Kapcsolat

globetrekker128@gmail.com

Írország

2015.06.21.

Írország

FÁILTE

James Joyce városa, a jó Dublin

James Joyce azt találta mondani egyszer, hogy a Dubliners és a Ulysses sorai alapján teljesen rekonstruálni lehetne Dublin városát, ha esetleg véletlenül lerombolódna.

Persze Dublint nagy hiba lenne rombolgatni, mert az írek fővárosa bizony iszonyú jó város, nagyon rocknroll egy hely. igen, még akkor is, ha itt tényleg igaz, hogy épp esett, esik, vagy mindjárt esni fog. Legalábbis ez volt a móka 2009 októberében amikor itt jártam. Valószínűleg az év többi hónapjában sem más a helyzet. Európa egyik legdrágább városa ugyan, de gazdagságát igen sokféle szemszögből nézhetjűk, nem csupán az anyagi jólét bizonyára unalmas nézópontjából.

Dublin varázsa mellett az ír vidék nagyszerűségét sem szabad lebecsülni, hiszen a legszürreálisabb élményeket épp a "mindig gyönyörűen zöldellő" countryside nyújtja. A két topkategóriás kedvencem a gyümölcstorták illatát nyújtó mocsár és a világítótornyok romantikája.

Egy bevett, egyes útikönyvek által is terjesztett toposz szerint az ír mocsaraknak eső után olyan illata van, mint egy frissen elkészült gyümölcstortának. Akit nem hagy nyugodni a kíváncsiság, az bizony már tervezheti is az ír kiruccanást.

Ennél sokkal konkrétabban megfogható a romantikus világítótornyok misztikája. A nyugalmazott, használatból kivont idős tengeri világítótornyokba festők, írók, mindenféle művészek is beköltöztek, hiszen ezek igazán a nygodt alkotást elősegítő otthonok. A világítótornyokban lakás előnyeit ma már a turisztalkatú külföldiekkel is igyekeznek megismertetni a leleményes írek. Az ódon "fényházak" egy része ma szállodaként működik.  

A már emlegetett ír gazdagság talán leglátványosabb része a lenyűgöző irodalmi örökség. Keats, Joyce, Heynes, Shaw és a többiek, meg persze Swift is itt született. Dublin városában Dublin Literary Pub Crawl fedőnéven egy tematikus, irodalmi ihletésű kocsmatúrába is be lehet nevezni, ha valaki a nagy írók nyomdokain szeretne sörözgetni.

Az irodalmi grándőr mellé egy furcsaság párosul. Az ír irodalom és az ír zene is angol nyelven lett naggyá. Az írek egy jelentős része a mindennapi életben egyáltalán nem beszél írül, hanem szinte csak angolul. "I don"t speak Irish very often' mondta a kölni kollégiumban az egyik folyosói lakótársam, egy ír lány. Aztán ezt állította a két másik folyosóra költöző ír lány is, hozzátéve, hogy "az iskolában tanulunk írül"

Még Joyce hősei, Buck Mulligan és haverjai is angolul társalognak a Ulysses lapjain. Angolul beszél velük az idős néni is, aki a vidéki tejet hozza reggel. Az angol vendég, Haines furcsállja ezt... "He thinks we ought to speak Irish".

Az ír zene sem éppen a kelta nyelvjárások túlélésében lett világhírű, hanem az imperialista angol nyelven. Bono és a U2 fénye talán méltánytalanul háttérbe szorítja Enya és a Cranberries érdemeit, de persze mindegyikük angolul lett a földkerekség kedvence. Még az igen szép számmal létező  ír hazafias népdalok és népies műdalok is angol nyelven közismertek.

Mindebből talán nem fakad rázósabb kulturális tudathasadás, különösen amióta a "kelta tigris" néhány évtizedes gazdasági csodája erősen növeli az írek önbecsülését és feledteti a néhai, britekkel közös múlt kevésbé kedves emlékű oldalait. 

Az angol nyelv dominanciájának egyik fő pozitív és negatív következménye történetesen egy és ugyanaz. Megkönnyítette a kivándorlást és a Britanniában vagy az Amerikai Egyesült  llamokban való szerencsekeresést.

Ezt lehet a szegénységből való kitörést megkönnyítő tényezőként látni, vagy komplexebben vizsgálva, az ország óriási veszteségeként értékelni. Az ír történelem nem szűkölködik az exodus kisebb vagy nagyobb hullámaiban. Bizonyára minden turista megtalálja azt a borzasztó szoborcsoportot, a tengerpart, a kikötő felé haladva Dublinban. Igen, a kitántorgóknak emléket állító megrendítő alkotást.

A "szegényháziság" és a nyomorgó Írország képe már a múlté. A kilencvenes években az ír gazdasági növekedés és a vagyonosodás mértéke is meghaladta a szomszéd "gazdag testvér" britekét. Írország a 2008-2013 közötti válságévek ellenére az európai közösség egyik legmarkánsabb "rags to riches" sikertörténete. 

A "kelta tigris" gazdagságának jeleivel különböző szinteken talákozhat az ide látogató. A dublini bulinegyed fergeteges foggataga és az árak színvonala nem hagy kétséget afelől, hogy itt bizony nem Swift korának napjait élik már az írek.

Az itt munkát találó külföldiek, köztük hazánkfiai egészen elképesztő ingatlanbérleti díjakkal vagy ingatlanárakkal találják magukat szemben, mert itt a jövedelmek és a költésükre valók is bizony a "skyrocketed" jelenségén mentek keresztül az utóbbi néhány évtizedben.

  ugrott ekkorákat a kelta tigris? Éppenséggel nem kapkodta el, mert 1922, az Ír Köztársaság függetlenné válása után még hosszú évtizedekig Európa egyik legnehézkesebb gazdasága és igen alacsony életszínvonalon élő társadalma volt az ír.

A változások kezdete, a felívelés megalapozása az ötvenes években kezdődött. A korábban zárt, bürokratizált ír gazdaságot megnyitották a szabad kereskedelem számára. Ez kezdetben elég felemás eredményeket hozott, mert a fejletlen ágazatok nem voltak felkészülve a piaci versenyre.

A hatvanas években elkezdődött egy másik igen lényeges folyamat. Ez mondjuk úgy, hogy "tejelte" és feltáplálta a még csetlő-botló kelta tigrist. Bővítették az oktatás ingyenes részeit, hangsúlyosan fejlesztették az oktatási intézményeket, a hetvenes évektől számos fontos oktatási intézményt nyitottak. Ez rendkívül jól képzett munkaerőt termelt ki. A magasan kvalifikált fiatalok egy része a múltbeli szomorú példát követve kivándorolt, otthon kellett hát őket tartani.

Az ír oktatás ma is szép statisztikákkal büszkélkedhet. Az Eurostat adatai szerint a 30 év körüli kort vizsgálva a népesség 50 % körüli aránya rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Ezzel a top hármasban vannak az Európai Unióban (Magyarország sajnos az alsó hármasban kullog ezt az arányt tekintve, a helyzetet még azzal súlyosbítva, hogy az utóbbi évtizedben majdnem felére csökkent a felsőoktatásban tanulók száma és szinte hivatalos politika rangjára emelkedett az elbutítás).

A jól fizető munkaadókat kellett Írországba csábítani, hogy kevesebb jól képzett ír csábuljon külföldre. Ennek a politikának egyik alapeleme volt az ír gazdasági csoda sarkkövének tekintett alacsony vállalati és fogyasztási adók politikája.

A viszonylag alacsony adóterhek és a jól képzett munkaerő számos neves céget vonzott Írországba. Ezek kezdetben csak pénzügyi vagy más, kisebb emberigényű részlegeiket hozták Írországba. Jelentősebb zöldmezős beruházásokra, gyárak, kutatóközpontok építésére igazából csak a nyolcvanas évektől sikerült sarkallni őket. megjegyzendő, hogy a személyi jövedelmet terheló adók viszont hosszú ideig magasak, sőt kirívóan magasak voltak.

Az Apple, a Google, a Hewlett Packard és egy csomó más tudásalapú fejlesztésekben utazó cég telepítette Írországba pénzügyi központját, majd fejlesztési, kutatási részlegeit, aztán gyártókapacitást is kiépített itt.

Hogyan lett a gazdasági fejlődésből jólét? Az Európai Gazdasági Közösséghez, tehát az Európai Unió "elődjéhez" való csatlakozás jelentős fejlesztési forrásokhoz, a strukturális alapokból érkező pénzekhez juttatta Írországot.

A nyolcvanas években Charles Haughey kormánya a jövedelemadókat is csökkentette. A szakszervezetekkel megállapodást kötöttek arról, hogy a bérek a gazdasági növekedés ütemének megfelelően nőnek. A kilencvenes években a kelta tigris hasonlóan gyors és tartós gazdasági növekedést produkált, mint az ázsiai tigrisek és a kínai óriás.

Az ír gazdasági csoda fénykora, a tigris látványos sprinthe John Bruton miniszterelnökségére (1994-1997) tehető. Azt  azonban Bruton is több helyen kifejti például a BigThink youtube csatornának (www.youtube.com) adott interjúban is, hogy a bámulatos galopp nem lehetett volna lehetséges az előző évtizedek alapozó munkája nélkül.

A "fénykor" együtt járt néhány kockázatos, 2000-2008 között látványosan felerősödő jelenséggel. Tulajdonképpen a gazdagság átka volt a hatalmas ütemben növekvő jövedelmektől való megrészegülés és a fogyasztás jelentős növekedése. Az igazi probléma ezzel az volt, hogy a hitelintézetek felelőtlen, hitelre való költekezésre csábították az egyre bővülő jövedelmű lakosságot. A szirénhangoknak nem minden derék ír állt szilajul ellen, ennek pedig meg lett a böjtje a 2008-2013 közötti válság éveiben. A válságot túlálve, a kelta tigris mostanság megint vágtat.



A gazdasági csoda látható valósága mellett számomra a társadalom érezhetően toleráns, befogadó mivolta volt tanulságos. Az írek elzárkozó, belterjes társaság hírében álltak, a mai ír valóság azonban egészen mást mutat.

A kivándorlók országából a bevándorlók paradicsomává vált ír vidékeken megjelentek a bevándorlók "ethnic" boltjai, például ez a magyar "Hungarian Store" Dublinban.

A bevándorlók, itt dolgozó külföldiek felhőtlen boldogságát azért erősen megnehezíti az igen költséges lakhatás.

Dublinban nem könnyű már, azaz szinte lehetetlen havi 1000 euró alatt bérelni egy lakást, illetve havi 2000 euró összegnél olcsóbban bérlőként bitorolni egy egész lakást.  

Kicsit 22-es csapdája helyzet ez, magyar szemmel nézve búsásan jövedelmező állásokban dolgozni és magyar szemmel nézve irgalmatlan összegeket fizetni mindenért. 

Az emberi és természeti értelemben véve is befogadó, kellemes környezet viszont jelentős vonzerő.

Egy csomó újszerű, kedves és emberséges ötlet is figyelmet érdemel.

A hajléktalanok segítésére azt találták ki, hogy állami és civil segítséggel idegenvezetőkké képzik ki őket.

Számos Down-szindrómás  fiatalt és időset, más fogyatékkal élőt foglalkoztatnak olyan munkákban, amiket ők is szívesen elvégeznek és jól megcsinálják, tisztességes fizetésért. Például Dublin repterén a csomagszállító kocsik elrendezése és hasonlók. Nem élnek a világtól elzártan, nem csodálkoznak rájuk, mint ahogyan nálunk ez időnként még ma is előfordul. Mindenben segítenek nekik, hogy közel teljes életet élhessenek.

Bicikliző társadalom lenne ez, Dublin "bubija" is kiterjedt és igen régi.

Irish weather, yaunau...

A hosszú brit uralomért bizonyára az angol nyelv hangjainak eltorzításával vesznek revansot...

A népek habitusára vonatkozó sztereotípiás toposzok között kiemelkedő közismertségnek örvend a britek udvariassága. Az Irish Center nevű portál viszont megkérdőjelezhetetlen adattal tudja bizonyítani az ír udvariasságot. Az internetes oldal citálta felmérés szerint az írek mintegy 94 százaléka mondott már (vagy mond mindig) köszönetet buszsofőrének az utazás után. Az Irish Center második helyen közli ezt a tényt a "What makes the Irish so Irish?" kérdés felvetésekor.

Ennek ismeretében talán még azt is megbocsáthatjuk az íreknek, hogy Shamhain nevű ünnepükből alakult ki a globalizálódóvá fajuló Halloweeen borzalomozás.

A Shamhain ünnepének a tévhitekkel ellentétben semmi köze a druidákhoz, az ősi kelta spiritualitás tudós-pap alakjaihoz. A druidákat Stonehenge rejtélyétől is elválasztja legalább ezernyi és arról a sok butaságról sem tehetnek, amiket egy bizonyos Julius Caesar nevű hódító összeirkált róluk.

Valószínűsíthetően igaz azonban, hogy az ókori görög és római társadalommal ellentétben a keltáknál sokkal fontosabb szerep jutott a nőknek. A druidák között vélhetően hölgyek is lehettek. Talán valamilyen szinten az egyenjogúság társadalma lehetett ez, bár árnyaltabban ezt nem ismerhetjük.

Az ír városok megkapó bájjal bírnak, mondjuk úgy, falusiasak is lenni.

Ha a túloldalon a brexites hazárdjáték egyszer tényleg megvalósul, annak igen érdekes következményei lesznek. Bizonyára újabb cégek költözhetnek át ide, az EU-tagság és a brit viszonyokhoz való hasonlóságok együttesen létező előnyei miatt.

Az egyik ilyen látványosan mellékes, de korántsem elfelejtendő tényező, hogy itt is virágzik a teázási kultúra. Mérvadó felmérés szerint az írek több mint fele akkor is jó sok teát iszik, amikor "gives a reaction to crisis".

Több teát isznak mint Guiness sört. Igaz. legalább láthatjuk Dublinban a gyárat, morfondírozhatunk azon, hogy miért Nigéria a NO2 Guinness-fogyasztó a bolygón (az Egyesült JKirályság) után és why the bűbánat Guinness-rekord a Guinness-rekord.

"Very Irish" utcakép.

Talán nem annyira közismert, hogy a Guinness-rekord, mint fogalom megszületését egy madárral kapcsolatos talány inspirálta.

Sir Hugh Beaver, a Guinness akkori ügyvezető igazgatója 1951-ben vitába keveredett egy vadászaton arról a random gyötrő kérdésről, hogy melyik a leggyorsabban repülő vadon élő madár Európában. Mivel sehol nem találtak megbízható választ, eldöntötte , hogy a "legek" listája nélkül nem létezhet az emberi civilizáció. Emberiségünk fejlődéséhez való hozzájárulásaként 1954-ben már el is készült az első, korlátozott példányszámú Guinness rekordok könyve.

A Guinness az 1950-es években években fennállásának kettőszázadik évfodulóját ünnepelte már. Kicsi, családi vállalkozásból nőtte ki magát óriássá az Arthur Guinness által 1759-ben alapított kis főzdécske. 

A gyár, helyesebben szólva gyárnegyed turisztok számára is látogatható. 

Igazi "highlight" a gyárlátogatáson a régi reklámplakátok kiállítása és az alapító Arthur Guinness dolgozószobája.

Felhasznált források:

www.irishcenter.com

www.ranker.com

eurostat.eu

James Joyce: Ulysses


vissza