TRAVELINSTEAD128
Szabados Péter honlapja
Kapcsolat
globetrekker128@gmail.com
Észtország szürke tengeralattjáróján
2025.08.30.
Észtország
Észtország szürke tengeralattjáróján
Ritkán emelek ki egy élményt külön bejegyzésként egy adott országra vonatkozó utazási beszámolókból. Az észt Lembit tengeralattjáró bejárása azonban olyan különleges ajándék az utazónak, hogy egy egész írást szentelek neki.
Az észt főváros, Tallinn szerintem az egyik legkellemesebb hangulatú és legvonzóbb főváros az általam ismertek közül. Számos váratlan meglepetéssel szolgál, például ezzel a tengeralattjáróval.
Persze kell egy sajátos lelkület ahhoz, hogy valakit a közlekedési, tengerészeti vagy hadtörténeti múzeumok láttán ragadjon el a hév.
"Rétegzenés fan' talán az, aki a közlekedési múzeumokban jön tűzbe egy hatvanéves farmotoros Ikarus, egy ötvenéves kocka 250-es Ikarus, vagy akár egy csak csupán harmincéves gyönyörű mátyásföldi E98 Ikarus láttán. Netán mementónak kiállított gőzmozdonyokat simogat a pályaudvarok mellett, vagy hajóroncsokon álmélkodik.
Olyat is láttam már, hogy valaki végigfotózza az összes löveget egy hadtörténetiben. A tengerészeti térképeket egyenként fotózgató meg pont magam is lehetek. Míg a közlekedés, tengerészet, hadtörténet iránt kevésbé rajongók elnéző mosollyal szemlélhetik mindezt, aki értő közönség, bizony tudja, milyen izgalmas ez.
Nos, régi buszokat, mozdonyokat, hajókat viszonylag sok helyen csodálhatunk, tengeralattjárókba szállásra viszont korlátozottabb a lehetőség (tizenkilencedik századi gőzmozdonyok repertoárját még olyan valószínűtlen helyeken is fel lehet fedezni, mint egy havannai buszmegálló, tessék erről elolvasni remek kubai útleírásomat ezen a honlapon).
Igen, Tallinnban bumlizhatunk egy igazi tengeralattjáróban, a körajtókon átbukdácsolva egyik helyiségből a másikba. Igen, tengeralattjáró. Még jó, hogy nem Z generációs vagyok, mert akkor biztosan úgy írnám le, hogy tenger alatt járó. A generációs szakadék másik oldalán mindent külön szavakba szednek, amit logikusan egy szóként kell leírni. Mint boomer, én azért még érzem ennek a logikáját.
Ez a vízalatti csoda amúgy szürke, ha valaki esetleg netán a Beatles után sárgában látna minden ilyesmit. A Yellow Submarine esetén ma sem tudjuk pontosan, mire gondolt a két költő, Paul és John (az utóbbi a Lennon), amikor Ringo Star számára megírták ezt az eredetileg gyermekdalnak készült örökzöldet. Számos konteó látott napvilágot a sárgaság okáról, mert ők nem árulták el a titkot. Mindenesetre a Vad Fruttik is hiperkúlnak gondolta a sárgát, mert Sárga Zsiguli című számukban szintén ebben a remek színben énekelték meg a Togliattiban készülő Ladákat (ezeket az 1970-es években a hazai, szovjet piacon Zsiguli néven is értékesítették). Igen, azokról a szovjet vadakról van szó, ahol akkora volt a kormánykerék, mint a többi kerék.
A Tallinn tengerparti részén, a kedves történelmi belvárostól mintegy 20-30 percnyi sétára található Estonian Maritime Museum, Észtország tengerészeti múzeuma családok, gyerekek, iskolai csoportok számára is ideális. Éstországban mindenhol gondolnak a gyerekekre, Tallinn történelmi főtrén is egy nagyobbacska játszőtér található. Ez egy egészségesen jövőre orientált ország, markáns ellentétben mondjuk a mi vármegyézős, múltba révedő hülyeségelésünkkel.
A grandiózus múzeum ötvözi a szórakoztatást az ismeretterjesztéssel. Nem csupán a fanatikusok kajtathatnak kedvükre a hajók, tengerészeti felszerelések, térképek között.
A "Tallinn Card'" nevű háromnapos bérlettel mintegy 70 euró ellenében Tallinn minden nagyon igi és kicsit izgi múzeumába beléphet a turiszt és ingyenes lesz a tömegközlekedés is.
A helyiek, tehát a tallinni lakosok számára a helyi tömegközlekedés egyébként ingyenes, de sokan elfelejtik, hogy a turistákra ez nem vonatkozik. Számukra ezért is ideális a Tallinn Card, bár a kompakt Tallinn elég ügyesen menedzselhető tisztán gyalogosan vagy kerékpárral is.
A múzeum egy része kültéri, itt a tengerparton vizslatható például egy jégtörő hajó. Az igazi nagy attrakció, a tengeralattjáró viszont a beltéri részben van, egy hatalmas csarnokban. Ez korábban egy replülőgépek számára épített hangár volt, itt állomásoztak a tengerpart légvédelmét ellátó repülőgépek, mielőtt az épületből múzeum lett.
A víz mélyének meghódításában 1960-ban érte el a legnagyobb bravúrt az emberiség, amikor a svájci Jacques Piccard és csapata tudományos céllal sikerrel merült le egy búvárkapszulában a "világóceán legmélyebb pontjaként" aposztrofált területre és vissza is tért onnan (kevésbé ismert, hogy apja, Alexander az ismeretlen másik irányába érkezett először, ő emelkedett első emberként a sztratoszférába).
Hosszú út vezetett azonban idáig. A víz alatti katonai tevékenységre már az ókorban és a középkorban is akadták példák. Búvár Kund történetét talán mindenki ismeri a magyar középkorból.
Az 1620-as években I. Jakab angol királyt igyekeztek elbűvölni egy többé-kevésbé a víz alatt közlekedő nagy hordóval. A találmány emberekkel a fedélzetén, emberi hajtással néhány sikeres próbautat tett a Temzén. Egyes források szerint maga az uralkodó is betrappolt egy kicsit a hordóba ripacskodni, mint lukasenko viktor a belarusz krumploföldekre. I Péter orosz cár is ambícionált víz alatti katonai eszközöket. Ezek a kísérletek azonban az uralkodó halálával és a pénzforrások elapadásával elhaltak.
Nem annyira közismert, hogy a neves Fulton, aki először épített kereskedelmi célra is alkalmas gőzhajókat az USA-ban, ezt megelőzően néhány abortív kísérletet tett tengeralattjárók építésére francia szolgálatban. Tette mindezt a tizenkilencedik század elején, míg a század második felében az észak-amerikai polgárháborúban próbálkoztak torpedókkal hajókat elsüllyeszteni. A déli Konföderáció víz alatti herkentyűje ugyan sikerrel megtorpedózott egy északi hajót, de maga is elpusztult, így a rabszolgatartók felhagytak ezzel az innovációval.
Az 1800-as évek végén egy John Philip Holland nevű ír származású lángelme lesz az, aki megtervezi az első modern értelemben vett tengeralattjárót. Meglepő módon egy baleset is segítette a technikai áttörést. Az Amerikai Egyesült Államokba költöző Holland ugyanis megcsúszott Boston jeges utcáin és annyira összetörte magát, hogy hónapikog ágyhoz lett kötve. Ez viszont rengeteg időt adott neki arra, hogy tervezzen és gondolkodjon.
Mondhatnánk, kínjában rájött, hogy miképpen lehet a tizenkilencedik század három nagy technológiai vívmányát (elektromos hajtás, belső égésű motor) egy víz alatti közlekedési eszköz működtetésére használni. Elkészültek hát az első USS tengeralattjárók, Holland cége, a General Boat Company pedig az USA egyik legnagyobb fegyvergyártó cégévé nőtte ki magát.
Az első világháboróban a brit és a német haditengerészet is jelentős összegeket ölt katonai tengeralattjárók építésébe. Megjegyzendő, hogy mindkét, egymással vetélkedő állam katonai vezetésében heves viták zajlottak a tengeralattjárókban csodafegyvert látók és az őket hülyeségnek tartók között.
A Tallinnban kiállított katonai tengeralattjáró, a Lembit 1936-ban készült. Brit gyártmány, az Egyesült Királyságban készült egy másik katonai tengeralattjáróval, a később a világháborúban elpusztult Kalev nevű vassal egyetemben.
Nevét a Londonba akkreditát észt nagykövet adta neki, egy észt nemzeti hős után bautizálva a zászlóshajót.
Észtország az Oroszországban lezajlott bolsevik puccs után kitörő polgárháború során tudott elszakadni Szovjet-Oroszországtól és függetlenné válni. Az 1918-1920 közötti háborút észt függetlenségi háborúnak nevezik az észtek.
Az észt vezetés a harmincas években felismerte, hogy kulcsfontosságú a tengeri útvonalak biztosítása az ország függetlensége és a nyugati hatalmakkal való kapcsolat fenntartása érdekében. A szovjet és a náci fenyegetés árnyékában, 1937-ben álltak az észt haditengerészet szolgálatába az új tengeralattjárók.
1940-ben a Szovjetuinió bekebelezte Észtországot Lettországgal és Litvániával együtt.
A Lembit a szovjet haditengerészet kötelékébe került. A gépezetbe szovjet alaktrészek is kerültek, ezt jelzik a cirill betűkkel íírt orosz feliratok.
Egészen 1979-ig teljesített különböző feladatokat a szovjet haditengerészet flottájában. Ezzel rekorder, a leghosszabb ideig szolgálatot teljesítő tengeralattjáró.
Aztán visszakerült Tallinnba, ahol félreállították. 1991-ben Észtország visszanyerte függetlenségét. A szovjet katonai felszerelés egy részét a távozó szovjet csapatok Oroszországba vitték.
A Lembit úgy kerülte el ezt a sorsot, hogy tulajdonképpen "véletlenségből" hajdan rajta szolgáló veteránok sétáltak el mellette a kikötőben, majd később egy észt csapat kitűzte rá a nemzeti zászlót és ezzel "visszavette" észt nemzeti tulajdonba.
A restauráció hosszú ideig tartott, az acéltestet végül 2011-ben szuszakolták be egy bravúros művelettel a tengerészeti múzeumnak otthont adó hangárba.
Végre a nagyérdemű nézőközönség és a turisták tömegei birtokba vehették.
Így mindenki kedvére kipróbálhatja, hogy mennyi ideig bírja klausztrofób érzések nélkül.
Netán hány másodpercig tudja elkerülni, hogy bevágja a könyökét vagy a fejét valamelyik alkatrészbe.
A Lembit legénysége az észt szolgálatban 32 főből állt. Kiemelt feladata volt a négy tisztnek, hiszen kellett egy kapitány, egy vezető mérnök (műszaki parancsnok), egy torpedóparancsnok és egy első tiszt.
Az első legénységet az Egyesült Királyságban képezték ki 1935 és 1937 között.
A szovjet időszakban több katonát zsúfoltak a fedélzetre, 31 matróz és 7 tiszt is elfért hát.
A legénység majdnem fele a torpedók kilövésére szolgáló részben aludt, gyakorlatilag a torpedók fölé függesztve.
A matrózok másik része a hajótest másik végén levő legénységi hálóban aludt.
A kapitány az irányítóközpont mellett levő szalonban talált némi privilegizált "privacy" érzést.
Ez az elegánsan berendezett lakrész adott helyet a tisztek megbeszéléseinek is.
A katonai tengerallattjárókon döntési protokoll volt a katonai akciók esetén. (Az atomtengeralattjárók korában ez mentette meg a bolygót egy esetleges atomháborútól, amikor egy Vaszilij Arhipov nevű prancsnok-helyettes a B-59 szovjet tengeralattjárón megvétózta egy atomtöltet kilövését egy félreértelmezhető helyzetben, mindezt a kubai rakétaválság kockázatos napjaiban, 1962 októberébn.)
Oldalában helyezkedett el a fedélzeti konyha.
A mellékhelyiségben akad egy tükör is, ha valaki tükrösszelfit szeretne azután, hogy bevágta a fejét valamibe.
A Lembit jóval szerényebb műszaki paraméterekkel rendelkezik, mint a második világháború után épült társai. Hosszú szolgálati ideje azonban megbízhatóságát mutatja.
A gépezet 28 napig tudott egyfolytában a víz felett közlekedni, a víz alatt viszont maximálisan egy napot.
Ez rövidebb idő is lehetett, ha nagyobb sebességgel haladt a romboló. Ez az elektromos autók természetéhez hasonlít. Nem véletlenül, hiszen a víz alatti üzemmódban a tengeralattjárót két Metropolitan Vickers típusú vilanymotor hajtotta. Víz feletti üzemben két Vickers dízelmotor mozgatta a masinát.
A két hajtás közötti váltás és a lemerülés bámulatosan gyorsan megtörténhetett. A legénység számára 50 másodperc volt a szintidő, hogy submarinosba tegyék magukat, miközben otthonuk kilenc méterrel a vízfelszín alá süllyedt.
Az irányítás dízeles, "tengerfeletti" módban a fedélzeti parancsnoki hídról történt, mint minden becsületes tengeri járgánynál, még tlán a Talizmán kalózhajón is Siófokon vagy a Charlotte Rose fedélzetén az Onedin családban.
Lemerülve a szalon melletti menetirányító központból navigálta az acéltestet a parancsnok. itt található a periszkóp. A műzeumi tengeralattjárón ez a gyerekek kedvence. A bizonyos magasság feletti tinédzsereknek és a felnőtteknek pedig azért elengedhetetlen, mert ha eddig még nem vágták be a fejükt semmib a műtárgyban, akkor ezt itt most tényleg nehéz kihagyni.
Négy kormány is van itt, muszáj lesz bekapcsolni a magyarázó szöveget, abböl megtudhatjuk, hogy miért.
Egyébként nagyon király a térképasztal mellett állni. Legallábbis az olan boomereknk, mint magam, akik nem a periszkópot akarják cibálni, mint a feltörekvő generációk.
A torpedókilövőben található egy zöld bemutató löveg. A lembit dokumentáltan egyszer torpedózott első éveiben. Aknarakásra sem használták igazán, pedig ez lett volna egyik fő célja. Felderítésben volt kiváló.
