Kapcsolat

globetrekker128@gmail.com

Üzbegisztán

2016.05.08.

Üzbegisztán

XUSH KELIBSIZ

A mesés kelet. Mesés, mesebeli, ezekkel a fogalmakkal él a "nyugati" képzeletben egy idealizált kép egy egzotikus, ismeretlen, misztikus szellemiségű és érzékien sokszínű, varázslatos anyagi világú "keletről". Hol találunk még olyan keletet, ahol ennek az elképzelt ideának legalább néhány eleme tisztán csillan meg? Minden kis turistának más az a "mesés" a keletben. Néhány jellemzőre mégis hasonlóan kíváncsian dobban a szív. A Selyemút legendái... Az utat övező karavánszerájok és oázisok, a kereskedők és útonállók elfeledett kincsei... Aztán a csodásan díszitett tornyok, mecsetek, kék majolikával gazdagon burkolt épületek, forgalmas bazárokban alkudozó vándorok. No meg persze a labirintushoz hasonló szűk utcák útvesztői, bennük szamár vontatta kordékon zötykölődő szakállas öregek. Eszünkbe juthatnak még kereveteken gyümölcsöket falatozó familiák, óriásira nőtt káposzták és paradicsomok, hatalmas dinnyéket szállító szekerek. Nem elfelejt, kifogyhatatlan mennyiségű gránátalma! Csak néhány mesés keleti képzeteinkből... Nos, turiszt láss csodát, Üzbegisztánban kellő szemfülességgel találhatunk még néhányat ezekből a mesebeli jellemzőkből. Ez a "mesebeli keleti" Üzbegisztán egyik arca. Hangsúlyozom, csak az egyik arca, de ez az arc igazán méltó a felfedezésre.   

A mesés Selyemúthoz kapcsolódó vad vagy épp romantikus képzeteink valóban nem nélkülöznek valóságos hátteret. A mai Üzbegisztán területén már az ókorban élénk kereskedelem folyt a Selyemút több ágán. A mai Szamarkand helyén álló település volt a Perzsa Birodalom Szogdia tartományának központja. Szamarkand mágikus hely, a mai település ókori előfutárai messze földön híresek voltak, hála a karavánutakon járó kereskedők híradásainak. Erre nincs is szebb és látványosabb bizonyíték annál, hogy a nagy ókori hódító, a makedón Nagy Sándor dicshimnuszokat zengett az akkor már karavánpihenőnek és kereskedelmi központnak számító csodás Marakandáról, tehát a mai Szamarkand helyén álló településről.

Azt mondotta a "Nagy" makedón, hogy minden igaz, amit Marakanda szépségéről hallott, csak valójában még sokkal szebb ez a város. Alexandrosz errefelé folytatott tevékenységének nem is lehetne megcáfolhatatlanabb emléke, mint az a minden taxisofőr és datolyaárus által is megerősített tény, hogy a Szamarkandhoz közeli néhány kisebb városban rengeteg szőke és kék szemű férfi él, és ők pedig nyilvánvalóan a makedón harcosok leszármazottai. Q. Curtius Rufus, aki leírja a nagy Alexandrosz tevékenységét csonkán fennmaradt életrajzí művében, megemlékezik a Marakandát megcsodáló és természetesen elfoglaló Sándorról. Rufus azzal a pici kiegészítéssel szolgál, hogy a kissé ingatag idegzetű és véralkoholszintű hódító a környező falvakat viszont felperzseltette. Aztán persze a makedón harcosokat itt is elkezdte összevegyülésre bíztatni a helyi hajadonokkal. Szamarkand aztán többször is a pusztulásból született újjá. Feltámadt Dzsingisz kán cseppet sem építő tevékenységét követően, aztán majd a tizennyolcadik századi földrengések okozta rombolás után is.  

A nagyobb városok, Tashkent, Szamarkand, Buhara általában falakkal elkerített óvárosai ma is a több száz évvel ezelőtti mindennapok hangulatát idézik szűk sikátoraikkal, befelé élő házaikkal és az épületek között zötykölődő szamaras kordékkal.

közép-ázsiai életérzés egyik legkifejezőbb eleme a kereveteken való "fekve üldögélés". Látványosan mutatja az időhöz való viszonyulást, a kényelem, a nyugalom szeretetét. Mindazzal együtt, hogy az üzbég hétköznapok világa cseppet sem könnyű, a kereveteken fekveüldögélőzős beszélgetés ma is része a mindennapoknak. Igaz ez, legyen szó akár pipázgató férfikompániáról, a házak mellett merengő és társalgó idősekről vagy a vasárnapi ebédet együtt fogyasztó nagycsaládról, netán egész rokonságról. Egy igazi közép-ázsiai csajkanában, azaz teázdában, vagy elegánsabb éttermekben is szerencsésen él még a kerevetes lazulás kultusza. 

A kelethez fűződő másik mélyen beívódott nyugati toposz a keleti típusú zsarnokság, despotizmus fogalma. Az üzbég történelmi tradíció valóban számos olyan elemet hordoz, mely alátámaszthatja a "keleti önkényuralomról" alkotott többé-kevésbé sztereotíp elképzeléseinket. A kultúrába, a mindennapi gondolkodásba mélyen bevésődött hagyományok is hozzájárulnak ahhoz, hogy Üzbegisztán állampolgárai ma is a világ egyik legszigorúbban ellenőrzött társadalmában, a világ egyik leginkább elnyomó rendszerének kereteiben élik mindennapjaikat. A tatár hordák hatalmi struktúrája, Timur uralma, majd a buharai emírek, a kokandi és a khívai kánok korlátlan zsarnoksága, aztán az orosz cári birodalom fennhatósága, majd a szovjet elnyomás, az üzbégek történelme a legkegyetlenebb elnyomó rendszerek alatti életet jelenti. A függetlenség 1991-es kivívása után gyakorlatilag a szovjet rendőrállam hatalmi struktúrája konzerválódott, annak módszereivel és kulcsszereplőivel. A független állam megkérdőjelezhetetlen hatalmú elnöke a szovjet kor üzbég kommunista pártjának egykori főtitkára lett, a hatalom átmentése tökéletesen sikerült.  

Az egyik üzbég utazási iroda honlapja a "legjobban szervezett ex-szovjet köztársaságként" jellemzi az országot, ahol teljes a biztonság és nincsenek "mindenféle forradalmak". Annyiban valóban igaz ez a propaganda, hogy láthatóan rendkívül jól szervezett az elnyomó apparátus. Valóban kiváló a közbiztonság, mert egészen elképesztő a rendőri és katonai jelenlét a közterületeken. Ahogy a fent említett honlap is írja, "rendőr van minden utcasarkon és buszmegállóban". Igen, ez majdnem így van, egyszer előfordult, hogy 57 egyenruhást számoltam meg egy óra alatt Tashkentben, és nyílván bőven vannak civilben őgyelgő ügynökök és besúgók is. Mint kiderült, az elnök éppen ment valahonnan valahova, és amíg tizenegynéhány limuzinból álló konvoja elhaladt (ez a szokás ugye eszünkbe juttat egy bizonyos Joszif Visszarionovicsot?), normál földi halandónak kilométerekre távol kellett maradnia az útvonalától.

Az óriási rendőri apparátus mellett Üzbegisztán szovjet arcát mutatják a monumentális épületek, a hatalmas, de teljesen lelketlen, belakatlan felvonulási terek. A szép ligetekben a régi Szovjetunió parkjait idézően idős sakkozók múlatják az időt. Tashkent központi terén, az ország első számú nemzeti hősének számító Amir Timur szobra mellett egy gyönyörű park padjain sakkozgatott a legtöbb mélázgató öreg, egészen addig, amíg néhány évvel ezelőtt az elnök váratlanul letaroltatta a számukra árnyékot adó méltóságteljes platánfákat. Ez itt az emírek és kánok földje, az elnök pedig egy kommunista ex-főtitkár, tehát miért is kérte volna ki bárki véleményét? Senki nem merte firtatni, miért is zavarták őt a platánfák, itt nem divat a hatalmi szót megkérdőjelezni...Tehát senki nem tudja miért is történt a fairtás...Az egyik pletyka azt suttogja, hogy az elnök szerint a fák zavarták a tér mellé épített monumentális presztízsépület, a Dóm látványát, így Karimov kivégeztette a fákat. Persze igaz, a presztízsépületek miatti fagyilkolás mostanában Budapesten is divat lett...  

Amir Timur szobra így egyedül, sakkozók társasága nélkül maradt Tashkent központjában. A dicső, ámbár igen vitatott származású hadvezér, hódító és uralkodó személye körül egy üzbég nemzeti hős kultuszát igyekszik kialakítani a jelenlegi hatalom. Az erős, vaskezű uralkodó és könyörtelen hódító ideálja illik a hatalom eszmevilágába. Egy évvel üzbég utazásom előtt, 2014-ben Kirgizisztán fővárosában, Bishkekben a "Mint otthon" becenevű hostelben egy igen tanulságos beszélgetést folytattam a reggelit felszolgáló történelem szakos kirgiz lánnyal. A különböző közép-ázsiai államokról beszélgettünk, többek között a demokrácia és a piacgazdaság rögös útján kezdeti bukdácsolását járó Kirgizisztánról, ahol már két hatalmával visszaélő elnököt is elkergetett a nép felzúdulása. "Mi soha nem tűrtünk el maguk felett kánokat", kommentálta némileg túlzó büszkeséggel a kirgiz lány. Üzbegisztánban viszont mindenben a kánok uralmának világa él...

A volt Szovjetunió államai ma már nagyon széles skálán mozognak a szabadságra vagy a totális elnyomásra épülő társadalmak skáláján. Üzbegisztán és Türkmenisztán azért áll a skála negatív végén, mert az emberek ellenőrzése annyira erős, hogy szinte lehetetlenné teszi bármilyen ellenállás felszínre törését. Ennyiben a helyzet súlyosabb, mint Azerbajdzsánban vagy Belaruszban, ahol rendszeresen csattognak a rohamrendőrök gumibotjai a tüntetéseken és a börtönök megtelnek a lázadó diákokkal, de legalább kifejezésre juthat valamilyen ellenálló hang. A szovjet örökség legrondább része a "fehér arany", a gyapot termelésére épülő állami monokultúrás gazdálkodás. A gyapot betakaritásának időszakában az iskolás korú gyerekeket és az állami alkalmazottakat kötelező jelleggel kivezénylik a fehér arany szüretelésére. Ha az alkalmazottat az állam foglalkoztatja, hát csináljon mindent, amit az állam parancsol (az effajta gondolkodás reinkarnálódásának első jeleit mintha itthon is látnánk...). Az állami egyetemeken képzett tanároknak egyébként is ott kell dolgozniuk, ahova az állam helyezi őket. A gyapotszüreten  munkájukért nem piaci fizetséget kapnak, tulajdonképpen nyugodtan beszélhetünk rabszolgamunkáról. Gyapotot szedni igen kemény meló, felsérti a szedők kezeit. Bár a földekre néptáncegyütteseket is küldenek a hangulatot javítandó, a munka valósága nem a szovjet és a mai propagandafilmek világából ismerhető meg. Ezért a monokulturális gazdálkodásért Üzbegisztán óriási árat fizetett, a vízre szomjazó gyapot szépen elfogyasztotta az Aral-tavat tápláló folyók vizét, a világ hajdan egyik legnagyobb tava pedig területének tizedére apadt. A tó kiszáradt medrében talált gáz által hozott jövedelem nem a helyi közösségeket gazdagítja látványosan, illetve látványosan nem őket gazdagítja. 

Másrészről viszont a mindenkire kiterjedő ellenőrzés valóban a biztonság érzetét kelti. A vasúti pályaudvarokon és a metróállomásokon többlépcsős ellenőrzésnek vetik alá a csomagokat. Hivatalosan csak államilag ellenőrzött szállásokon alhatnak a turisták, mert a hotelekben kapott "regisztrációs igazolásokkal", tehát a rendőrségi regisztráció megtörténtét bizonyító papírfecnikkel evileg el kell számolni az országból való kilépéskor. Rendszeresek a közúti ellenőrzések, gyakoriak az állandó ellenörző pontok. A szigorú felügyelet és a szekularizált állami berendezkedés ugyanakkor gyakorlatilag lehetetlenné teszi a vallási szélsőségesek térnyerését és ezzel valóban megóvja az országot és a régiót egy vallási elvakultság okozta potenciális pusztítástól.

A függetlenné vált Üzbegisztán az általunk csak Sánta Timurként, Timur Lenkként ismert tizennegyedik századi uralkodóban találta meg történeti ideálját. Terek, utcák, sugárutak, intézmények viselik nevét. Különböző koncepciójú szobrai felváltották a szovjet korban a közterületeket ellepő Vlagyimir iljicset, azaz az utat mutogató kopasz Lenint. Itt nem illik Timurt sántának nevezni, tehát  ő nem Timur Lenk, hanem Amir Timur. Bár Timurunk üzbég, vagy egyáltalán türk kötődése erősen vitatott, tény, hogy Üzbegisztán történelmi örökségének, építészeti és kulturális emlékeinek jelentős része a furcsa lábformájú vezetőhöz, illetve utódaihoz, köztük a legendás Ulugbekhez kötődik.

Amir Timur Szamarkandban, a Gur Emir mauzóleumban, meglepően szerény körülmények között pihengeti uralkodásának fáradalmait. Az épület gyönyörű, bár egyik oldalának fala sérült. Éjszakai kivilágításban fenséges látványt nyújt. Egy rövid séta Szamarkand központjából, és megcsodálhatjuk azt az épületet, melynek építészeti újdonságai sok más későbbi kupolás épületre is inspirálóan hatottak a keleti architektúrában. Építését 1404 körül kezdték meg, a komplexumhoz fénykorában egy derviskolostor is tartozott. Timur eredetileg egyik hirtelen elhunyt unokája, Muhamad Sultan nyughelyéül szánta az épületet. 1405-ben, a kínai hadjáratról hazafelé azonban maga Timur is elhunyt. A hófedte, járhatatlan hágók miatt nem tudták eredetileg kiválasztott nyughelyére, a Shahrisabz mellett fekvő uralkodói nyári palotába szállítani a földi maradványait. Az épületet egy másik unokája, Ulugbek fejezte be és az ő hamvai is itt nyugszanak. A hatalmas, megkapóan tündöklő kék kupola, a díszes majolika egy új építészeti stílus kezdetét jelentették (hatása a Taj Mahal épületén is megfigyelhető a művészettörténészek szerint).

Timur sírját egy jádekő, mégpedig egy hatalmas darab őrizte, mígnem egy szerencsétlen sírfelnyitási kísérlet során a kő két darabra tört 1740-ben. Timur nyugalmát 1941-ben megint megbolygatták, és ez egy Timurnak tulajdonított prófécia beteljesülését jelenthette. Sztálin mániákusan érdeklődött több korábbi despota, elsősorban Rettegett Iván és Amir Timur életútja iránt. Ez abban is megnyilvánult, hogy a régészeket sírjaik kinyitására utasította. Szamarkandban óriási felzúdulást váltott ki, hogy Geraszimov régész, Sztálin megbízottja Timur koporsóját nyitogatja a Gur Emirben. Sztálin parancsának azonban nem lehetett ellene szegülni. A fáma szerint a valóban sérült lábú, alacsony Timur csontozata mellett Geraszimov egy próféciát talált. Ebben Timur azt jósolta, hogy amikor valaki koporsóját háborgatja, akkor egy nálánál is félelmetesebb hódító fogja megtámadni. Mindez egy nappal azelőtt történt, hogy Hitler megtámadta a Szovjetuniót...  Így a történet.

A függetlenné vált ex-szovjet köztársaságok mindegyike igyekszik megtalálni a saját, szovjet hagyatéktól megszabadított kulturális identitását. Mindezzel együtt egy kicsit furcsa, hogy bár a hagyományokat tisztelő, tradicionális üzbég társadalom jelentős része határozottan ellenállt a russzifikálásnak, akár a cárizmus, akár a szovjet uralom idején, a nyelvhasználatban ez kevéssé feltűnő. Én legalábbis nem éreztem az üzbég nyelv olyasfajta "reneszánszát", mint például a kirgiz újjászületése Kirgizisztánban. A városokban kifejezetten az orosz nyelv használata elsődleges, még a feliratok is mintha csak "mutatóba" lennének kihelyezve üzbégül is. A fiatalok jelentős része jól beszél már angolul.

Első látásra kissé bonyolultnak és nehézkesnek tűnik a kánok földjének meglátogatása az egyszerű földi halandó turista számára, de ez csak a látszat. Nem ússzuk meg a vízumot, mint a "haladóbb" közép-ázsiai sztánoknál, lásd Kirgizisztán és Kazahsztán. Mi több, a meghívólevelet sem lehet nagyon megúszni, tehát kell egy helyi utazási iroda pecsétes meghívása. Ez persze azt jelenti, hogy a szállást is tőlük kapjuk, mondjuk úgy, kötelezően azt, amit ők adnak. Ezen talán azért nem kell annyira megsértődni, mert Üzbegisztán nem a Zimmer Frei és a hostelek országa. A vadkempingezős és ismerőshöz bekéredzkedős alvásból pedig komoly probléma lehet a kiutazásnál is, mert a rendőrségi regisztrációval el kell számolni ("registration slips"), a helyiek pedig nem igazán fogadhatnak be külföldit. A meghívólevelet adó utazási irodák által felajánlott általában állami hotelek nem túl drágák, biztonságosak és megbízható minőségűek. A vízumnak nem kell az útlevélben lennie induláskor, elég a meghívólevél és a taskenti reptéren vár bennünket a kihelyezett vízum (közúti és vasúti határátkelőkön gondolom már az útlevélben kell lennie a vízumnak, tehát el kell érte menni Üzbegisztán legközelebbi, bécsi nagykövetségére).

Bár a tashkenti légikikötőben töltött első óra gyakorlott és sokat látott utazók számára is felér egy igazi agyrémmel, az első sokk után viszont minden valahogy olajozottan működik... Először egy szűk és sötét folyosón tömörül össze irgalmatlanul sok ember. A posztszovjet kultúra közös elmei közé tartozik az ilyen helyzetekre jellemző könyörtelen tolakodás. A sorban állás eszméje valóban a "hidegvérű" sztereotípiába szépen beleragadt britekre jellemző, Tashkent pedig igen messze van Londontól. A tülekedésben célszerű a jobb oldali falhoz simulni, mert jobb oldalon lesz az a kukszni, ahol valamennyi, árfolyam szerint napi szinten változó mennyiségű dollár leperkálása fejében útlevelünkbe csapják a vízumot. Aztán szabad lesz az út a kánok földjének minden szép történeti emléke felé. Elkeseredésre semmi ok, ha ebben a kukszniban éppen senki nem teljesít szolgálatot. Ahogy a Galaxis Útikalauzban mondták: Don't panic, it's too late! Kell némi bizonytalansági faktor, előbb-utóbb valaki jönni fog, akár percek, akár órák múlva... Egy praktikus tanács, hogy dollárjaink legyenek jó állapotban és ne legyenek túl régiek, mondjuk 2000 előttiek, mert az öreg és gyűrött dollárokon mindenhol fanyalognak. Vigasz, hogy olyan illegális feketekereskedelem van a valutaváltás körül, hogy dollár nagyon nem maradhat a nyakunkon... (Taxis: "I am big money center, give me all your dollars, give you 2x better rate than official, taxi is free :):):) A helyzet teljesen emlékeztet a mi nyolcvanas éveink valutaszegény viszonyaira és az állam mindent ellenőrizni akaró szerencsétlen kínlódására.

A belépéskor még egy szürreális élmény vár ránk. A vámvizsgálatnál a vámnyilatkozat kitöltése, ahol deklarálni kell minden fillér és cent valutánkat fillér és cent pontossággal. Állítólag előfordul, hogy centre meg is számolják... Kilépéskor megint kell egy ilyen nyilatkozat és nem lehet több pénzünk, mint befelé, mert akkor sefteltünk... Ez igen vicces a bankautomaták korában...

A sok-sok keletről, illetve a posztszovjet világról alkotott előzetes várakozással vagy előítélettel felvértezett utazó azért okosan teszi, ha megengedi néhány meglepetés lehetőségét. Ha egyszerűen elvegyülünk az üzbég városok, vagy az üzbég vidék biztonságos és barátságos világában, akkor számos olyan meglepetés is érhet bennünket, mely árnyalhatja az országról előzetesen alkotott képet. Derékig festett fák és birkacsordák a fővárosi utcákon (bennük meglepően sok fekete báránnyal :)), mesébe illően baktató ősz aksakallok, a közösség tisztelt "vénjei", lenyűgöző fasorok, az üzbég utcák megunhatatlanok...

Bár Szamarkand, Buhara, Khíva mesés fénye mellett talán nem olyan látványos a főváros nyújtotta élmény, Tashkent mégis megér néhány napos sétálgatást. A parkokban a legjobb mindenféle előzetes tervezgetés nélkül elvegyülni és külön-külön bejárni mindegyiket. Meglepően avantgard és elképesztően szürreális meglepetések is vannak a tashkenti parkok tarsolyában. Némi szerencsével egészen alter könyvvásárokra és festmények kollekcióira bukkanhatunk, ha helyes irányokba baktatunk. Az egyik parkban, a Navoiban pedig igazi szájtátizásra méltó csodák akadnak, a szovjet szabadidőparkok tervezőinek elszabadult fantáziája egészen meghökkentő építészeti rémségeket alkotott itt.

A parkok mellett Tashkent másik tuti tippje a metró. Az állomásokat szigorúan őrzik és fényképezni, még a szigorúbbnál is sokkal szigorúbban tilos, de pusztán a megállók dekorációinak látványáért érdemes bejárni a hálózatot. Gyönyörű szobrok és megkapó építészeti kidolgozás, rengeteg márvány jellemzi az állomások többségét. Kedvencem és ajánlatom a Koszmonavtlar állomás, mely az első szovjet űrhajósnak, Jurij Gagarinnak állít emléket. Extra móka, hogy a szerelvényeket úgy indítják tányérsapkás nénik síppal meg tárcsával, mintha valami vasútállomáson lennénk.

További bónuszok: a Telyakshah mecset a világ legrégebbi épen maradt (665-ből származó) Koránjával. Aztán a Romanov palota, egy ide száműzött orosz nagyherceg hajdani rezidenciája, aki művészeti gyűjteményével gazdagította a mai Üzbegisztánt. 

Tashkent kihagyhatatlan látnivalója a stari gorad, az eski sahar, az óváros. Agyagtéglából épült, általában földszintes, az udvarokat és belső tereket hatalmas kapukkal eltakaró házacskák sorakoznak a kanyargós utcácskákon, melyek igazi útvesztőt alkotnak. Megér néhány óra sétálgatást, a bandukolás és néhány "jajeltévedtem" a labirintus igazi közép-ázsiai hangulatában. Kellemesen ellenpontozza Tashkent szovjet hangulatú és modern, kissé presztízs felhangú részeinek másfajta hangulatait. Az egyszerű emberek itt is, mint mindenhol Üzbegisztánban, kedvesek az utazóhoz.

Közvetlenül az óváros mellett található a Chorsu Bazaar, Közép-Ázsia legnagyobb, részben szabadtéri, részben fedett piaca.

Ne mondjuk, hogy nem a méret számít... Káposztából mindenképpen legyen nagyobb mint a fejünk, de paradicsomból is jó, ha legalább akkora a portéka, mint legokosabb testrészünk...Hát igen sok zöldség egészen mutáns nagyságú itt...

Tuti tippem a gránátalma, hatalmas mennyiségben vásárolhatjuk, elképesztően "olcsóért"... Bár fogyasztását célszerű a fürdőszobába lokalizálni, a sok fröcskölés mókája mellett az ízélmény is emlékezetes. Frissen facsart gyümölcslé formájában pedig igazán mennyei. Egyike azon kevés tényleg egészséges portékának, ahol az egészséges tényleg finomat is jelent.  

Gyorsan sutba az elővigyázatossági szabályokkal! Valami olyasmi ugye, hogy ne együnk utcai árusnál, az ilyen lacikonyhaféleségeknél... Hát a Chorsu Bazárban dehogyisnem! Jóvátehetetlen hiba lenne kihagyni valami irtózatosan befüstölt cuccost!

A Chorsu az egyik legalkalmasabb hely arra, hogy láthassuk, milyenek az üzbégek. Az egyszerű emberek kedélyesek és udvariasak, noha nagyon nehéz életet élnek. A portékával nem fognak takarékoskodni a "lacikonyhásnál" sem.

A Chorsu egyik előnye, hogy a standokat minden oldalról körbe lehet járni...

A khleb, a fehér, európaihoz hasonlító orosz kenyér itt is elterjedt, de korántsem olyan dzsesszes, mint a hagyományos üzbég kenyér azzal a szexi fűszeres valamivel ott a közepén. Az üzbég kenyér neve non, nagy tiszteletnek örvend és rengeteg különböző fajtája van. Hatalmas méretekben is készül, mintha egy egész vándorútra szóló elemózsiának tervezték volna!

A Chorsu Bazárban akár egy teljes napot is lehet vígan bóklászgatni az emberek és a portékák között, jókat falatozva a lacikonyhák harapnivalóiból. A néni is jól elfáradt ott az alsó képen. Hát ihatna egy frissen facsart gránátalmalevet.

A megfáradt férfiak meg dohányolhatnak egyet, de jó eséllyel füstölés nélkül. Üzbegisztánban létezik ugyanis egy furcsa kultusz, a nasvai, a füstölés nélküli dohányzás művészete. Esztétikai értéke erősen megkérdőjelezhető, ezt megfigyelhetjük a kereszteződésekben. Errefelé a közlekedési lámpák nem pusztán arra szolgálnak, hogy utat adjunk a másik irányból a kereszteződésbe törő járműveknek. A taxik és más járművek ajtajai kinyílnak itt, a sofőrök pedig rituálisan kiköphetnek valamit. Nos, ez a nasvai, a fogak alá-mögé, vagy valahogyan a szájpadlásra helyezett kis dohánymennyiség. A dohány ereje ezeken a helyeken frissíti a dohányost. Egy taxisofőr megnyugtatott, hogy mint külföldi, úgysem tudom, hogy kell, így ne próbáljam ki. Valóban nagyon kellemetlen lehet, ha valaki rutintalanul csinálja és lenyeli a dohányt. Legalább a kellemetlen füst nincsen.

A bazár körül sasolva szép kollekciót találhatunk a szovjet autócsodák világából. Akadnak itt dinnyeszállító kombi Volga rombolók, szerényebb csapott hátú Moszkvics masinák, gyerekkori emlékeket idéző "mekkorakormányodvan" Zsigulik, a "vidék urai", a GAZ és UAZ gépezetek  és még egészen apokaliptikus Zaporozsec terepjárók is.

Közvetlenül a vasútállomás mellett található a szabadtéri Vasúti Múzeum, a főváros egyik legérdekesebb múzeumi kollekciója. Ha nem is vagyunk olyan vonatmániákusok, mint neves meteorológusunk, Reisz András, akkor is izgalmas ez a vasúttörténeti park. Rengeteg különböző síndöcögény, mozdonyok, utazókocsik, vasúti hóekék, és sok más berendezés tekinthető meg itt, rekonstruálva a szovjet kor vasúti fejlődését. Bónusz érdekesség a kistesó úttörővasutas mozdony. A nagyobb gépek igazán impozánsak. 

A parkban minden nyitva álló járműre fel lehet mászni és belül is lehet tekintgetőzni.

Az "öcsimozdony", egy valaha a helyi úttörővasúton használt sihuhu aranyosan álldogál közvetlenül a bejárat mellett.

Ma a gőzös vasparipák helyén a szovjet dízel flotta megmaradt képviselői mellett néhány egészen modern vonat is jár. A spanyol Talgo cég modelljei, szuperduber intercityféle kocsikkal felszerelt szerelvények járnak naponta kétszer oda-vissza Tashkent és Szamarkand között. A menetidő két óra. A vonat neve Afrosiyob, várhatóan hamarosan Buharáig járnak majd ilyen szerelvények. 2015 őszi állapotok szerint Buharába Szamarkandon át a Sharq nevű hagyományosabb kocsikkal szerelt, de szintén nagyon gyors és kényelmes vonattal lehet eljutni. Szamarkandba is nagyszerű ez a vonat, különösen ha az Afrosiyabra már minden hely elkelt (akár napokkal korábban). Ezek a szerelvények nagyon népszerűek, ritkán járnak és hamar megtelnek. A Sharq sihuhunak van egy hétvégén közlekedő éjszakai változata is. Ezeken kívül persze mindenféle csigalassú, minden tevénél megálló síndöcögények, elektricskák is akadnak, ha valaki kedveli a lassú és meditatív vonatcsattogást. Tervben van egy gyors expressz a Fergana-völgy felé is a völgyet körbezáró hegyeken át fúrt alagúton át. Check for recent updates, ahogy az LP mondaná, amikor tanácstalan valamilyen kérdésben.

Általános megfigyelésem az üzbég vonatokon, hogy a vonatkísérők rendkívül szivélyesek és udvariasak. Szcsusztvuj szibjá kák domá, vagy valami ilyesmi, hogy érezd magad úgy, mint otthon. A Sharq első osztályú fülkéiben vdeó/televízió és nassolni való is jár az utasnak. Az üzbég vonatozás sajátossága még, hogy a pályaudvarokat dupla fémdetektoros beléptetők és biztonsági ellenőrzés védi, belépni csak érvényes menetjeggyel lehet. A jegypénztárak az állomások oldalában, vagy környékén találhatóak. A kuncsaftra váró taxisok hadain sikeresen áttörve a jegyet itt előre meg kell váltani, mielőtt magára a pályaudvarra bejutunk csomagjaink tüzetes átvizsgálása után. Szamarkandban a vasútállomás messze, Buharában pedig nagyon-nagyon messze van a történeti városrésztől. Khívába általában repülő+trolibusz kombóban utaznak a turisták, Urgenchig repülővel, onnan pedig a földkerekség egyik leghosszabb trállejbuszos vonalán irány Khíva.   

A vasúti közlekedés alternativája az iránytaxizás. Maga az utazás így elég gyors. Az idő azzal megy, hogy meg kell várni, míg egy jármű megtelik utasokkal. Mindezzel együtt kiválóan működhet mondjuk a Szamarkand-Navoi-Buhara távon. A helyiek tudják, hová honnan indulnak az ránytaxik. Többé-kevésbé a Lonely Planet útikönyv is tudja.

Az üzbég közúti közlekedés egy igazi "back to the USSR" élmény. Akinek vannak még halvány emlékei a "hazánkban ideiglenesen állomásozó" néhány hadosztálynyi szovjet megszálló csapat közlekedési moráljáról, annak ez egy igazi régi emlékeket idéző időutazás lesz. A járművek kivilágítása finoman szólva önkényes és rapszodikus. A teherkocsik utánfutóit és a traktorok kivágott gyapotbokrokat szállító pótkocsijait gyakorlatilag egyáltalán nem világítják ki. Az autópályákon bizonyos helyeken át lehet fordulni az egyik irányból a másik irány sávjaiba. A járművek mögé mindig kalkulálni kell egy jó eséllyel sötét vontatványt is. Kissé aggasztó, amikor egy ZIL befordul elénk a másik irányból az autópályán és lassan kirajzolódik a pótkocsiként húzott teljesen sötétbe rejtett vizestartály. Maguk a teherjárművek is néha csak valami blinkelő, vagy szemaforszerű valamiket viselnek hátul.

Mindehhez járul még, hogy az "autópálya" közvetlenül a lakott települések mellett halad el, így szemből kerekező biciklisek, átrohangáló gyalogosok, köztük szaladgáló idős bábuskák és babakocsis anyukák tarkíthatják a képet. Egy Buhara-Szamarkand távot éjszaka is iránytaxiztam, hát ritkán aggódom, de itt igaz volt a mondás, hogy "aggodalomra minden ok". Az autózgatás nagy előnye viszont, hogy a tütüzés közben nagyszerű karavánszerájok maradványait láthatja, illetve látogathatja meg a kíváncsi turiszt.

"Minden út Szamarkandba vezet". Minden üzbég utazás egyik fénypontja ez a mesés város, ahol igazából nem elég az obligát turista "highlight" helyeket látni, hanem a város minden részében, óvárosában és modern részeiben is érdemes elmerülni.

Tuti tippem,  szubjektív véleményem szerint Szamarkand leghangulatosabb látnivalója, a Shahizinda komplexum. A szabad fordításban az "élő király sírjának" fordítható Shahizinda tulajdonképpen mauzóleumok sorozata egy hosszú sétány mentén. 

A hetedik században itt temették el Mohamed egyik unokatestvérét, azt a Quasam al-Abbast, aki elhozta Mohamed próféta tanításait Közép-Ázsia ezen vidékeire. Az 1300-as és az 1400-as években aztán tovább növekedett a hely jelentősége, mert Amir Timur és unokája, Ulugbek is újabb épületeket emelt a területen, hogy rokonságuk és kíséretük kiemelt tagjai is a próféta unokatestvérének sírja közelében találhassanak nyughelyet haláluk után. A komplexum maihoz hasonló formája tehát a tizennegyedik században kezdett el kialakulni. 

A Shahizinda hangulata lebilincselő, főleg alkonyatkor, amikor már inkább a helyiek és nem a turisták sétálgatnak az épületek között és ücsörögnek a kereveteken. A hangulat mellett az építészeti, művészeti örökség látványa felejthetetlen. Itt található az egyik leggazdagabb kékfestéses díszítés Közép-Ázsiában.

A kék majolika eredetére számos történet létezik. Az egyik valószínűsíthető variáció szerint a kínai császár ajándékaként kerültek először ilyen csempék Perzsiába, a termékhez adott készítési know-how nélkül :) A perzsák azonban rájöttek, hogyan lehet helyi anyagokból hasonlót készíteni. Timur idején kezdett el elterjedni Közép-Ázsiában ez a csodálatos díszítés.

Szamarkand hasonlóan világhírű, csodás látnivalója a Regisztán épületegyüttes. Csoda a csodában, hogy ez a három medreszéből álló, életét a tizenötödik században kezdő  komplexum a földrengések dacára ma is áll. A Dzsingisz kán által eléggé hatékonyan lerombolt Szamarkandot a vitatott származású, mondjuk úgy, "mongol-török" Timur újjáépíttette és igazi hatalmi központtá tette. Hadjáratai során a meghódított területek legkiválóbb építészeit és szakembereit begyűjtötte és Szamarkandba hozatta. A Regisztán első épületét unokája, a neves matematikus és csillagász hírében is álló Ulugbek kezdte el építtetni a Timur által behozott szakemberek tudására támaszkodva. Tette mindezt 1415-1420 körül. A másik két medreszét, a Sher Dor és a Tilla Kari épületeit az 1600-as években emelték Ulugbek medreszéje mellé. Egy kissé elgondolkodtató érdekesség, hogy a Sher Dor medresze falán levő két állat, melyekről az épület nevét is kapta, tehát ez a két kissé tigris, kissé oroszlán állat nem igazán áll összhangban az iszlám ilyen ábrázolásokat vallási épületeken nem igazán szívlelő előirásaival. De jó egyszerű mondat volt ez. Persze a tigrisek hátán fénylő napkorongok "tigriselgetnek"... Nocsak, csak nem zoroasztriánus hatások? A medreszék átestek ugyan néhány kissé öntörvényű renováláson, azonban mégis felidézik egy kicsit Ulugbek korát. A fáma szerint maga Ulugbek tanított az elsőként elkészült medreszében matematikát, csillagászatot és földrajzot a tudásra és persze hűs, árnyékos udvarra vágyó tanítványoknak.  A Regisztán előtti hatalmas sétátér igen hangulatos alkonyat felé.

A Regisztán előtti téren fénykorában igazán az lehetett izgalmas, amit ma már nem látunk. Ulugbek korában egy hatalmas bazár, üzletek és kézművesek sokasága állt itt. Egyben felvonulási tér, a hadsereg gyülekezőhelye, az uralkodói proklamációk, iletve a kivégzések helyszíne is volt. 

A Regisztán "túlsó" oldalán, a nagy sétatérrel átellenes utcánál egy kissé turistás, csilivili dzsambori lelhető. Itt van egy turista információs hivatal is, ami azért egy biztos pont, mert mellette akad egy bejárat a fallal elkerített óvárosba. Ezt a városrészt oldalról is láthatjuk, ha gyalog megyünk a Regisztánból a Shahizinda felé. Hasonlóan megér néhány eltévedést, mint a tashkenti Eski Sahar. Az agyagtéglás házak útvesztöiben meglepően takaros kis parkokat és mecseteket, sőt egy zsinagógát is találhat a turiszt. 

Szintén a Regisztán másik oldaláról nyílik a Bibi Khanim mecset. Bibi Khanim Timur felesége volt. A mecset építéséhez számos legendás történet fűződik. A legérdekesebb az, hogy a fáma szerint Timur rendelte volna el, hogy a nők kendőzzék el arcukat, minden csábítást elkerülendő, mert a mecsetet építő építész megcsókolta Bibi Khanim arcát, de úgy ám, hogy a nyoma megmaradt, mikor Timur kissé később valami hadjáratról hazatért. Hát jó...

A Bibi Khanim mecset udvarának legemlékezetesebb látnivalója a hatalmas Korán-tartó.

A Regisztán és környéke jelentős renoválásokon esett át az utóbbi időben, bár a Bibi Khanim mecset egy része ebből mintha kimaradt volna. A felújított rész látványosan elszeparálódik a hagyományos óvárostól, hogy ilyen szépen mondjam. Ismétlem a tuti tippet, a turista információs pult mellett van egy kapu az óvárost elkerítő falon, majdnem a Bibi Khanim mecset bejáratával szemben, ott bejuthat a kíváncsi turiszt.

A Regisztán 2001-ben felkerült az UNESCO világörökség helyszíneinek listájára.

Én azt mondom, Szamarkand látványosságai közül a toplistán első a Shahizinda, második a Regisztán.

Harmadik lenne a listámon a már tárgyalt Gur Emir, Timur és Ulugbek nyughelye.

Buhara, vagy Bukhara a látnivalók számában és érdekességében sem marad el Szamarkandtól. Itt első számú kedvencem a Maggoki Attor, a legrégebbi épen maradt mecset Közép-Ázsiában. Történész szíve dobban, a hely különösen érdekes, mert a tizenegyedik századra datált mecset helyén korábban egy buddhista szentély, még korábban pedig egy zoroasztriánus kegyhely is állt.

Buhara kifejezetten turistabarát város. Az óváros központjában találjuk a Lyabi Hauz nevű üdítően zöld teret, mely egy gyönyörű, eperfákkal szegélyezett tavacskával és Nsreddin Hodja szamaragolós szobrával is megörvendezteti az éppen valami oázisra áhitozó utazót. Az óvárosban tovább sétálgatva pedig meglelheti a turiszt a középkori fürdők, a Hamam épületeit. A fürdők nyitva állnak és ha hihetünk a helyieknek, a korabeli, eredet középkori technikával működnek!

Itt talán kevesebb helybélivel találkozhatunk, mint a Regisztán előtti sétatéren Szamarkandban, ami a helyiek számára is az egyik legfontosabb találkozási pont. Bár lehet, hogy csak kissé turistás időpontban jártam erre. 

A fürdők és az eperfás tavacska után irány az Ark, azaz a Bárka Citadella, illetve a Kalyan mecset.

Az általában mindent leromboló Dzsingisz kánt Buharában egy hatalmas, mintegy 45 méter magas torony annyira lenyűgözte, hogy mindenki, talán még a saját megdöbbenésére is épen hagyta.

Amennyire helyesen rekonstruálhatók a források, az iszlám megjelenése előtti időkben a Kalyan mecset helyén is állt egy tűzimádó, zoroasztriánus szentély.

A mecset jelenlegi formája a tizenötödik századra datálható, egyes üzbégek szerint a monumentális épülettel a buharaiak egy kicsit vetekedni szerettek volna a szamarkandi Bibi Khanim mecset patinájával.

A Kalyan mecsetet nem muzulmánok is szabadon látogathatják.

Buhara megkapó szépségéról az errefelé tévedt nagy magyar utazó, Vámbéry Ármin is megemlékezett. Dervis hazánkfiát elsősorban a kora reggeli napfényben megcsillanó kupolák és tornyok látványa nyűgözte le.

Dunaszerdahely neves szülöttének nevét sokan jól ismerik Üzbegisztánban és őrzik emlékét. A dervisnek öltözött magyar utazó egyetemi tanár Szamarkandban, Khívában és Bukharában is hosszabb ideig időzött. Itt, Buhara történelmi épületei között igen neves tudós elődök éltek. A Számánida dinasztia idején Buhara nem csupán hatalmi központtá, hanem jelentős tudományos és kultúrális centrummá nőtte ki magát. Történt ez nem utolsó sorban egy Dzsajháni nevű geográfus munkássága révén. Itt gyógyított meg egy Számánida uralkodót egy bizonyos Ibn Szíva, azaz Avicenna. A híres orvos azt nyilatkozta olyan 1000 után néhány évvel, hogy a világon sehol nem lehet annyi hasznos írást olvasni, mint Buhara könyvtárában. 

Vámbéry Árvin "dervis", civilben egyetemi tanár 1913-ban hunyt el. Halálának századik évfordulóján, 2013-ban Üzbegisztánban is emléktáblákat avattak.

Buhara utcáin érdekes, ha megfigyeljük a helyi, üzbég turistákat is. A város etnikai és vallási összetétele is különlegesen alakult az évszázadok során. Voltak idők, amikor a békésen együtt élő muzulmán, keresztény és zsidó közösségek a vallási tolerancia mintapéldáját jelentették. A valaha jelentős lélekszámú buharai zsidó közösség és a keresztény népesség is megfogyatkozott mára, elsősorban azért, mert a mai Üzbegisztánban kevés a munkalehetőség.

A Citadella volt a buharai emírek könyörtelen despotikus uralmának hatalmi központja, benne az uralkodó adminisztrációjának egységeivel, egy hadiraktárral, a rendfenntartók főhadiszállásával, illetve egy borzalmas börtönnel. A "Bárka" citadella folyosói és helyiségei bejárhatóak és számos meglepetést rejtenek. Az erődítmény első részei valószínűleg már az ötödik században is álltak. a tizennyolcadik században pedig egy zenei előadások számára készült kiegészítés is helyet kapott a citadellában.

A Citadella meglepetéseinek egyike a Vámbéry Ármin emlékét megörökítő kiállítás.


Összes kép - uzbegisztan

vissza