie, hogy innen milyen messzeségekbe, távoli, ismeretlen földekre indultak neves pun hajósok. Himilkár szinte bizonyosan eljutott innen a Brit-szigetekig. Hanno legendás utazását Afrika partjai mentén hatalmas vita övezi, de az biztos, hogy Hanno az északabbra élő népek számára korábban ismeretlen területeket látogatott meg Afrika partjai mentén dél felé haladva.

A polémia tárgya, hogy vajon meddig juthatott. A legmerészebb elképzelések szerint  a mai Kamerun területéig jutott, a forrásokban szereplő tűzhányó azonos a Kamerun-vulkánnal. A kevésbé bátor elemzők szerint is valószínű azonban, hogy Hanno legalább a mai Szenegál partvidékéig elhajózgatott dél felé.

A pun kikötőkhöz közel található egy "pun temetők" néven megtalálható park. Ezen a Karthágó korában Tanit istennőnek szentelt területen viszonylag megkímélt állapotban látható rengeteg pun korból származó sírkő. Számos kövön látható Tanit istennő jele.

A régészeti lelőhely rejtélye, hogy nagyon sok gyermek csontváza van itt. Egyes történészek szerint maga a temető is azért maradt meg viszonylag sértetlenül, mert a Karthágóra támadó rómaiak szörnyűlködve hittek abban, hogy a punok Tanit tiszteletét emberáldozattal kapcsolták össze és vallási szertartásaik részeként gyermekáldozatokat mutattak be. 

A pun temetőknél segítségét felajánló idegenvezető (valószínűleg többen is várnak a turistákra) tényként kezelve mesél erről a barbár szokásról és elmagyarázza, hogyan tárolták a punok a rituálisan feláldozott gyeremekek csontjait a szertartás után.

Számos történész fenntartásokkal kezeli a gyermekáldozatról szóló spekulációkat. A tourismtunisia.com portál így fogalmaz: "there are suggestions that children were sacrificed during the difficult times in this period, which could be one of the reasons why there are so many of the graves. Nevertheless, this has never been confirmed and is merely speculated by historians."

Warmington Karthágóról írott kötete nem foglal állást egyértelműen a kérdésben, de megemlíti a gyerekek csontjaival teli agyagedényeket "Tanit szent körzetében". Utal arra, hogy Tanit tisztelete valószínűleg a Krisztus előtti ötödik században terjed el és szorítja háttérbe az addig leginkább tisztelt Baal Hammon istent.

A szerző némileg vitatható módon ezt összefüggésbe hozza a bennszülött afrikai kultuszok előtérbe kerülésével, mely szerinte kapcsolódik Karthágó terjeszkedésével a belső területek felé, illetve azzal, hogy Türosz lehanyatlásával az "anyavárossal" szinte minden kapcsolat elveszett.

A rómaiak városromboló hevülete miatt igen kevés maradt meg a karthágói urbánus kultúra maradványaiból. A fénykorában hatalmas város falait, illetve építményeit ma sajnos már csak a makettek mutatják a helyszínen. 

A hatalmas védőfalak közé egyre több lakos áramlott, messze földről vonzott ide letelepedőket a város gazdagsága. Ez azzal járt, hogy idővel nem pusztán a városfalak tekintetében tört a magasba a város, hanem a lakóépületek is egyre több emelettel épültek. Ötemeletes, hatemeletes lakóépületek épültek a fénykorában akár 700 000 lakost is eltartó Karthágó városában. Megjegyzendő, hogy Karthágó város, illetve a Karthágó fennhatósága alatt álló területek népességét illetően elég jelentősen megoszlanak a becslések és a vélemények.

A római civilizáció vívmányaival kapcsolatos álmélkodás mellett gyakran háttérbe szorul, illetve kevésbé ismert, hogy a karthágói városi civilizáció, az urbánus kultúra szintje hasonlóan méltó az utókor figyelmére. Karthágó városában a ciszternák rendszere, majd a vízvezetékek kialakítása olyan vízellátást biztosított, amelyben a fürdőszobákban gyakorlatilag a mai vezetékes vízellátáshoz hasonlóan működhetett a víz biztosítása.

Kövezett utcák, padlómozaikok a punok idejében is jellemzőek voltak. A karthágói szabadtéri tárlatok szépen elkülönítik a pun és a római korból származó mozaikművészet elemeit, az oszlopok fajtáit, illetve az építészet más elemeit.

Sajnos keveset tudunk arról, ami igazán izgalmas lenne, tehát a kulturális, szakrális épületekről, vagy az állami irányítás helyszíneiről.

A történeti források egyes események leírásakor emlegetnek néhány részletet a szenátus épületéről. Ilyen például az az eset, amikor Magó, Hannibál testvére a második pun háború idején, időszámításunk előtt 216-ban, éppen a Cannae mellett aratott nagy pun győzelem után beszámol testvére sikereiről a karthágói szenátusban. Itt van egy utalás arra, hogy a legyőzött római katonáktól elvett aranygyűrűk ezreivel rakták tele a szenátus ülésterméhez vezető folyósokat.

A dicsőség azonban forgandó, a harmadik pun háborúban a végsőkig védekező Karthágó vereséget szenvedett és a nagy rivális, a Római Birodalom birtoka lett.

Az antik római kor észak-afrikai emlékei közül az egyik legszebb Antoninus fürdője Karthágóban. A Karthágót Krisztus előtt 146-ben legyőző és megszálló rómaiak valóban jelentős pusztítást végeztek, de semmiképpen nem örökre beszántott és besózott földként látták a terület jövőjét. Nagyon is tisztában voltak a környék stratégiai jelentőségével és megkezdték a maguk építkezéseit, fejlesztéseit.

A hatalmas fürdő-és szabadidő komplexumot, tehát thermát Krisztus után 145-ben kezdte el építtetni a nagy utazó császár, Hadrianus. Művét utóda, Antoninus Pius fejezte be, ezért utalnak rá általában az Antoninus-fürdő elnvezéssel. A két princeps kitett magáért. mert Róma afrikai uralmának a mai turiszt számára is leglátványosabb emlékét hagyták örökül maguk után.

A therma maradványainak otthont adó terület a leginkább élvezhető turisztikai élmény Karthágóban még akkor is, ha a látogató nem bolondul a történelemért és az antik romokért.. Gyönyörű helyen fekszik a tenger partján, hatalmas, parkos területén kellemes sétákat lehet tenni. Az óriási térben eloszlanak a turisták, a hangulatos kávézóból pedig kedvünkre vizslathatjuk a tengert, az antikvitás üzenetét, vagy akár a kortárs turista kollégákat. 

A fürdők vizét a Born Jedid ciszternákból nyerték és vízvezetékeken, aquaducton keresztül hozták a Zaghouan-hegységből. Zaghouanban ma is látható a római vízvezeték maradványa.

Ez a komplexum volt a legnagyobb therma, amit a rómaiak Afrika kontinensén építettek. A birodalomban található thermák között is topkategóriás létesítményről beszélhetünk.

Természetesen volt benne tepidaria (meleg vízű medencék), caldaria (forró vízű szobák), frigidarium (hideg vízű medence).

A termákban általában az alagsorban szorgoskodó dolgozók fűtötték a kemencéket, hogy a tepidáriumban mindig langyos, a caldariumban pedig forró víz legyen. Karthágóban azonban a kiszolgáló létesítmények egy része nem alulra került, mert a tenger közelsége miatt nagyon mély és különlegesen stabil alapozást kellett készíteni.

A tenger közelsége magával a fürdőzéssel nem hozható látványosan összefüggésbe, mert a rómaiaik néhány kivételes helytől eltekintve nem igazán jöttek tűzbe a szabad téren, természetes vizekben való strandolás gondolatától. A festői tengerpart tehát igazából látványelemként, sétálózós helyszínként és lélekmelengetőként szolgált.

Megjegyzendő, hogy az antik Róma birodalma nem szenvedett a munkaalkoholizmus napjainkban oly jellemző hendikeppjétől és ennek pszichológiai következményeitől. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem a munkától elgyötört pszichéjű embereknek kellett itt a nagy nyugtató víztükör (amiben nem fürdenek) és a

jó forrú caldarium (amiben viszont pancsolnak). Másrészről jó látni, hogy mivel a munka nem töltötte ki a derék antik emberkék minden idejét és gondolatát, tehát nem a munkájukért éltek, így bőven szakítottak időt a thermákban való önáztatásra és az ehhez kapcsolódó élénk társasági életre.

Ha a tenger vizébe nem is vágytak annyira az antik termavendégek, a látvány élvezetét viszont egy tengerre néző terasz szolgálta. Mellette nyitott, kültéri medencék is helyet kaptak (de persze a Zaghouanból futó aquaduct vize csorgott ezekbe is, véletlenül sem a tenger vize). A tengerhez a helyi útmutatók szerint annak idején egy szép kőlépcső vezetett (fotóm erről nincs, mert nem jöttem rá, hogy ennek van -e fotózható maradványa, arra meg még kevésbé, hogy amennyiben igen, akkor melyik lehet az).

Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt az érdekességet, hogy a termák annyiban kiemelkedően "demokratikus" társasági és szórakozási formának számítottak a Római Birodalomban, hogy a rabszolgáktól kezdve akár a császárokig mindenki egyformán látogathatta őket. Az egész termázásban szerintem ez a teljes társadalmi skála együttes jelenléte a legizgalmasabb.

A férfiak és a nők normális esetben szeparáltan, külön locsipocsiztak a medencékben, a többi közösségi tér esetében ez már lehetett másként.

A terma attól terma, hogy a fürdőmedencék mellett rengeteg más szórakozási lehetőséget is kínált. A Karthágóban kiállított makettek megfelelően szemléltetik, hogy Antoninus Pius termája is rendelkezett tornateremmel, sportlétesítményekkel, szalonokkal, társalkodő helyiségekkel. Nem kizárt, hogy valamikor felolvásó-előadó csarnok, könyvtár, fodrászat is működött ebben a termában.

A padlókat minden bizonnyal mozaikokkal borították, mint minden valamire is való épület esetében a római Africa provinciában. A sáros talpak nyomait bizonyára rögtön feltörölgették az erre alkalmazott szolgák, mint ahogyan ezt a termákat leíró források általában megemlítik.

A méretek impozánsak. Nem csupán a komplexumnak otthont adó partszakasz területe lenyűgözően nagy, hanem az épület is dicsekedhet szép számokkal. A frigidarium medencéjének kialakítása megfelel egy mai olimpiai versenymedence méreteinek. A központi, dómszerű épületrészt (22x47, ha valakit tűzbe hoznak a számok) teteját nyolc gránitoszlop tartotta.

A www.ancientachaeology.com portálon Natasha Sheldon nagyszerű elemzésében úgy gondolja, hogy az alagsort feletti fal beszakadhatott, és ezért omlott össze az egész komplexum nem sokkal azután, hogy használaton kívül került. A rómaiak 435 körül adták fel a mai Tunézia területét, az őket követő vandálok ( a Vandál Királyság az 500-as évek közepéig uralja a mai Tunéziát) pedig nem tartották fenn a fürdőkultúrát.

A terma területét övező park szépségének talán kevésbé ártottak a történelem zivatarai.

A vandálokat követő zűrzavaros idők után a 600-as évek közepén érkeznek meg az arabok és az iszlám. A különböző arab dinasztiák, majd az oszmán-törökök uralma 1881-ig, a francia gyarmatosításig tart. A francia uralom 1956-ig, a függetlenség kivívásáig él. Az antik emlékek restaurálása ezután kezdődött meg.

Egy furcsa történelmi intermezzo, hogy IX. Lajos francia király itt, a mai Tunézia területén vesztette életét egy keresztes kalandozás során. A nagy formátumú, jámbor természetű, bölcs ember hírében álló francia uralkodó a seregében kitört vérhasjárványban halt meg 1270-ben. Emlékét egy kis kápolna őrzi a Bursza-hegyen (ezt Szent Lajos-hegynek is nevezik, épp ezért).

Szent Lajos kápolnáját gondozzák a helyi keresztények, akik ugyan nincsenek túl sokan, de aktívan gyakorolhatják vallásukat Tunéziában. Kevésbé ismert tény, hogy Djerba szigetén pedig évszázodok óta él a muszlim környezetben egy zsidó közösség. Zsinagógájuk, a Ghriba ma is sokat látogatott kegyhely és műemlék. Két településen, Hara Kebirában és Hara Sghirában él a zsiső közösség. Történelmüket a mintegy 2500 évvel ezelőtt érkező első zsidő telepesekig vezetik vissza.

A karthágói régészeti helyszínek általában kellemes turisztikai élményt nyújtanak. Szabadon bóklászhat az érdeklődő órákon át, nincsen tömeg, felügyelők sem zargatják.

Ha a látogatót kellően fellelkesítették a karthágói pun és római emlékek, akkor érdemes néhány más települést felkeresnie. Ezek közül a egfontosabb talán Dougga, ahol az antik Róma emlékei látványosan épebb állapotban maradtak fenn, mint Karthágóban. A néhai római város fóruma, templomai jól kivehetően vizslathatóak. 

Karthágóban és Douggában is megmaradtak egy római amfiteátrum maradványai. A douggai jobb állapotban van, mint itt a karthágói. Dougga 1997-ben felkerült az UNESCO Világörökség helyszíneinek listájára, mint a leginkább megkímélt állapotú emléke egy antik római településnek Afrika kontinensén. Itt, Karthágóban is élvezhető azért egy kicsit az antik római hangulat.

Az igazság kedvéért nem felejtem még ki,hogy megemlítsem Sbeitla, Bulla Regia római emlékeit. 

Végezetül álljon itt egy szép kollekció az antik római művészet javából, a Tunéziában óriási számban fellelhető mozaikokból. Miközben a régészeti helyszíneken csellengtem, besomfordáltam egy régészeti raktárba, ahol százával álltak a restaurálásra váró mozaikok.

Erre mondja a magyar, hogy se szeri, se száma...

Elgondolkodtatóak az állatábrázolások. A római korban sokkal bőségesebb állatvilág élt Észak-Afrikában, mint ma.

A források szerint impalák, gepárdok, tigrisek, oroszlánok is éltek errefelé. A rómaiak bizony felelősek e gazdag állatvilág jelentős részének kiirtásáért, hiszen rengeteg állatot szállítottak innen az amfiteátriumi viadalokhoz a birodalom minden részébe.

A legendás berber oroszlán eltűnését az élőhelyek visszaszorulása is okozta. Ez a hatalmas termetű oroszlán a huszadik század elejére gyakorlatilag kihalt természtes élőhelyein, Észak-Afrikában (elsősorban Marokkót lakták ezek testes oroszlánok). Néhány cirkuszi példány azonban életben maradt, szaporításukkal pedig sikeresen kísérleteztek Marokkóban a rabati állatkertben. Erről bővebben írok a marokkói leírásomban: www.travelinstead128.hu/utleirasok/marokko/36227/

Az egyik Karthágóban feltárt római villa tulajdonosának kedvencei azért mégis a madarak lehettek...

Ez itt egy történelmi birdwatching site...

Források:

B.H. Warmington: Karthágó, Gondolat Kiadó, Budapest, 1967

www.tourismtunisia.com

www.ancientarchaeology.com