Kapcsolat

globetrekker128@gmail.com

Seychelles, Praslin, a Május-völgy titkai

2017.02.03.

Seychelles, Praslin, a Május-völgy titkai

BONZOUR

A mesés Seychelle szigetcsoportról már elkövettem itt egy írást (Seychelles, az álomstrandokon túl). Mégis úgy gondolom, hogy a második legnagyobb sziget, Praslin földjén fekvő Május-völgy, a legendás Vallée de Mai megér egy újabb tollfuttatást erről az országról. 2015-ben látogattam meg ezt a parányi szigetbirodalmat, melynek több mint 100 szigetéből mindössze egy bő tucatnyin létezik állandó emberi település.

Egy kis vadregényes bukét kölcsönöz a szigeteknek, hogy hosszú időkig elkerülték őket a stabil letelepedésre vágyó, illetve államiságra hasonlító valamiket létrehozni kívánó mindenféle arcok és hatalmak. Így évszázadokon át eszményi rejtekhelyet nyújtottak a környező vizeken anyagi gyarapodásukat igen illicit módon előmozdító kalózoknak. A félszemesdi korszak egyik utolsó hírhedten hírhedt képviselője, a valóban fél szemére megvakult Olivier Levasseur néhány évet titokban valamelyik Seychelle tagon töltött úgy 1725 körül.

Ez igazából azért izgalmas, mert hatalmas kincset is eldugott itt valahol. Ez valószínűleg egy rendkívül gazdag rakományú, viharba került portugál gálya, a Nossa Senhora do Cabo kifosztásából származott. A kincset persze még senki sem találta meg, még nincs veszve semmi...

Levasseur, illetve az előtte ügyködő kalózok itt elrejtett kincsei persze még nem annyira izgalmasak. Az viszont már hátborzongatóbbá teszi a sztorit, hogy a helyiek szerint a kincsek helyeként időnként beazonosított pontokon kísértetek jelennek még éjjel, hogy elriasszák a kutakodókat... Persze csak tanár lehet olyan, aki minden veszéllyel dacol...  2009-ben még a Daily Telegraph is hosszú írást szentelt egy John Cruise Wilkins nevű seychellois tanárnak, aki küldetésének tekinti Levasseur kincsének felkutatását.

A sztorit tovább színezi, hogy 1730-ban, amikor a nyughatatlan kalózt végül mégis elfogták a hatóságok és a törvény szigorának eszközét jelentő vérpadra állították, a La Buse, azaz The Buzzard, magyarán Ölyv becenévre hallgató tengeri villám egy titkosírással telefirkált nyakláncot dobott a tömegbe. A rejtvény megfejtésére bíztatta a díszes közönséget, mielőtt sorsa bevégeztetett. Így a történet. Egyébként mindez egy irodalmi narratíva ihletőjévé is vált, mert Robert Louis Stevenson felhasználta a Levasseur-sztorit a Kincses sziget című regényének megalkotásakor.


Mintegy 38 négyzetkilométernyi területével Praslin a középső helyet foglalja el az ország három nagyobbacska területű szigete között. Míg a legnagyobb földdarab, Mahé tulajdonképpen az egyetlen, melynek gyalogos körbekutyagolása kicsit nagyobb kihívást jelentene, Praslin és La Digue már igazán kicsi területen kápráztatnak el döbbenetes szépségekkel.

Bár mindhárom sziget trópusi tengerpartjai lenyűgözőek, álomstrand kategóriában talán La Digue a non plus ultra. Mahé a csodás mangrove erdőkkel, a nagyszerű hegyi túrázási lehetőséget nyújtó erdei ösvényekkel és a hajmeresztő hegyi szerpentínekkel varázsolja el a turisztot (tessék ám erről elolvasni a másik írást: Seychelles, az álomstrandokon túl). Praslin pedig az itt endemikus coco de mer, azaz a tengerikókuszfa rengetegeivel nyújt egyedi élményt.

Ha netán az errefelé rejtőző óriási kincshalmok és a kísértetek nem hoznak eléggé tűzbe bennünket, akkor sem szabad azonnal lemondani a Seychelles szigeteiről. Egy ilyen trópusi álomvilág akár minden olyan turiszt számára elviselhető lehet egy kicsit, aki egy csipetnyi időre elviselné, hogy banánt majszoljon vajas kenyér helyett, azonnal citromfüves teát készítsen az ablak alatt burjánzó instant lemongrass alakulatból, a Bounty csokit is megeszegetné az egyébként tényleg jobb Sport szelet helyett, netán egy kis óceáni szellő és néhány pálmafa kedvéért lemondana egy balatoni viharról és az obligát nádasokról. Nem hozná zavarba, hogy igazi trópusi fahéjat farigcsáljon rá a capuchino tetejére valami három az egyben helyett, vagy nem reszketne a gondolattól, hogy óriási mennyiségű kókuszlevet vagy mangólevet fogyasszon.

Egy tengerparton futkosós Glenn Medeiros szerelmes számra, vagy egy Calzedonia reklámra adott reakció jellege szintén jó tesztje az álomsziget-toleranciának. Ha még az is belefér, hogy igazi omlós óceáni halat kóstoljunk gulyás vagy paradicsomos káposzta helyett, hát jöhet a Seychelles. Majdnem, még az is fontos, hogy ne legyen baj, ha varjúk helyett legalább két varjú nagyságú óriásdenevérek, "fruitbatek" köröznek körülöttünk.  

Az előbbi felsorolást gyorsan megtoldanám néhány húzónévvel. Talán nem véletlen, hogy Ian Fleming, a James Bond sztorik atyja is a Seychelle vidékeit választotta ihletet és nyugalmat keresve néhány igazán fájintos történetének megírásához. Wilbur Smith, az elsősorban történelmi témájú regényekben utazó dél-afrikai származású író pedig ma is az év jelentős részét a szigetcsoport egyik pöttöm szigetén, Cerfen tölti. Mellesleg, ha jól tudom, ő ott az egyetlen állandó lakos.

A turisták túlnyomó többsége Mahé szigetére érkezik és idáig is jut a Seychelle szigetrengeteg felfedezésében. Ezt aztán jól megbánja, mert Praslin nem egészen olyan, illetve egészen nem olyan, mint a fővárosnak és a nemzetközi repülőtérnek is otthont adó Mahé.

Praslin nyugalmához képest a világ legkisebb fővárosa, a nem éppen hektikus 25 000 lelkes Victoria is lüktető metropolisznak tűnik. Praslin néhány ugrással közelebb van a világ zajától távoli, elfeledett paradicsom modelljéhez, mint a nagyobbacska testvér. Amolyan "provincial backwater", ahogy a tudálékos ánglus mondaná.

Ez persze azt jelenti, hogy hosszabban tartó itteni tartózkodás bizonyára annyira stresszmentes lehet, ami már komolyan súrolja az elviselhetetlenség határait. Kivéve persze, ha valaki nyugodtan és fesztelenül, minden evilági abajgatástól mentesen szeretne legalább annyi könyvet írni, mint Nemere István, Stephen King, vagy netán a bizarr emlékű Vlagyimir Iljics Uljanov (nekik ez a Seychelle nélkül is ment...).   

Praslin legemlékezetesebb látványossága a Május-völgy, ez a megkapó tengerikókuszos liget, melyről számos tizenkilencedik századi utazó úgy vélte, hogy ez lehetett AZ Édenkert. Persze az ilyen kertekbe való bejutáshoz minden bizonnyal át kell esni valamilyen kemény próbatételen. Bizony így is van, ez pedig nem más, mint a Mahéről Praslinra való átjutás. Időben ez nem tűnik olyan vészesnek, hiszen repülővel mindössze 15 perc, a gyors hajókkal pedig 60-90 perc az átjutás. Na de milyen percek ezek...

A repülős hoppolásról nem tudok nyilatkozni, legfeljebb annyit, hogy legközelebb biztosan ezt fogom választani, mert a hajózásnál csak jobb lehet... Itt sem érdemes azonban elfelejteni, hogy a repülő ezen esetben kis pöttöm gépmadárkákat jelent, ennek minden következményével együtt. De ez csak 15 perc.... Ahogy Jeanny, vendéglátóm Mahén találóan megjegyezte: "Last time I went by boat I decided I would go by plane any next time, because 15 minutes of suffering is definitely less than 60 minutes of suffering."

Miért is rázós az a "superboat"? Hát ez itten egy óceán, állítólag csak nyáron ennyire viharos, de ennek tekintetében elég szkeptikus vagyok... Jobban hullámzik egy kicsit, mint a Fonyód-Badacsony kompozás... Remek, amikor a kapitány némi cinizmussal bemondja, hogy "enjoy your ride", meg a végén, hogy "Hope we enjoyed your ride and hope to see you to enjoy your ride again". Nos, szóval az édenkertbe bejutás előtt talán ez a "get to heaven, you have to drive through hell". Hát igencsak megviselt. Sokkal jobban szeretem, ha a gyomrom szépen nyugodtan van és nem kell folyton levegőért kapkodni... Talán sehol nem örültem még ennyire szilárd talajnak, mint Praslin szigetén(kivéve persze a visszafelé utat, amikor Mahénak örvendeztem, ha lehet még intenzívebben).

A szigeten aztán már nagyon kellemes lesz minden, és akár gyalog is kényelmesen, néhány óra alatt elsétálgatunk bárhová, például a helyi Gaja-völgyet jelentő Május-völgyhöz is. Buszozós tömegközlekedés is létezik. Mahéhoz hasonlóan indiai gyártmányú Tata rombolókon repeszthetünk, nem elfeledkezve a busz legfontosabb alkatrésze, a kapaszkodó használatáról.

Ha a nagyszerű és emlékezetes hajózós módszerrel érkezünk, akkor a kikötőből indulva egy finom hegyi szerpentinen baktathatunk fel a Május-völgy bejáratához. Lazán sétálva ez talán egy bő órát venne igénybe, de amint elhagyjuk a házakat, a buja trópusi erdős rengeteg szépsége és persze a kis emelkedés lassítja a tempót. A főútról ösvények nyílnak a pálmaerdőbe, lehetőséget termtve egy kis igazi trópusi bozótosdi sétálózásra, még mielőtt elérnénk a Május-völgyben kialakított védett park bejáratát. 

Amint felkaptat a turiszt a völgy bejáratához, már elég fáradt lesz egy kis lassuláshoz. Ez igen tanácsos, mert a völgyben kialakított természetvédelmi területen kijelölt ösvényeken igencsak ajánlatos az óvatosság. Pontosan azért kell körültekintően, főleg felfelé tekintően bandukolni, ami miatt tulajdonképpen jöttünk. A tengerikókusz igen hálás fa, és 20-30 kilós terméseket is vígan produkál, szép csoportosan. Egy ilyen kókuszdió testünkre zuhanása cseppet sem kívánatos, a fák tövében való morfondírozás, meditálás kifejezetten ellenjavallott. 

A hatalmas kókuszok a távolból és a magasban is lenyűgözőek, magjaik viszont közelről válnak igazán elgondolkodtatóva. A nőnemű és a hímnemű princípiumot hordozó magok formája megdöbbentően emlékeztet bizonyos humanoid formákra, szintén a nőnemű és a hímnemű testi jellegzetességekkel összefüggésben. Ezt ennél jobban nem tudnám körülírózni...

Az angol nyelv rendelkezik egy szép kifejezéssel, az ánglus útleírások a "suggestive" szóval jellemzik a tengerikókusz magjainak formáját... A Seychelle útlevélbe kerülő belépési és kilépési pecsétje is ilyen formájú rajzocska, így valószínűleg ez a földkerekség egyetlen erotikus gondolatokat ébresztő beutazási pecsétje.

A völgyben kialakított ösvényeken az egész védett terület körbejárható. Célszerű legalább három vagy négy órát szánni a szájtátizásra. A borsos árú belépőért egy valóban életre szóló élményt kapunk. Az egyik ösvény érint egy kilátótornyot is, ahonnan fenséges panoráma nyílik a völgyet övező vidékre.

Egészen jó eséllyel több-kevesebb esőben is részünk lesz a völgyben. Ez azonban mégsem túlzottan zavaró, mert a hatalmas pálmalevelek gyakorlatilag megvédenek bennünket attól, hogy a csapadék már kellemetlen erősséggel érjen bennünket.

A terület szigorú védettséget élvez a hatvanas évek óta. Örvendetes, hogy sikerült közel eredeti formájában megőrizni az utókornak. A kókuszdiók, illetve a kókuszmagok vásárlását és kivitelét szerencsére nagyon szigorú szabályok korlátozzák.

Lenyűgözőek a fényviszonyok. A világos és a sötét játékai, a növényzeten különböző formákban átszűrődő fény bizonyosan elvarázsolja a legkevésbé romantikus lelkületű turisztot is.

A völgyben kígyóék valamilyen fajtái is laknak, de amennyira jól tudom, nem veszélyesek. Nem valószínű, hogy nagyon találkozunk velük. ha viszont kellően csendesen lopakodunk, akkor a madárvilág szép páldányai fedhetik fel kilétüket előttünk.

Felemelő érzés, hogy majdnem ugyanolyan itt sétálgatni, mint amilyen az első felfedezők számára lehetett évszázadokkal ezelőtt. Ők is azt gondolták, amit mi... Azt, hogy hol másutt is lehetett vajon AZ ÉDENKERT.

A kis hatalmas magok már fentebb tárgyalt, az ember születésének folyamatát is eszünkbe juttató formája (no, sikerült így is körülírnom)is hozzájárult az édenkertes asszociációhoz. Egyesek szerint tulajdonképp ez egy allegorikus kép, mi másról, mint a teremtésről.

Az egyik brit utazó, a mélyen vallásos Gordon professzor 1881-ben jutott el ehhez a földi csodához. Szerinte a Bibliában a Teremtés könyvének sorai pontosan ezt a helyet írták le az Édenkert gyanánt.

Tagadhatatlan, hogy egy egészen döbbenetes, "nem evilági" fílingje lesz itt a vándornak. A völgy egy nyugtató dózis, remek hely a világ dolgain való elmélkedésre.

Igen, igaz, ha most az vetődik fel az olvasóban, hogy itt időnként tömegesen csoportosulódhatnak a turisták, ez valóban lehet így. Mégis viszonylag jól eloszlanak a csoportok és talán a korai vagy a késői órákban gyakorlatilag szinte egyedül a miénk lehet a völgy. Némileg patetikusan szólva akkor aztán majdnem olyan, mint millió évekkel ezelőtt...A csendes magány főleg akkor hasznos, ha szeretnénk látni néhány ritka madárfajt, mondjuk egy fekete papagájt, egy kék galambot, egy igazi bulbult, netán valamilyen kolibrit. Gyakorlott birdwatcher bizonyára a hangjukról is felismerheti őket, különben bizonyára tudni kell, hogy hol illik őket keresni, tehát merre kell nézni.

Ha nem vagyunk elég magabiztosak, de mégsem szeretnénk lemaradni a ritka madárfajok néhány egyedével való találkozásról, akkor tényleg hasznos lehet egy vezető. A park bejáratánál lehet gyakorlott, a természetvédelemben dolgozó, hivatásos/hivatalos idegenvezetőket fogadni. Amennyire figyeltem, ők általában bő 40-50 perc alatt megmutatják a turisztoknak azt, amit magunktól nem biztos, hogy észrevennének (lásd például egy fekete papagáj), aztán hagyják őket nyugodtan önállóan bozótozni.

A Május-völgy 1983-ban az UNESCO Világörökség helyszíneinek listájára került. A kiemelten védett terület mintegy 20 hektárnyi erdőt foglal magába.

A védett terület mintegy 6000-7000 tengerikókuszos fának, pálmának ha úgy tetszik, ad otthont.

Még néhány szót ejtsünk arról, hogy a méret néha tényleg számít. Például a kókuszpálma leveleinél. Ezek 6-7 méter szélesek és akár 15 méter hosszúak is lehetnek.

Ha ismét felidézzük a vallásos Gordont, aki a Teremtés könyve alapján értelmezte ezt a neves völgyet, nem nehéz kitalálni, mit is gondolt ő az itt növő fákról. Igen, igen, a professzor nem mást állított, mint azt, hogy a coco de mer fája volt A Tudás Fája.

A bibliai történethez kapcsolódás még olyan vitákat is kiváltott a tizenkilencedik század végén, hogy itt vajon a bibliai narratíva Évája vajon milyen gyümölcsbe tudott beleharapni. Egy bizonyos Watley Estridge rámutatott, hogy ez a gyümölcs semmiképpen nem lehetett a tengerikókusz, mert az bizony kemény dió lett volna Éva számára.

A legendás hely kiemelt védelméért ma számos szakértő és sok helyi önkéntes, vagy hivatásos dolgozó felelős. A völgy a természetvédelmi oktatásban is szerepet kap.

Praslin szigete a Május-völgyön kívül is számos látnivalót kínál. Nekem nagy élményt nyújtott az egyszerű, parkon kívüli erdőségekben való csatangolás is.

Ha itt is szeretnénk álomstrandot, hát irány Anse Lazio. Túrázás? Akkor pedig Le Glacis Noir! Bár én mint lusta tápos, ezen a szigeten már nem ragaszkodtam hozzá, hogy kiköpjem a tüdőmet egy túrán, mert ez Mahén is elég nagy élmény volt. Azért biztosan jó oda felmászni!

Javaslom, térjünk be néhány templomba, vagy más műemlék jellegű épületbe is. Aztán már csak egy kérdés maradhat: Kote ki anan en bon restaurant? Azaz merre van erre egy jó étterem? Bon voyage!

Források:

www.seychelles.travel/en/

vissza