TRAVELINSTEAD128

Saudade, brazil nosztalgia, azaz vágyakozás a vadságra, az őserdei gyümölcslevekre, meg persze egy kis karneválra

2010 februárjában, a riói karnevál idején jártam Brazíliában. Ha egy szóban kellene összefoglalnom, hogy milyen Brazília, minden teketóriázás nélkül rávágnám, hogy vad. Vadul gyönyörű. Nehéz az érzést szavakkal összefoglalni, de itt minden valahogy zabolátlanabb, intenzívebb, szélsőségesebb, mint az öreg kontinensen. Bár a vadság ízének számos eleme kissé riasztóan hatott rám és a biztonságérzetem is talán ebben az országban jutott el a legalacsonyabb szintre, mégis azóta is visszavágyom, vágyakozom oda. Elkapott a saudade, ahogy a brazilok utalnak az ilyen gyógyíthatatlan vágyódásra.

Szinte azonnal felülnék a repülőre, hogy láthassak megint egy darabka dzsungelt, és hogy ihassak néhány zamatos amazonasi gyümölcslevet, egy guaranát, egy acait, egy abaxacit. A brazil sucóknak, ezeknek a trópusi gyümölcsleveknek nncs párja! Az első európaiakat, akik behajóztak a világ egyik legszebb öblének tartott riói Guanabara-öbölbe, az itt élő bennszülött tamainókon kívül a Mata Atlantica, az ősi dzsungel fogadta. Ahol ebből a vadonból ma is látszik valami a riói partoknál, ott ez megkapóan félelmetes kontrasztot ad az emberi terjeszkedést jelző Cidade Maravilhosának, azaz Rio de Janeiro csodálatos városának.

A gyümölcslevek mellett a riói villamosozás az igazi "pepsi érzés". Ha valakit lázba hoznak a síndöcögények, akkor a bolygó egyik legmókásabb villamosán csattogás bizonyára elbűvölő élmény lesz. Az O Bonde fénykorában Rio néhai üzleti és hivatali negyedének, Santa Teresának az ütőere volt, ezen közlekedtek a dolgos tisztviselők és üzletemberek. Az egykocsis, oldalról nyitott csattogós ma már főként a turisták lenyűgözését szolgálja. Egyébként egy hasonló, nyitott, bár bizonyára nem brazil sínvagány maradványa vagy modellje állt nálunk a Nefelejcs utcai kis óvodánkban Székesfehérváron. Hát soha nem gondoltam, hogy pipálok még valami ilyet.

Ha érzünk némi lisszaboni beütést ezen a sárga járműcsodán, akkor az bizonyára nem a véletlen műve. A portugál főváros ódon villamosai is turistacsalogatók már inkább. Az is valószínű, hogy a portugál gyarmatosítók leszármazottai a lisszaboni villamosközlekedést tekintették mintának a riói villamosozás tervezésekor. Dél-Amerikában biztosan ez volt az első menetrend szerint járó villamos. 1877-es átadásával nyolc évvel megelőzi az Európában elsőnek tartott szarajevói (tehát akkor, az Osztrák-Magyar Monarchia igazgatása alá tartozó)menetrend szerinti villamosozás beindulását 1885-ben (erről tessék ám itt elolvasni Bosznia-Hercegovináról szóló írásomat: www.travelinstead128.hu/utleirasok/bosznia-hercegovina/36311/

Brazília a hatalmas társadalmi különbségek országa. Ezt könnyű kimondani, megrázó élőben látni. A tehetősebb és a szegényebb rétegek között tátongó szakadék teljes vadságában, kendőzetlenül látszik. Tény, hogy a nyolcvanas évek közepe, a katonai diktatúra vége óta számos különböző kormányzati és civil törekvés van arra, hogy a naponta helikopterrel közlekedők és a favelákban alapvető infrastruktúra nélkül élők világa közötti távolság némiképp csökkenjen.

Mindezektől függetlenül a látogató teljes durvaságában érzékelheti egy, az európai viszonyoknál sokkal kisebb szociális biztonságot nyújtó világ megdöbbentő valóságát. Sao Paolóban láttam olyan utcát, ahol tízméterenként feküdtek az utcán, kartondobozokban alvó és lakó emberek.

A háttérben látszó ősi Mata Atlanticát igazán változatos építészeti eklektikum szorította ki a területről. A számomra legkevésbé barátságos épületek a felhőkarcolók. Én nem kedvelem az ilyen építészeti magasságokba törekvést és nem is iszom annyit, mint az ilyen toronyizé tetején viszkiző Jockey Ewing. Zavar, hogy nem látok tőlük perspektívában. Szerintem határozottan ártott a brazil nagyvárosoknak, hogy elkezdték majmolni az észak-amerikai "gringók" mániákus felhőkarcolózó hóbortját. Sajnos számos régi koloniális épület esett áldozatul a toronyházterrornak.

A magasba szökők mellett itt-ott beszorult egy kicsi régi... (fent). A beépítetlen, főleg hegyoldali városrészekben pedig favelák, minimális infrastruktúrával is alig rendelkező nyomornegyedek épültek a múlt században. Gyakorlatilag Rio bármely pontján szembejöhet egy favela, mintegy hatszáz van belőlük.

A legnagyobb ilyenben, Rocinhában több százezer ember él. A turisták mostanában vezetett túrákon vagy egyénileg is bejárkálnak ezekbe. A favelákban a privát és a  nyilvános szféra keveredik, az utcákon zajlik sok minden, ami más lakónegyedekben a kapuk mögött zajlana, a meccsnézésektől kezdve a konfliktusokig. Ez valószínűleg még akkor is csökkenti a látogató biztonságérzetét, ha konkrét veszély éppen nincsen. Az egyik ilyen negyedben pousada, azaz vendégház, hostel is működik az ehhez hasonló helyen megszállni kívánó turisták számára.

 A favelák újjáélesztésére és felemelésére számos kormányzati és civil kezdemlnyezés zajlik a kilencvens évek őta. Ilyen az ambíciózus favela-bairro program, vagy ide tartznak a kisebb civil kezdeményezések (például Haas és Haas utcafestő programja, erről egy TED előadást is készített a holland aktivista testvérpár). Az egyik favelában egy Michael Jackson szoborra lehet találni, mert itt forgatták az énekes egyik videóklippjét (azt hiszem, ez a They don't care about us című talán).

Rio de Janeiro az "álomstrandok" városa, hiszen a világ legszebb öblének partján talán fürdenénk is a vízben. Persze az álomstrand mindenkinek mást jelent, tán épp ezért Rióban sok különböző partszakasz van. Mindegyik eltérő egyéniség, így aztán különféle álmokra találhatunk rá.

A nagy strandparádé legendás öreg játékosa a Copacabana, a strandok strandja, az élő legenda. Az igazsághoz tartozik, hogy talán azzal a kissé erőltetett hasonlattal lehet rá tekinteni, mint amikor egy agg matuzsálem zenészt, a "legendát" viszonyítjuk a többiekhez. Ipanema és Leblon is felkapottabb partszakaszok már, tisztább vízzel és parti fövennyel. Botafogo sokkal nyugodtabb és biztonságosabb, és még sorolhatnám. Azért akkor is a Copacabana a legenda...

A legenda, bár kissé megfakult és dekadens bohémsággal várja a turisztokat, rendületlenül őríz néhány hagyományos "toposzt". Ezek közül az egyik legkedvesebb a focizósdi. Ha valakit egyáltalán, de tényleg abszolute nem hoz tűzbe az ilyen idétlen, csapatostul rohangálás valami labda után, mármint a futball, itt, a Copacabanán mégis felfigyelhet rá, esetleg kedvet is kaphat hozzá.

Tényleg, de tényleg él még az a világ, hogy a favelák, a nyomornegyedek gyerekei, meg minden egyéb helyi menő csávó, ráérő nyugdíjasok, meg a belevaló turisztok itt együtt rúgják a bőrt a Copacabana homokján, a Guanabara-öböl festői sziluettjével a háttérben.   

"Amikor mindenki foci akar lenni", ez egy demokratikus, őszinte, vidám, tehetséges futball, korra, nemre, nemzetiségre, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül. Bizony "nem ám az akadémia"... Ide nem kell stadion... Bizonyára túlzás, amit családom nyugdíjas barátai mondogattak régen, hogy a brazil partokon, "úgy nőnek a sztárfocisták, mint réten a virágok", de a legendából maradt valami. Nem véletlen, hogy a fáma szerint Brazíliában zajlott minden idők legnagyobb nézőszámú mérközése. 1950-ben mintegy 180 000 ember nézte végig a riói Maracana stadionban, ahogy a brazil csapat veszít a szomszédvár Uruguay nemzeti válogatottjával szemben (egy gól különbséggel).

Ha netán mégis úgy véljük, hogy a lökött labda után való rohangálósdi örömét érdemes meghagyni másoknak és elég ezt nézegetni, akkor irány és a futballkapuk között keressünk bodegaféle valamiket meg napernyőket. Ezek lesznek a botecók, a látványosan "old-school" parti büfék. Az igazi Copacabanára való, botecóból vásárolandó és homokba süppedő kempingszékben elfogyasztandó nedű a caipirinha. Bizony, még jobb mint a foci. Ez az itóka egy ilyen cukornádas alkoholos vidámító, benne még jó sok mentával és cukorral. Mentás-cukornádas ritmusperdítóvel nézni a naplementét és a jövő világhírű focistáit, ez ám az élet, komák!

Naplemente után viszont nem célszerű itt romantikázni, mert az élő legenda cseppet sem a legbiztonságosabb környékek egyike az egyébként sem  éppen veszélytelen Rióban. A Copacabana környékén rengeteg lopás és más bűncselekmény történik. Óriási tömeg is tud lenni a mintegy öt kilométer hosszú plázslegendán, a becslések szerint Rod Stewart 1994-es koncertjén mintegy három milliónyi, a Rolling Stones 2006-os szabadtéri koncertjén pedig másfél milliónyi zenebarát lélek zsúfolodott össze az örök Copacabanán.

A Copacabana fénykora a múlt század huszas éveiben kezdődött és bő három évtizeden át tartott. 1924-ben nyitotta meg kapuit a Copacabana Palace, a kor egyik legmenőbb lexushotelje (fent). A nemzetközi jetset, színészek, üzletemberek, politikusok felkapott "házi strandja" lett a Copacabana. Ennek a lassan száz évvel ezelőtt kezdődött pezsgésnek tekintélyes építészeti öröksége van a hotelek frontján, bár lassan eljár az idő a nagy"boom" épületei felett.

A Copacabanán focizó gyerekek, fiatalok, ifjú reménységek egy része azokból a favelákból jön le ide, melyek a közeli hegyoldalakon körbeveszik a Copacabanát. A favelák mellett a magasabb helyeken a maguk drámai pazarságában látszanak a Mata Atlantica maradványai is, ha a part felől felfelé tekintünk. Ha sem ezek, sem a foci, sem a röplabda és a foci valami érdekes keveréke, a futevolei nem köti le a turisztot, akkor gyönyörködhet az ide látszó Pao de Acucar szépségében, mielőtt elindul a több tucatnyi kevésbé legendás, de legalább annyira különleges és egyedi strand felfedezésére. 

A Copacabanáról a parton délnyugat felé haladva elérjük Arpoadort. Ez a partszakasz a szörfösök paradicsoma. Tovább bandukolva ebben az irányban átsétálózunk a cariókák, azaz a riói lakosok jelenlegi toptrendy, legfelkapottabb strandjaira, Ipanemára és Leblonra. A két plázs fákkal szegélyezett utcácskái, nyitott kávézói értelmiségi, művész törzshelyek voltak már évtizedekkel ezelőtt, még mielőtt a hetvenes évektől a fiatalok legnépszerűbb partjai és az élénk éjszakai élet színterei lettek. Vasárnaponként a part menti utakat lezárják a járműforgalom elől, óriási dzsámbori van itt.

Közvetlenül a vízparton is igen zsufi tud lenni. Ez a helyi "Aranypart", ha már Siófok környékéhez szeretnénk hasonlítani a Cidade Maravilhosát. Igen, ez a hűtőtáskás, gyékényes, kempingszékes, strandon sétálós muri itt is adódik, a világ egyik legszebb öblének partján. A szárazföld belseje felé itt nem favelákat találhat az utazó, hanem egy kerékpárúttal körbevett gyönyörű tavat, a Lagoa Rodrigo de Freitast és a nagyszerű botanikus kertet. 

Ha a Copacabanáról a másik irányban, észak felé indulunk el, akkor az ezerarcú riói strandvilág nyugis változatát fedezhetjük fel. Botafogo és Urca leginkább az olyan turisztoknak jár a kedvében, mint a Balaton partján szeptemberben nyugodt mélázgatással, hátra tett kézzel sétálgató nyugdíjasok. Ez az egyik legbiztonságosabb és legtisztább környék, festői kilátással a Guanabara-öbölre. Itt minden méteren készíthető egy csodapanorámaszelfi. Közel van ide Flamengo is, Rio egyik legrégibb, árnyas utcákkal borított , hagyományos stílusú lakónegyede. Szerencsére errefelé az épületek is emberi méretűek, és nem rontják az összhatást holmi felhőkarcolók és magasházak.

Urca partszakaszánál emelkedik a Pao de Acucar, ez a valaki(k) által süvegcukor formájúnak látott fura gránitszikla, a "Süveghegy". Ha a parti panorámázós már túl kényelmes, akkor lehet még lustitörpösebb cselekedetre szánni magunkat és más turisztokhoz hasonlóan felszállni a drótkötélpályás telefericóra és buzgó szájtátizás közepette két kanyarral, egy átszállással feldzsesszelni ezzel az 1912 óta működő drótcsodával a hegyecske tetejére.

A mintegy 400 méter magas Pao de Acucar a mesebeli "1 millió dolláros kilátásokat" nyújtja. Félúton, körülbelül 220 méteres magasságban, az átszállási helyet jelentő Morro da Urcáról festői látványt nyújt a Guanabara-öböl és a bájos Praia Vermelha, az eldugott, vörös fövenyű strand.

A második kabinos teleferis kanyar után, a gránitszikla tetejéről pedig az egész Cidade Maravilhosa, azaz a Csodálatos Város panorámáját méregethetjük. Ha szeretnénk néhány overtrendy turiszthoz vagy szerelmezős párhoz hasonlatosnak lenni, akkor tehetjük ezt vödörben jégbe hűtött pezsgővel vagy caipirinhával a kezeinkben.  

A Morro da Urcánál tett hatásszünet egy különleges élménnyel is megajándékozza a látogatót. Egy gyalogos ösvényen a néhai Mata Atlanticát idéző sűrű ősdzsumbujtól körülvéve battyoghatunk egyet sok-sok micos, azaz gyűrűsfarkú majom mosolyától kísérve.

A Pao de Acucar tetejéről látható, ahogy az 1100 tonnás, 38 méter magas Cristo Redentor letekint a városra. Az óriási szobrot az 1920-as években építették a brazil katolikus közösség felajánlásaiból.

Brazíliában nem vetekszik a fehér hollóval a helikopter. Szerintem bizonyosan benne vannak a TOP 10 listán a magánhelikopterek számát tekintve, így Urcára is kellett egy helipad. A műltban is kedvelték ezt a környéket a vagyonos vagy éppen úgynevezett előkelő körök.

A Pao de Acucar kilátópontjairól látszik például az 1800-as években a hódító Napóleon elől ide, a gyarmatra menekülő portugál udvartartás egyik kedvenc területe. Dom Joao régensherceg, a későbbi Vi. Joao, azaz VI. János ("Portugália, Brazília és Algarve királya", aki 1815 és 1822 kozött brazil földről uralkodott)) 40 hajónyi kisérővel együtt érkezett ide és igen megkedvelte a világ legszebb öbléhez való hényszerű menekülést. A derék Joao felesége, Carlota Joaquina fájintos panorámás villát építtetett Botafogo partjaira, hogy legalább olyan jó legyen neki, mint egy Balatonra néző wigwammal büszkélkedő magyar nyugdíjasnak.

Ezzel a néhány stranddal még csak egy kis ízelítőt szerezhet a turiszt a riói plázsok sokszínű világából. Ott van még Itaipu, Itacoatiara, aztán Guaratiba, ez a tengeri hekentyűs éttermeiról nevezetes, Recreio dos Bandeirantes, egy nyugodt öböl, Praia do Pepini, a sárkányrepülősök paradicsoma, Prainha, szörfölős tuti hely, vagy Grumari, az egyik legeldugottabb partszakasz.

A Centro, Rio belvárosa hétköznapokon legalább olyan izgalmas, mint a vízpart változatossága. Karnevál idején nem csupán a strandok korzói, hanem a belváros utcái is megtelnek táncoló szamba csoportokkal és a turisták tömegeivel. A falakon itt is mindenhol graffitik virítanak, mert Rióban ezt annyira szabad, hogy aki kivált egy erre szóló engedélyt, az némi megszorításokkal aztán szabadpn fújhatja.

Számomra a Centro legmarandandóbb élménye a Praca Floriano. Itt áll az impozáns, ha az útikönyvek is azt mondják, akkor bizonyára neoklasszikus Teatro Municipal, a városi színház (lent). Munkanapokon délután megtelnek errefelé a kávézók. 

Rio másik lüktető, nyüzsgő "lelke" Lapa környéke. Az Arcos de Lapa az egyik legjobb helyszín, hogy fotót készítsünk az O Bonde síndöcögényéről, amint elcsattog Rió bulinegyede mellett. lapa egy igencsak eklektikus városrész, a legkülönfélébb stílusú épületek állnak itt a legváltozatosabb célokkal. Kávézók, éttermek, bárok, szupermarketek, hotelek sokasága szolgálja itt a cariócák és a turisták igényeit, a környező dombokra felkapaszkodó utcácskák pedig favelákba vezetnek.

Egy éjszakát egy lapai  hotelben töltöttem karnevál idején. Itt a környező utcákon estétől reggelig egy pillanatra sincsen nyugalom, lüktet az élet, a város legjobb street partyja éppen next to da house. 

Az Arcos do Lapa mintegy 64 méter magas tetején csörömpöl az O Bonde, a nyitott fedélzetén integető és visítozó turistákkal egyetemben.

Az Arcos do Lapa előtti tágas nyitott tér rendszeres szabadtéri koncertek, szambapartik, szombat éjszakai utci bulájok színhelye.

Lapa a legjobb környék a kiülőzésre, utcai kávézók élvezetére.

Lapához közel esik Santa Teresa, a néhai "City". Ide gyalog is át lehet sétálni, de vannak erre zűrös környékek, így inkább csattogjunk és sikongassunk azon a nyitott villamoson.

Az aranyos brazil jellegzetességek egyike a Chaveiro, azaz az utcai kulcsmásoló bodega. A másik kedvencem az aranyos apróságok közül, hogy metróállomásokon az italautomaták mellett könyvautómaták is vannak, így vehetünk az útra egy könyvet.

Persze Rio elsősorban a karneválról, a karneválok karneváljáról híres. Az igazsághoz tartozik, hogy szinte minden derekasabb brazil város rendez karnevált. A helyi erők szerint más brazil városok karneváljai bizony akár jobbak is lehetnek mint a riói. Carina, egyik riói ismerősöm a salvadori bulira esküszik, pedig az északi Salvador do Bahia még Riónál is veszélyesebb város.

A karnevál időszakának lényege, hogy gyakorlatilag mindig és mindenhol karnevál van, nem csupán a legfényesebb látványosságoknak helyet adó Sambadromón. Ha valaki alszik éjjel, az sem marad le semmiről, mert reggel még zajlik egy kis utcai karnevál. A város különböző részein bandák, a különböző szambaiskolákhoz vagy más táncos csoportokhoz kötődő felvonuló csapatok köré gyűlik egyre kiterjettebb és vidámabb táncoló, ugrándozó, sétálgató tömeg.

Ezek a csapatok, a blocók indulhatnak a város legkülönbözőbb pontjairól. Különösen lelkes és méretes társaság jön össze a strandok sétányain. Ez egy igazi utcai népünnepély.

A karnevál öt napja alatt akár öt milliónyi ember kapcsolódik be az ünneplésbe, mely a Lent, a húsvétot megelőző negyvenhat napnyi időszak bevezetése. Legalább ötszáz hivatalos parti zajlik ilyenkor, de erről igazából oktalandi statisztikát csinálni, mert gyakorlatilag bármerre és bármikor lehet spontán fieszta.

Rio karneváljainak történetét 1723-tól kezdve jegyzi a história. A szamba azonban csak kétszáz évvel később, az 1920-as évektől veszi át a főszerepet a karnevál forgatagában. Az első évtizedekben a buli fénypontja az volt, hogy lime illatú vízzel, tehát valami illatosított löttyel fröcskölték egymást a vidám, javarészben portugál bevándorló tagok.

Egy karneváli éjszakán akár kétmilliós tömeg is fiesztázhat egyszerre az utcákon. A látogatók egy kis része nézi csak a szambaiskolák nagy éves vetélkedését a Sambodromón, a többiek városszerte dzsamboriznak. A toposz szerint a szambás táncosnők öt nap és öt éjjel folyamatosan táncolnak...Na persze, ez olyan mint a mesében az a hét nap, hét éjjel vígadtak a lakodalomban, amikor a királyfi elnyeri a fele királyságot még a kisasszonyt és van a lakodalmas hepaj. Én ezt már akkor sem hittem el... 

A februári karnevál idején Brazíliában éppen nyár van, az ötnapos fieszta pedig ünnepi időszaknak számít. Akad hát számos carioca, akinek karácsonytól a karneválig gyakorlatilag a nyári szünet zajlik, sok-sok bulival.

Ha a turiszt komolyan gondolja, hogy ő tényleg öt nap és öt éjjel táncolni fog, aludni meg úgyis ráér később, akkor igyon rengeteg vizet és rengeteg sucót, gyümölcslevet. Én tematikus gyümölcslevező túrákat tartottam itt, sucótól sucóig. Esküszöm a guaranára, erre az őserdei áldásra, melynek koffeintartalma igen parádés.

Ha a partiról az evés jut eszünkbe, mint egy táposabb fesztiválozónak, akkor is jöhetnek a gyümölcsök. Az acai na tigela com banana e granola, pont jó lesz, akár érti a turiszt mi ez, akár nem. Masszívabb étekre vágyva érdemes egy kicsit lokálozódni, és kipróbálni valamilyen farofában, azaz ha minden igaz maniókagyökérből készült lisztben edzett sültet.

A szamba, ez az eredetileg afrikai, a fekete kontinensről áthurcolt rabszolgák által az Újvilágba hozott ritmusokat ötvöző tánc valamikor talán a transzbaesés elérését szolgálhatta. Nevének eredetére több magyarázat van, a legelgondolkodtatóbb verzió szerint  valamelyik nyugat-afrikai bantu nyelvjárásban imádságot jelentett a szó. A szamba brazíliai történetéről minden helyinek megvan a maga sztorija, bizonyosan mindegyik igaz.

Egyszer életében talán minden humanoid megpróbálkozik a szambával, én még fénykoromban a jásdi amatőrcsillagász meteorészlelő táborban tettem ezt. Egyik amatőrcsillagász társunk bravúros táncos és remek táncoktató is volt egyben, így hát úgy gondolta, hogy partiszambát tanít nekünk. Őszintén szólva, nekem ez a maozgás kissé femeninnek hatott, így inkább egy kis földkupacra telepedve szórakoztam a többieken. Tény, hogy a lányoknak jól mutat, a braziloknak meg a "vérében van", hogy ezt a farkasordító közhelyet elsüthessem.

A karnevál profánabb oldalaihoz tartozik, hogy több százezernyi nyilvános toalettet állítanak ilyenkor cstasorba Rióban. A toitoik erdeje miden látogatónak elegendő kell, hogy legyen, mert használatuk megkerülése elméletileg egészen csillagászati össegű bírsággal járhat. 

A nagy rivális, Sao Paolo legalább olyan sokszínű város, mint Rio. Itt is rengeteg falfestmény dísziti a várost, köztük néhány egészen furmányos alkotás. A számok tükrében Sao már nagyobb város, mint Rio, tehát Brazília legmagasabb lélekszámú metropolisza. 

Most kolmolyan, ha ráérnek egy kicsit, akkor kinyúlnak az ablakon és festegetnek egy kicsit az épületre? Úgy látszik, Saóban is engedélyezett a graffitizés és elég népszerű is.

Ez a lüke manhattani módi persze Saót is elérte, és nem lehetett kimaradni a felhőkarcolós hóbortból. Így hát szépen megtekinthető az égbeszökők különböző generációinak fejlődése. A toronyházak tetején gyakran fellelhető egy obligát helipad, hiszen talán ebben a városban használnak a legtöbben magánhelikoptert. Az erősen tehetősek leginkább a dugókat és a dugókkal járó biztonsági veszélyt, a gyajkori rablásokat szeretnék elkerülni.

Rióban a legizgalmasabb, a legbohémebb, a legfurább, a legbizarrabb és a legtaszítóbb városrészek is megtalálhatóak a brazil kínálatból. Luz a kulturális élet központja, Parque Siquiera Campos gyönyörű parkja a hajdani atlanti esőerdőt rekonstruálja a betondzsungel közepén, Parque do Ibirapuera mindig tele van rendezvényekkel. A külvárosokban bizarr "love moteleket" lehetett látni a buszból, iszonyatosan visszarionovics színekben.

Sampa, ahogy a helyiek Saót nevezik, talán kicsit nehezen feldolgozható város. Gyalog bejárhatatlan, metróval biztonságosan leküzdhető. Hát a helikopter? Ha a turiszt elég időt van itt ahhoz, hogy csatlakozzon egy helikoptert fenntartó "colectivóhoz", akkor hát repkedhet...

Brazíliáról beszélve megkerülhetetlen a biztonság kérdése. Az már önmagában sokat elmond, hogy Sao Paolóban éjszaka nem kötelező megállni a villanyrendőr piros fényénél, elég csak lassítani, hogy így is csökkentsék a rablások és a carjackingek számát.

Aztán akadnak további jelek. Rióban hatalmas, masszív, erődszerű kerítéseket lehet megfigyelni számos helyen. A bankautomaták általában védett, zárható helyen vannak, szinte soha nem az utcafronton. karnevál idején egyébként kifogyhat belőlük a pénz, a valutaváltás pedig külön mizéria Brazíliában (kevés helyen, bonyolultan és nagyon lassan csinálják). 

Mivel sikerült átélnem azt a tanulságos élményt, hogy megtámadjon és állon vágjon egy utcai rabló, szépen elmondhatom, mit nem szabad csinálni. Nem tartom magamat kifejezetten butuska turistának, de egy riói délelőttön sikerült mindent elkövetnem, ami no, no, no. Éjszaka Sao Paulóból buszoztam vissza Rióba egy éjszakai járattal. Saóban nagyon bátor lettem, mert ott véletlenül bejártam egy favelát úgy estefelé minden gond nélkül. No, akkor lássuk mit ne tegyünk. Semmiképpen nem tanácsos olyan környékre bemenni, amit a helyiek és a megbízható útikönyvek (lásd Lonely Planet, európai utazó nem megy nélküle sehova...) veszélyesnek és no-go zónának nyilvánítanak. Rióban a távolsági buszpályaudvar, a Rodoviaria környéke éppen ilyen. Nos, én átvágtam rajta. Ne takarékoskodjunk a taxival, ha ilyen környéken vagyunk. Én takarékoskodni akartam. Ne magyarázzunk, tetessük az értetlent, meg kötekedjünk a ránk startoló rablóval. Én pont ezeket tettem. Az eredmény egy erőteljes állon vágás, hátraesés és a "Money, money, money" üvöltéstől való meghökkenés volt. Ezen a ponton már gyorsan találtam valami reálost a zsebemben és megváltottam magam, mivel minden holmim éppen nálam volt köztük két mobiltelefonnal és két bankkártyával, ezeket nem kockáztathattam, mert akkor nem jutok haza. Így körülbelül ötezer forint körüli összegbe került a kaland és a tanulság. Másnap reggelizés közben ment a televízió a Hotel Astoria Copacabana éttermében, és láthattam egy hírt egy előző nap megölt amerikai turistanőről, aki egy hasonló szituációban életét vesztette  Savador do Bahia buszpályaudvarára menet. Tehát akkor maradjunk a biztonságos környékeknél és a taxinál, illetve a metrónál, Brazíliában ez általában biztonságos.  

Bom viagem!