TRAVELINSTEAD128

Isztambul, vágyom nálad lenni bitangul

A néhai Hungária utódzenekarai közül az énektudás és a dallamosság talán a Dolly Roll formációban összpontosult. Így talán ha két emlékezetesebb számuk nem is vált mérföldkővé a magyar popzene hepehupás országútján, mégis dúdolgattuk azért őket. Igen, az egyik az Isztambul, tarka képzeletem kitárul... (Igen, a másik az Elpattant egy húr, haha...) Álmaimban arra járok minden éjszakán, énekelte Dolly erről a fantasztikusan sokszínű, látnivalókban és hangulatokban kifogyhatatlanul bővelkedő városról.

Isztambul ugyan csak egy töredéke a sokrétű török világnak, de ebből az ezerarcú országból, ennek emberi és tárgyi varázsából az első élmény mindig maradandó. Tény, ami tény, Isztambul egy iszonyú jó város.

Meglepően kevesen ismerik azt az érdekes történelmi tényt, hogy ebben a nagyszerű városban az épületek biztonságának megóvása jelentős részben egy magyar ember nevéhez fűződik. Ő pedig Széchenyi Ödön, a legnagyobb magyar, Széchenyi istván egyik fia. Az 1800-as évek végén Isztambulban élő, jelentős elismertséget és rangot kivívó magyar szervezte meg isztambulban a profi tűzoltóságot. Korábban nem kevés tűzvész pusztított a városban, a professzinális testület felállítása sokat javított a helyzeten, és elősegítette egy modernebb, biztonságosabb Isztambul fejlődését a huszadik században. A Széchenyi-fiú a "Tűzpasa" becenévre hallgatott, hiszen pasai rangra emelkedett, de a muzulmán hitre nem kellett áttérnie.

Egy isztambulizás lehet spontán, napokig, hetekig "naahogyjön" bandukolás a metropolisz mindkét kontinensén, vagy az érzékek felüdítésére összpontosító (hisz "tárva-nyitva a sok bazár", ahogy mindenki fújja Dolly slágerének szövegét). Lehet olyan is, hogy kipróbálja a turiszt, milyen a helyieknek, és mondjuk horgászik a hídról egy világváros közepén.

A hosszű vízparti séták ideális helyszíne is lehet ez a hangulatos metropolisz. "Mennyi élmény a Boszporusz partján", énekelte valahogy Dolly, igen. Ha szigorúan nézzük, három víz is találkozik itt, a Márvány-tenger, a világváros európai és ázsiai felét elválasztó Boszporusz, illetve az európai részt két részre osztó Aranyszarv-öböl. Nekem kedvenc sétáim közé tartozik a Galata-híd és az Atatürk környékén sétálózás az Aranyszarv-öbölnél, az Aranyszarv-öböl hídjain való lődörgés, illetve a Boszporusz európai partján bandukolás.

Ha valamelyest aktívabb feltöltődésre vágyik az utazó, tehát nem összekulcsolt kezekkel szeretne csak sétálgatni a víz mellett, mint egyes német turisták a Balaton partján augusztus huszadika után a már egyébként néptelen parton, nos akkor is Isztambul! A tizenöt milliós világváros kitesz magáért. "És hogy csörögnek ott a jampecok, és hányan értik azt, hogy ájlávjú, wábbápsubidubidu,", énekelte Dolly, igen ő. (A jampec egyébként olyan hiú háemcsé diszkóbetyár volt unokatesóm kisgyerekkori magyarázata szerint, aki fésűt hord a hátsó zsebében...)

A "csörgésre" való helyek közül itt kiemelkednek azok a bárok és éttermek, amelyek gyakorlatilag a három víz valamelyikének felszíne mellett vannak, csodás kilátást nyújtva így a Boszporuszra, a Márvány-tengerre, vagy az Aranyszarv-öbölre. Ilyenek az Anjelique, a Blackk, a Reina, a Sortie bárok.

A Leb-i-Deriya egy klasszikus "rooftop" valami pazar kilátással. Az Al-Jamal egy hárem berendezését igyekszik imitálni...Az Iskele és a Kadife utcák gyakorlatilag sörözőkből és bárokból állnak. Hihetetlenül gazdag a kínálat és a "különlegesebb", mondjuk úgy rétegebb? zenék kedvelői is bőven találhatnak maguknak valót. Akad több híres jazz klub (Nardis Jazz Club), reggae pub (Nayah Reggae World Music Pub), aztán iyen, hogy Eock N Rolla, két neves ír kocsma (U2 Istanbul Irish Pub, James Joyce Irish Pub) pudingbár, és sok-sok hangzatos nevű bár (Pub Crawl Istanbul, Indigo, Babylon, Suada, Dejavu, Dorock és társaik).

A Tripadvisor rendkívül hasznos értékelői oldalai szavazatok alapján rangsorolják a szórakozóhelyeket. A sorrend persze folyamatosan változik a szavazás alapján, de itt meg lehet nézni, hogy az óriási kínálatból éppen mely helyeket tartanak a legjobbnak a feló turisztok. 

A változatosságról sokat elmond, hogy az isztmabuli bárok korábbi sztárfellépőinek sora BonJovitól a U2 együttesen át Kylie Minogue tinibálványságáig terjed...Igen, I should be so lucky, lucky, lucky, lucky...

Főtt kukorica, illetve sült gesztenye rajongóinak figyelmébe ajánlható, hogy Isztambul utcai árusainak tekintélyes része pont az ilyen szenvedélyekkel élőkre gondol. Isztambul bármelyik pontján számíthatunk egy váratlanul felbukkanó kukoricás vagy sült pattogtatós valamis bodegára, ahol egy darab már elolvasott újságdarabra helyezve hozzájuthatunk a vágyott tengerire. Még jobb, mint a Balatonon! Mellesleg a többi utcai harapnivaló is igen ízletes.

Főtt kukorica plussz frissen facsart gránátalmalé tematikus séták, ez ám az isztambuli élet, komák!

A frissen főtt kukoricára vagy sült valamire persze a rendes ember hideget iszik, arra viszont megint meleget hörpint. Egy jó isztambuli kávézósdi zaccos török nedűvel vagy egy finom teával, szigorúan ilyen pohárból, ez ám a szüret! 

Egy igazi fájintos Ali Baba almateáért pedig még a buszsofőr is megáll az Aranyszarv-öblöt átívelő egyik híd közepén, hiszen ott kell venni, ott attól a szekeresembertől, rossz nem lehet. 

Még sok másfajta isztambuli lehet nagy buli, de én most egy történelmi ívű áttekintésre gondoltam. Isztambul egy igazi kincsestár a történelem iránt érdeklődőknek, legyen az olyan közeli eseménysor, mint mondjuk a Gezi Park megmentéséért kitört civil lázadás 2013-ban, vagy vesszenek annyira a távoli múlt ködébe, mint az ókori hettita és asszír emlékek a régészeti múzeumban.

Haladjunk akkor visszafelé az időben, és induljunk először a 2013-as események felkutatására. Érdemes felkeresni az utóbbi évtized talán legnagyobb civil felkelésének színhelyeit, a Gezi parkot és a Taxim teret. 2013 nyarán, amikor a török kormány a befektetők nyomására és nagyon erősen korrupciógyanúsan elhatározta a város egyik legnagyobb parkjának, a Gezi parknak a beépítését, egy szupermarket kedvéért való ledózerolását, őriási, elementáris erejű lázadás tört ki a korrupt kormányzat ellen.

A Gezi megmentésére szervezett tüntetésekbe és parkfoglalásba rengeteg isztambuli kapcsolódott be, elsősorban diákok, fiatalok. Törökország más részeiről és külföldről is érkeztek elszánt résztvevők. Egészen bámulatos volt a közösségi összefogás mérete, szervezettsége. A másik oldalról az egyre leplezetlenebbül diktatórikus módszereket alkalmazó török hatalom elképesztő brutalitással támadt a tiltakozókra.

Az erdogani ámokfutás idején ez volt az egyik első komoly, nagy erejű megmozdulás a demokrácia megmentésére, mely nagyon kegyetlen megtorlással került szembe. Egészen megdöbbentő volt az a páni félelem, amivel a hatalom a valódi demokrácia formáit és valóban demokratikus söntéshozatali módokat követelőket figyelte. Mondjuk kicsit hasonló ez a rettegés az állampolgárok tényleges részvételétől, mint amikor nálunk rendőröket uszítanak a járdafestegető kétfarkú kutyásokra vagy rettegnek a civil szervezetektől. Milyen meglepő nekik, ha az állampolgárok nem pusztán manipulált szavazógépek szeretnének lenni.

A parkért zajló tüntetések sorozata hónapokig tartott és rengetegen megsebesültek. A rendőri fellépés könyörtelen volt, a rendszeres gumibotozás mellett bevetették a különösen kegyetlen, tüntetőket seprő vízágyúkat. A könnygáz talán még fájdalmasabb, még ha lézeznek is azok a Greenpeace tréningeken általam is tanult praktikák, mint például a citrom használata ilyenkor (ez valamiért egy antidote a könnygázra...). Számos tiltakozót letartóztattak.

Az OccupyGezi új módszerekkel gazdagította a békés állampolgári ellenállás eszköztárát. A tüntetések napjai, hetei alatt elterjedtek a "standing man" azaz álló ember akciók. Ez azt jelenti, hogy a tiltakozók megálltak egy ponton, mintha megdermedtek volna, és egy mozdulatba "beleállva" álldogaltak, álldogáltak. Ez a rendszerint vadul támadó rohamrendőröket is megzavarta.

A "standingmanezés" isztambuli meghonosítója, Erdem Gündüz török táncos, zenész, koreográfus, színész, tanár, aki számos foglakozása mellett már leginkább a "the standing man" beazonosításra hallgathat. Az élő szoborrá merevedés így bekerült a békés ellenállás, protestálás különböző technikái közé. A korábban már ismert és használt sit-in, élőlánc, térfoglaló tábor is előfordult a Gezi megmentéséért folytatott ellenállás hetei alatt. A sátras térfoglalók táborát a rendőség egy éjszaka lerombolta és szétvízágyúzta.

A civil lázadás szervezettsége egészen figyelemre méltó volt. A Divan Hotel egy részét például kórházként és elsősegélyként rendezték be a brutális rendőri attakokban megsérültek ellátására. A társadalom széles rétegei fogtak össze a tüntetők segítésére.

Mindezzel együtt, a Gezi-féle, jelentős részben interneten szervezett polgári engedetlenségi akciók, tüntetések potenciális sikere vitatott. Egy török előadó, Zeynep Tufekci TED előadásában éppen jelentős részeben a Gezi kapcsán elemzi a digitális médián keresztül szervezett társadalmi ellenállási formák erősségeit és gyengeségeit "Online social change: easy to organize, hard to win" című előadásában. A talk címe mindent elmond. A digitális szervezés könnyebbsége nem pótolja a hosszabb kitartást, az egzisztenciális félelmekkel való szembenézést, a megtorlással szembeni bátorságot és sok más tényező szerencsés együttállását. A hölgy egy könyvet is írt a témáról, "Twitter and tear gas, the power and vulnerability of netbased protest" címmel.

Nem lebecsülendő azonban a netes közösségi hálózatok szerepe az információk terjesztésében. Gyakorlatilag semmilyen agyonfinanszírozott állami propagandagépezet sem tud már egy ilyen jellegű civil ellenállást eltussolni. A Gezi parkban történteket élőben lehetett nézni a Facebookon, a Twitteren, Instagramon és a nemzetközi csatornákon, miközben a CNN török adása pingvinekről vetített filmsorozatokat. Így lett a pingvinekből a Gezi-tüntetők egyik jelképe.

A lenti karikatúra nagyon jól mutatja a pingvines tereléssel való kísérletezés abszurditását és anakronizmusát. Az állami médiamonopólium kora mindenképpen megszűnt, még akkor is, ha a Twitter és az Instagram korlátozásával kísérletezett is ezután a török vezetés. Elterjedt a mondás, "Revolution will not be televised, it will be tweeted". Egyébként többeket letartóztatott a rendőrség, mert tüntetésekre buzdító felhívásokat posztoltak a Facebookon. A megtorlás lehetősége persze fennáll.

Az alsó karikatúra üzenete azt kívánja sugallni, hogy a Gezi park fáinak ügye csak a jéghegy csúcsa a török vezetés zűrös ügyei körül. 

Mi is lett akkor a Gezi park sorsa? Mi értelme volt a súlyos áldozatokkal, rengeteg letartóztatással, összeveréssel, sérülésekkel járó ellenállásnak? A parkot végül jogi úton sikerült (legalábbis mindezidáig) megmenteni. A park beépítése ellen küzdők mozgalma jogi útra terelte a kérdést. A legfelsőbb bíróság végül leállította az építkezést, bár ezt különböző ellenbeadványokkal a kormányzat és az isztambuli helyhatóság azóta is támadja.

Egy pici hasonlóság van itt a pécsi Tubesre tervezett lokátor történetéhez, ahol végül szintén bírósági eljárás állította le egy katonai lokátor eszement módon, egy város területére való építésének hibbant tervét. A jogi eljárás itt is párhuzamosan zajlott a már korábban elkezdődött civil ellenállással, riadólánccal, protest akciókkal.

A Gezi megmenekülése több szempontból is tanulságos. Egyrészt mutatja, hogy a demokratikus intézmények léte, a három hatalmi ág szétválasztása megakadályozhatja, vagy legalább fékezni tudja a társadalmi konzultációt mellőző, diktatorikus eszközöket alkalmazó hatalom vadhajtásait.

A szekuláris állam kialakítása és a hatalmi ágak, a törvényhozás, a végrehajtás, az igazságszolgáltatás egymástól független működésének kialakítása Musztafa Kemal, azaz Atatürk és társainak eredménye volt az 1920-as években. Jelentős mértékben a svájci példát alapnak tekintő polgári törvénykönyvet vezettek be 1926-ban. A bíróságok függetlenedtek a vallástól és a politikai hatalomtól. Ennek működése látható volt a Gezi ügy kapcsán, kérdés, ez meddig maradhat így, ha a jelenlegi diktatorikus vonal folytatódik.  (karikatúrák forrása:www.everywheretaksim.net)

A köztársaság mintegy kilencven évre visszatekintő története korántsem volt egy szép rózsás álom. Több ízben előfordult, hogy néhány évre katonai csoportok vették át az irányítást és diktatúrát vezettek be, "megmentendő az országot a káosztól". Ez történt például 1960-ban és 1980-ban. A köztársaság kora egypártrendszerrel indult, a politikai pluralitás később alakult ki. Ma is vannak azonban betiltott pártok. Az etatista, állami mindenhatóságot szorgalmazó periódusok váltogatták a magánbefektetők nagyobb térnyerését szolgáló időszakokat.

A demokratikus intézményeket lehet persze korlátozni, a hatalmi ágak szétválasztását leépíteni. Ezért még izgalmasabb az a kérdés, hogy kialakultak -e a társadalomban a demokratikus reflexek, a demokratikus gondolkodás, a demokratikus döntéshozatalra vonatkozó igény. A Gezi park története számomra legalábbis azt példázza, hogy a szekuláris, demokratikus intézményekkel rendelkező köztársasági Törökország mintegy kilencven éve sikeres volt ebből a szempontból. Igényelték a társadalmi egyztetést, kivonultakk az utcákra, bátran lázadtak az egyre több neotürannikus vonássl fellépő hatalommal szemben. Mindez úgy alakult ki, hogy az oszmán-török szultanátus több évszázados despotikus uralma után kellett demokratikus értékeknek, társadalmi szolidaritásnak meghonosodnia.

Létezik egy bohém, friss, üdítően pezsgő Isztambul. A diktatorikus tendenciák ellenére ez a város él, lüktet, engen mindig lenyűgöz. Egészen elképesztő erő, lendület, kreativitás és sokoldalúság van ebben a metropoliszban.

Tény, hogy az utóbbi néhány évtized ügyes gazdaságpolitikájának sikertörténete is segíti Isztambul pezsgését, lendületét. A befektetők érdekeinek kiszolgálása sokak szerint a motorja ennek a fejlődésnek. Ez persze vitatható, a Gezi története többek között erről is szólt.

Az utóbbi néhány évtized látványos gazdasági fejlődésének legfeltűnőbb jelei a hatalmas infrastruktúrális beruházások. Ma már három hatalmas híd köti össze Isztambul európai és ázsiai felét, néhány éven belül pedig alagutakból is épp ennyi lesz az ambíciózus tervek szerint. A kontinenseket elválasztó híres Boszporusz, ez az "Isztambul-ikon", amellett, hogy egyik szimbóluma volt a két kontinensen élő város nagyságának, igencsak lassította a város életét. Már az oszmán idők utolsó évtizedeiben terveztek rá impozáns hidakat, de a válságban lévő birodalom nem tudta ezeket finanszírozni. Egészen 1973-ig a nehézkes áthajózós, kompozós átkelés volt az átjutás módja. Az első hidat 1988-ban követte a második (Győzedelmes Mehmed Szultán Hídja), majd 2016-ban a hármadik, a "világ legnagyobb függőhídjaként" felavatott Vitéz Szelim Szultán Hídja.  

Bár átadásakor is "csak" a negyedik legnagyobb híd volt a bolygón, az igazi klasszikus mégis a mintegy másfél kilométer hosszú első Boszporusz-híd. Annyira égetően szükség volt már rá, hogy a hatalmas forgalom az elég alacsony híddíjakból is néhány év alatt kitermelte a hatalmas építési költséget.

A kontinenseket összekötő kecses monstrum lázba hozza az ilyen "egyszerre két földrészen" fílingre vágyókat. Minden év októberében, az Eurázsia Futás alkalmával két lábon is élvezni lehet a hidat, gyönyörű panorámafelvételeket készítve, akár kocogás nélkül is. A hat autós sáv mellett van ugyan egy gyalogjárda, de a gyalogosforgalmat ezt az évi egy napot kivéve néhány év után megtiltották a hídon, hogy miért, nem tudom.

2005-ben egy interkontinentális teniszmeccs is zajlott a hídon. Két neves teniszező, Venus Williams és Ipek Senoglu "két kontinensen egyszerre, vagy két kontinens között" ütögette a labdát néhány percig.

Ezen a hídon még Forma-1-es romboló is  áthajtott, David Coulthard 2005-ben  átporoszkált a művön Red Bull Racing masinájával, majd mint ki jól végezte dolgát, leparkolt az európai oldalon a Dolmabahce-palota kertjében. A híddíj elmulasztásáért járó 20 eurós bírságot csapata nagyvonalúan kifizette helyette. 

Az első Boszporusz-hídhoz közeli fényűző, csilivili Dolmabahce-palota impozáns látnivaló. Ha történeti szempontból nézzük, igazából egy korszak végét szimbolizálja az épület egészének ragyogása, egy új korszak kezdetét pedig egyik szobájának szerénysége.

Ez a palota volt a hanyatló oszmán-török szultánság egyik utolsó nagy pénzszórása. Az 1850-es években I. Abdul-Medzsid szultán építtette jelentős részben külföldi hitelekből a valóban megkapó látványt nyújtó, belül minden négyzetméterén agyondíszített palotát. A dinasztiaalapító Oszmán majdnem negyven szultáni utóda közül szinte mindegyik igyekezett valamilyen monumentális építkezéssel, egy új mecsettel, szökőkutakkal, középületekkel is emlékezetessé tenni uralmát.

Abdul-Medzsidig azonban egyik szultán sem kívánt elköltözni az egészen különleges kialakítású Topkapi palotakomplexumból. Abdul-Medzsid utódai is visszakívánkoztak inkább a jól bevált Topkapiba, így a Boszporusz új ékköve néhány évtizedig szultáni lakó nélkül állt és diplomáciai célokra használták. A "semmilyen költséget nem kímélés" iskolapéldája itt egyébként egészen észvesztő.

Ezzel a határt és józan észt nem ismerő pompával áll szemben a palota 71-es szobája. Ezt a tengerre néző, szerény szobácskát használta Kemal Atatürk, a köztársaság megalapítója isztambuli tartózkodásai során. Ebben az egy szobában szimbolikusan megszüntette a szultáni idők cicomáját. A diszítések, ékszerek, smaragdok, márvány nélküli szoba lakója nem a "fényűző uralkodó, Isten árnyéka", hanem a nép fia és szolgálója. Két korszak fordulópontja egy épületben.

Atatürk, a huszadik századi, modern, köztársasági Törökország megalapítója ma is nagyon népszerű, mint azt az autcán Atatürknek beöltöző bácsi figurája is mutatja. Hatalmas formátumú politikus volt. A pesszimista elemzők szerint az általa megálmodott köztársasági demokrácia értékeit éppen most kezdi leépíteni egy hatalommániákus, erősen vitatható szándékú, belpolitikájában könyörtelenül önérdekű és hatalomféltő, külpolitikájában kétszínű vezető. A jövő titka, hogy Erdogan mit akar, megint diktatúra, tán nagyon rossz és a külföldre is nagyon veszélyes diktatúra lesz Törökországból.

Tény, hogy az erdogani időszak eleje egészen szédületes gazdasági növekedést és viszonylag mérsékelt, értelmes politizálást jelentett. Nekem mindig rejtély, illetve elég izgalmas kérdés, hogy viszonylag normális kezdés után mitől áll neki elvetni a sulykot vagy micsodát, illetve hogyan kezd el megbolondulni egy vezető (ezt az izgalmas kérdést a magyar történelem, illetve aktuálpolitika is elég gyakran felveti). Ezen kis elmélkedősdis kitérő után térjünk vissza a gazdasági szárnyalás konkrét, turisztos látványosságaihoz. Hát ott vannak az alagutak a Boszporusz alatt, egy már legalább készen van. 

Ha az utazó rajong az ilyen csalagutas élményekért, akkor a Marmaray alagúton 2013 óta menetrend szerint közlekedő vonatokon is átkelhet a nagy víz alatt. A csúcsidőben tíz percenként járó szerelvények összkapacitása óránként 75000 fő. A búbánat tudja, hogy ez miképpen jön ki, de ezt állítja a Marmaray hivatalos honlapja (www.marmaray.gov.tr). 

Két további alagút is tervben van az európai és ázsiai országrész közötti óriási forgalom lebonyolítására. Az egyik alagútban várhatóan metró is lesz, hiszen talán ez a bingó megoldás a tehermentesítésre. A zsetonbedobálós isztambuli metró megyébként egészen szuperduber jól működik a város többi részén. Extra két pontot megérdemli, hogy remek eljutási lehetőséget biztosít az Atatürk nemzetközi repülőtérről a belvárosba.

"És nálad randevúzunk egyszer talán, a Boszporusz partján, heeejejeej...", énekelte Dolly, hahaha...Egyébként nem tudom, hogy mi is annyira király abban, ha az ember hajókat fotózgat csak úgy, de engem valahogy nagyon megnyugtat.

Persze a hidak és alagutak kedvéért nem kell lemondani a hajókázásról. Isztambul igazi paradicsom azoknak, akik kedvelik az ilyen hullámszelő alkalmatosságokat. Itt aztán akadnak igazi nagy tengerjáró hajók a Márvány-tenger partján fekvő, szigetek, városok elérésére, kompok az ázsiai oldalra való átkeléshez, turistáknak való sétahajók, menetrend szerint járó vízibuszok, vízi járművekből szinte minden...

A Galata-híd egyik oszlopfőjénél, a Karaköy térnél van az egyik nagy víziutaselosztó, de a környék rakpartján végg parkolnak hajók, illetve a Galata és a Boszporusz-híd között több ponton is vannak hajóállomások. Eszményi shipspotting terület!

Ha igaz a fáma, Agatha Christie is szeretett ebben a városban csatngolni. Itt Isztambulban, a Pera Palas hotelben írta meg azt a vonatos sztorit, a Gyilkosság az Orient Expresszen címűt.

Ott alul, igen, ez egy híd alagsora :)

Az Aranyszarv-öblöt átívelő Galáta-hídnak, illetve más hidaknak is van egy "alagsori" szintje, természetesen főleg éttermek és kávézók számára, mi másra is? 

A török kávé vagy egy jó tea bizonyára minden kávézdában jól esik, bizonyára mindenkinek. Ezt a kissé giccses ülésezetű hídi beülöst (fent) lehet, hogy szabadságos kerti törpéknek készítették, hogy a giccsnél maradjunk. A hokedlis kávézó (lent) pedig egészen szürreélisan kényelmetlen, bizonyára nem ez az a bizonyos keleti kényelem... De a tea vagy a kávé bizonyára olyan jól esik, mint egy kényelmetlen otthoni konyhai hokedlin!

 Hobbitoknak is akad leülős hely Isztambulban... Esetleg lehet, hogy kikötői hajókat vizslató izgága ovisok isznak itt pihenésiből gránátalmalevet ezen a minihokedlis plázson...Isztambul a grandiózus látványosságok mellett az ilyen aprócska, kellően ranyos és mellesleg nem kicsit szürreális meglepetések városi is. "Ó, ó, ó, eldobom magam...", énelkelte Dolly, igen ő.

Shipspotting fotósfuttatók minden generációnak, úgy igazán...

Az egyszeri nyugati turisztnak talán mégis az okozza a legmeghökkenőbb meghökkenést Isztambulban, hogy egy metropolisz szívében vígan horgászik sok-sok arc a hidakról, úgy mintha valami falusi horgásztó partján lennénk.

A helyi erők elmagyarázták nekem, hogy itt igen nagy becsben áll a friss hal. Ezektől a horgászó tagoktól egészen friss, instant fogott portékát lehet vásárolni. Nagyon megy, mint minden üzlet Isztambulban.

Az alsó kép szürkületében szinte majdnem jól látszik a híd gyalogos korzós szintje, ahonnan akár alulról is beszélgetni lehet a horgászokkal, vagy etetni lehet a halakat, a teák és kávék után persze.

Ez a halas, főtt kukoricás, sült gesztenyés, pereces, gránátalmaleves, zaccos kávés dzsámbori az igazi eleven, lüktető Isztambul emberi arca, mely reggel, délben, este egyaránt üditő, ha szeretne a turiszt egy kicsit kikapcsolódni az obligát látnivalók által felidézett történelmi távlatokból.

Biztosan mindenki arra vágyik, hogy ilyen karosszékekben ücsöröghessen a parton...Ez a nekünk kicsit giccsesnek tűnő "élénkebb" dizájn több ponton és több szempontból is tetten érhető.

Spéci isztambuli látvány, a galambhadaktól körülvett lottófélét áruló nénik... Eszünkbe ne jusson egy bizonyos Hitchcock...Sok más ilyen kis egyszerű mindennapi meglepetés akad itt még. A tucatjával sorakozó remek éttermek kirakatában ülő "látványtésztát" gyúró nénik...

Ezt a sok galambot itt stílszerűen egy, de egy valami tudná elriasztani...Ha megjelenne, egy csutkán, teljes hangerővel Tarkan slágereket bömböltető háemcsé valami autón. Mert Tarkan itt valami elképesztően népszerű. Elég elmenni egy gyrososhoz és már ott fog szólni ő, vagy valamelyik utánzója. Mehet a gyors, ritmusos Sevdanin son Vurusu, vagy a lírai Isim Olmaz, esetleg az a sikidimsikürömizé, amivel mindenhol befutott a földkerekségen.

Magyar szív dobban, igen, Isztambul utcáin is futnak magyar gyártmányú Ikarus autóbuszok. a legendás 200-as család 260-as típusú helyi szóló buszai bizony igen öregek már, de itt is elnyűhetetlenek, akárcsak otthon.

Ikarus 260 Rulez. Hangos és magaspadlós, de a miénk :)

Ennél kicsit meglepőbb, de egy másik magyar buszgyártó is szállított ide buszokat. A debreceni MJT (MagyarJárműTechnika) történetesen helyi közlekedésre specifikált emeletes buszokat szállított ide, és szinte csak ide. A helyi emeletesekből Magyarországon talán 1-2 darab futkározott, ide viszont jutott egy egész flotta. Az MJT mellesleg a földkerekség egyik legismeretlenebb márkája, vágópistás kvízshowk kérdése lehetne.

Ne feledkezzünk meg ám a történeti távlatokról! Mit keressen az utazó, olyasmit, ami a múltat összeköti a jelennel? A generációk során átadott tudás, fifika, viselkedésminta tanulmányozásra kötelező a bazár. illetve mindkettő, tegyünk különbséget a fűszerbazár (az "egyiptomi bazár") és a nagy bazárváros között. A látogatást mindkettőben kötelezővé tenném  minden magyar vállalkozó, kereskedő, boltot nyitó, meg egyáltalán mindenki számára. Itt megtanulható, milyen egy igazi kereskedő, valaki, aki haszonnal szeretne, de mellesleg kedvesen dolgozni, nem bután és udvariatlanul csődbe jutni.

Az itteni vérbeli kereskedők tudják, hogy haszon nincsen áldozat nélkül. A fűszerbazár portékáit nem csupán mustrálhatjuk, hanem bőségesen kóstolgathatjuk is, így nyílván nagyobb vásár lesz. A fájintos Turkish Delight finomságokból akár több tucatnyi fajtát végigmajszolhatunk a sok száz kóstolásra kitett változat közül.

Emlékszünk Hakapeszi Makira? Minden csokit szeretett, nekem folyton ő jutott eszembe az isztambuli estéken, amikor betértem egyet a teljes Turkish Delight kínálatot újdonsült letesztelni és "vásánivalót" keresni.

A Turkish Delight eredetéről több történet is létezik, ezek az Oszmán Birodalom időszakába, azon belül is az 1700-as évekbe vezetnek. A www.turkeyforyou.com honlap (ajánlható, hasznos forrás!) egészen tárgyilagosan összefoglalja a híres-nevezetes édesség megjelenésére vonatkozó hagyományokat.

A legpontosabban adatolt variáció szerint egy Bekir Effendi nevű cukrászmester Isztambulba indult szerencsét próbálni az anatóliai hegyekben fekvő Kastamonuból és kis üzletet nyitott a mai Hamidiye utcában, a Yeni Cami, az Új Mecset közelében. A történet hitelességét erősíteni hívatott az a tény, hogy ez a konkrét épület, "Bekir üzlete" ma is megtekinthető a Hamidiye Caddesin. Bekir mester új, puhább és változatosabban ízesített édességekkel lepte meg a szultáni főváros lakóit.

A kis üzletben árult ínycsiklandó édességeknek hamar híre ment a városban és Bekir Effendi óriási üzleti sikertörténetet könyvelhetett el. Természetesen a szultán fülébe is eljutott a Turkish Delight híre, hogyan is lehetett volna másképp. Így Bekir a szultáni udvartartás kegyeibe került, édességeit a szultán is fogyasztotta és háremhölgyeit is ezekkel kényeztette.

A sztori más variációi szerint a szultán, akit ekkor éppen I.Abdülhamidnak hívtak, maga adott utasítást valami új, a háremhölgyeket elbűvölő édességek kifejlesztésére. Más, tovább bonyolított változatok szerint az udvari cukrászok is vetélkedtek azon, hogy ki készíti el az igazi bájédességet. Nos, talán mindegy is, pontosan hogyan történt, mert a bazárban nem kérdeznek történeti ismereteket ahhoz, hogy a kóstolásra kitett tán több száz ípusú és ízesítésű Turkish Delight csodát kóstolgathassuk. Nagyon megy a pisztáciás, Terence Hill sem maradna hoppon.

A kezdetben elsősorban fűszerekre és gyógyfüvekre specializálódott bazárt a történeti hagyomány szerint Turhan Hatice anyaszultánnő építtette az 1600-as években. Úgynevezett alapítványként épült az intézmény, hogy a forgalmából befolyó jövedelem egy része a mellette található Yeni Cami, azaz az Új Mecset fenntartási költségeit fedezze. A szultáni udvar tagjai által tett alapítványok bevett formái voltak a város fejlesztésének az oszmán birodalmi korban.

A fájintos édességektől kezdve a hegyekbe formált fűszereken és potenciálisan ínycsiklandó gyümölcsökön át az aszalt borzalmakig van itt szinte minden. A vérbeli kereskedés másik alapvető leckéje is laposan elsajátítható itt. A bazárosemberek a többi portékájukat is ajánlgatják, kínálgatják, javasolják, bemutatják, kóstoltatják.

Mennyire ritkán fordul elő nálunk az ilyesmi, talán más a beállítottságunk. Hirtelenjében egyetlenegy kaposvári boltot (az egyik pályaudvaron)tudnám felidézni, ahol igazi kereskedő a boltos, és ajánlja a többi portékát is, nem pusztán minél gyorsabban osztja és számolja amit a vásárló kér, oszt jó van. Szerintem valahogyan ez is hozzátartozna az árusítás tudományához. Még a balatoni sétányokon is, ahol pedig a papucsos csoszogó "sétányozósok" tényleg vígan arra várnak, hogy a csoszogás közben megszabaduljanak az összes náluk levő működő tőkétől, "hiszen nyaralunk", tehát idő és pénz is van, még itt is teljesen általános, hogy a butikosnépekből sokan erősen olyanok, mint akik igazából nem szeretnének eladni semmit.

Persze ahhoz, hogy ez jól működjön, ennyi nem elég. A kuncsaftnak kellemesen kell éreznie magát a vásárlózós helyen. Meg kell dicsérni, kell valami kedves mondat, bók, akármi, hogy ne akarjon a lehető leghamarabb szabadulni az üzletből.

A magyar postahivatalokban például, ahol gondolom a protokoll része lehet, hogy ajánlani kell a mindenféle termékeket, tehát ahol ezzel így ilyen multilogikával előírózva kísérleteznek, nos, nyilvánvaló, hogy ott miért nem megy. Ha öt, netán tíz, tizenöt, húsz percet várakoztatták az ügyfelet a kis sorszámával, az ottan már nem nagyon kívánkozik vásárolni semmi extrát. Legalábbis attól a cégtől nem, ahol őt megvárakoztatták, mert már berobban a feje, oly nyűgös. "Kellemesbe hozni", valamilyen elismerőt szólni róla, aztán ügyesen kapacitálni, valahogy így működne. Persze erre a bazárokban sem minden vásárló "vevő", de azért igen sokan igen!

Energiatea, biztosan kellene ilyen jó finom kávé helyett? Újabb kereskedős lecke, bazáros csávó biztosan elmondja, hogy mik vannak benne és azok miért eszményien szép és fontos összetevők. Legalább alkudozni akkor már illik róla.

Egy ilyen bazárban, "bedestanban" lehet ugye több száz, több ezer kis üzletecske. Mi van, ha esetleg éppen nincsen abból, amit a kuncsaft kíván? "Olyat keresek, amit éppen nem látok", ahogy az egyszeri bonyolult turiszt vásárol ugye... Nos, nyilván olyat nem mond a normális kereskedő, hogy "nincs", legfeljebb olyat, hogy "sajnos nincs" (néhai zseniális Kellér Dezső egy remek paródiát készített a "nincsező", boltozáshoz nem értő boltosokról még a hatvanas években.

Nos, de ennyi nem elég. Nem, nem küldi el a másik száz boltba. Az igazi vérbeli bazáros maga megy el abba a másik boltba, ahol tudja, hogy van abból a portékából. Ő kívánja kiszolgálni a kuncsaftot és nem küldözgeti ideoda, hanem elmegy a cuccosért. A nyilván üzletileg valamennyire versenyző arcok nem egymás ellenében élnek, hanem együtt, tudják, hogy nem lehet a másik ellen élni és hogy jó, ha a vásárló ott kapja a kiszolgálást, ahol az igény jelentkezik. Ott lesz egy kolléga, aki közben vetet vele valamit

. Nem az a cél, mint például az überbénán újradizájnolt telekomianevés üzletekben, hogy az ülőhely híján álldogálni kényszerülő vásárlótól minél gyorsabban megszabaduljanak, miután már egy órát várakoztatták mielőtt az állós pulthoz hívták(persze ekkor már ő is szabadulni akar), hanem az, hogy igenis rendesen legyen megbecsülve és rossz érzéssel ne menjen ki a boltból.  Egyszer egy hazai gyrososnál is előfordult velem, hogy éppen elfogyott a pitás csoda. Átment a szomszéd utcában elvő kollégához és hozott nekem onnan. Nos igen, így.  

További lecke. Mi történik, ha ollót szeretne valaki venni a fűszeres boltban? Attól tartok, itthon tipikusan az lenne a rakció, hogy "nem tartunk", "nem ollóbolt", "nem itt", vagy valami ilyen rossz csinovnyik szintű bunkóság. Mi a vérbeli kereskedői válasz? Mondjuk "elnézést, hogy éppen itt ilyet nem tartunk, de kóstolja meg a dinnyénket és vegyen belőle, ha ízlik, közben megnézem, kinek van a környéken ollója". Valami ilyesmi. A különbség a mindendenemkereskedő és a kereskedő között, az utóbbi eladni akar és hasznt csinálni, nem csődbe jutni. Persze ehhez lehet, hogy kell több évszázadnyi tanulás és hagyomány.

Az igazi óriásbazár azonban a Kapali Carsi, azaz Fedett Bazár névre hallgató labirintus. A nagy bazárt nyugodtan lehet bazárvárosnak nevezni. Utcái, kereszteződései, csomópontjai vannak, mint egy igazi városnak.

A Fedett Bazárt még II.Mehmed (II. Mohamed) kezdte el kialakítani az 1400-as évek második felében. Mielőtt Trapezunt ellen indult, a városban élő kereskedőknek egy biztonságus, masszív otthont tervezett. Akkor, 1460 körül 950 üzletszerűség kapott itt helyet. Aztán egy 65 utcából álló, 18 kapuval a külsővilágra nyitó negyeddé alkult a fedett terület (bedesten), melyhez aztán később a külső területeken még rengeteg nyitott árusokkal és portékákkal teli utcácska is csatlakozott.

Remek karácsonyi bevásárlási helyszín, mindenesetre izgalmasabb és egzotikusabb, mint a bevásárlóközpontos borzadályokban való tülekedős őrület itthon.

Elvben még ma is 50 őr vigyázza az áruk nyugalmát éjszaka, az este hetes zárás után, mert ez az évszázados hagyomány.

Az oszmán korban viaszgyertyákkal és olajlámpákkal világítottak, nem csoda hát, hogy az épület egyes részeiben időnként tűzvész pusztított.

Kevésbé ismert, hogy az ékszerüzletek bankféleségekként is funkcionáltak. A masszív külső falakban levő "makhzen" páncélszekrénynek is megfelelt. Nyugta és kamat ellenében pénzt, értékeket lehetett ide betenni.

Az oszmán biroalmi korban egy rabszolgák eladására használt terület is volt a bazárban.

Az oszmán-török kor történetéről és hatalmi struktúrájáról a a legtöbbet a Topkapi (Ágyúkapu) palota udvarainak és épületeinek bejárásaval tudhat meg igen sokat a história iránt érdeklődő utazó. A szultánok székhelyéül szolgáló hatalmas komplexumot II. Mehmed (II.Mohamed kezdte el építeni Konstantinápoly elfoglalása után, még a tizenötödik században. Egyes részei tehát több mint ötszáz éve épültek, más elemei viszont lehetnek kicsit frissebbek is, mint például ez a lent látható, szultáni dísztribünként is szolgáló pavilon a külső udvarban.

Miért izgalmas a Topkapi? Mert kétségtelenül az egyik legfontosabb látnivaló ahhoz, hogy majdnem 500 évet (1453-1923) megértsünk Isztambul és a törökség történetéből. Évszázadokon át, amíg isztambul az oszmán-török állam fővárosa volt, egy  szinte teljhatlmú despotának adott otthont (kivéve a rövid Dolmabahce-palotás időszakot az 1800-as évek közepén). Ez az uralkodó, a szultán az említett kor jelentős részében nem csupán munkahelyként, hanem privát háztartásának és teljes udvartartásának lakóhelyeként használta a hatalmas léptékű palotakomplexumot. Az "udvartartás" létszáma a több ezer, vagy akár több tízezer főt is elérhette. 

A komplexum több udvarból, számos épületből és pavilonból áll, puszta mérete is lenyűgöző. A "legkülső" udvar ma tulajdonképpen egy nagyszerű, kellemes sétálózós hely, a Gülhane park. A "belsőbb" udvarokba kapuk vezetnek. Konkrétan négy, kapukkal egymásba nyíló udvart vesz körül egy fal, talán így lehet némileg leegyszerűsítve elképzelni a szinte feldolgozhatatlanul gazdag élményanyagú palotaegyüttest.

A két hegyes toronnyal rendelkező Orta kapin, tehát a Középső kapun túl a szultáni felséget kivéve mindenki csak gyalogosan haladhatott. Lovon csak a szultán járhatott itt. A helyek jellege és elnevezései tanulságosak, kulisszatitkokat rejtenek.Megkereshető a Divanhane, a birodalom vezetésének tanácskozó terme, illetve az a rácsos erkély ahonnan a szultán a tanácskozók tudta nélkül hallgathatta a beszélgetést, ha éppen nem vett rajta részt.

Tanulságos a Hóhérok kútja és a Figyelmeztető kövek kompozíciója. A gyakori halálos itéletek végrehajtása után a hóhér lemosta eszközeit a forrásban, az áldozatok fejeit elrettentésül közszemlére helyezte a köveken.

A látogatók kedvence a hárem épülete, és persze nem véletlenül. A mostanában népszerű szappanoperák is tovább emelték a turisztikai érdeklődést a hely iránt, annak minden szörnyűségével és különlegességével együtt. Azért ez mégiscsak egy borzalmas hely, hiszen ezek a hölgyek rabok voltak, még akkor is, ha fontos szerephez juthattak, illetve úgymond luxusnak örvendhettek is rácsos szobáikban vagy lakosztályaikban.

Az intézmény különlegességét az jelenti, hogy a hárem valóban része volt a birodalom politikai irányításának, ha nem is a szultánok korának egészében. Kezdetben Oszmán utódai is dinasztikus házasságokat kötöttek, uralkodóházakból választottak feleséget. A tizenhatodik századtól vált általánossá, illetve szinte kizárólagossá, hogy a háremben élő rabnők feladata volt a szultáni utódok nemzése, illetve köztük a birodalom vezetését átvevő gyermek szülése és nevelése.

Ez persze felveti azt a részben igencsak jogos, de azért részben kissé romantikus gondolatot, hogy minden nagy hatalmú férfi mögött azért valamilyen női befolyás áll és a háttérből karizmatikus női személyiségek irányíthatnak. Fogalmazzunk úgy, hogy a rendszer jellege lehetővé tette ezt, hiszen a hárem és a birodalom vezetése fizikailag gyakorlatilag egymás mellett, tulajdonképpen egy helyen működött. Igen, így a helyzet izgalmas, szerintem is. A viszonyokat némileg kiszínező, a törökök körében is állati népszerű szappanoperák szerint is. De nem csak ezért van ez. Az utódjelölteket szülő rabnők az utódjelöltek (általában az elsőszülött fiúkról van szó, de lehetett bonyolult vetélkedés is)nevelésében is fontos szerepet játszhattak, akár adott esetben elkísérhették a fiút egy országrész kormányzására. Több szultáni ivadék esetén lehettek potenciális vetélkedések a szultáni posztért.

Veszélyes intrikákat és nagyszabású vérfürdőket is látott a Topkapi (I. Szelim például potenciális riválisnak tekinthető testvéreit családjaikkal együtt  gyakorlatilag kiírtatta a tizenhatodik század elején). Ez a rendszer működhetett akár hatékonyan is, de akár szülhettek a rabnők szinte degeneráltság szintjén gyenge képességű uralkodókat is, ahogyan ez időnként azért megtörtént.

A nyugati látogatókat általában egészen meghökkenti ez a rendszer, bár szerintem kevesen fogják fel ennek az egésznek a voltaképpeni iszonyatát. Ezt talán úgy lehet jobban megérteni, ha felfogja a látogató, hogy milyen hihetetlenül szigorúan merev hierarchia, rigorózusan lefektetett rendszer működött itt. A rabnőkre eunochok, heréltek vigyáztak. Köztük is volt rangsor, vezetőjük a fekete aga volt. Ők nem engedhettek más férfit a szultáni hölgyek közelébe, csak a kiválasztott orvost, vagy a partizenekarok tagjait, utóbbiakat szigorúan bekötött szemmel.

A hölgyek között a valide szultán, az éppen regnáló szultán anyja állt a  rangsor élén. A szultánnak lehettek úgymond kiemelt feleségei, aztán kedvencei (a gözdék) mindezek a hierarchiának megfelelő jogokkal, pozíciókkal, lakóhelyekkel. Persze a szultán a hárem több száz hölgyét is bűvölhette teljes létszámukban, hiszen itt ő volt az úr.

Akadnak azért itt még izgalmas helyek a háremen kívül is. Ilyen a Hadjáratok csarnoka, vagy akár a könyvtár helye. A kedvencem a  "Szellemek tanácskozóhelye", egy folyosó, amit éjjel kerülni kell, mert a szellemek oda járnak megvitatni a világ dolgait. 

A tárgyi gazdagság is szinte leírhatatlan itt. A gyöngyházberakást még "tantárgyként" is tanították errefelé, nem csoda hát egy gyöngyházberakásos diófa trónszék. Egy nyolcezer aranydukát beolvasztásával nyert aranytrónus. Ereklyék (Keresztelő Szent János!). Mohamed köpönyege, melyet I, Szelim hozatott ide a tizenhatodik század elején. Őrzése negyven apród feladata volt a szultánok korában, közülük négynek felváltva állandóan a köpönyeg mellett kellett tartózkodnia és a Koránt olvasnia.  Márványmedencék. A világ egyik legértékesebb gyémántja, kanál formájúnak is lehet látni, ezért erre utal a neve. Nem kicsi smaragdok. Egy Napóleon által ajándékozott díszes óra. Felsorolni is lehetetlen, mennyi érték van itt.

Egy mellékes, de érdekes adalék, hogy a szultánok uralkodási idejükben használt ruhadarabjait elraktározták a Topkapiban. Haláluk után lepecsételve eltették őket, ma is szépen "glédában" állnak a szultáni ruhák, mintegy emlékként az utókornak! 

A Topkapi látnivalóit leltári részletességgel írja le a legendás Panoráma útikönyvek sorozatában megjelent "Törökország" kötet. A szerző, Békési B. István rendkívül alaposan, leltárszerű pontossággal írja le minden egyes udvar, pavilon, szalon, soba látnivalóit. Ez az 1983-ban kiadott mű szerintem máig az egyik legnagyobb haszonnal forgatható nyomtatott útikalauz Isztambul történelmi látnivalóinak áttekintéséhez.

Az oszmán-törok kor másik, mindenképpen megtekintendő emléke az I. (Nagy) Szulejmán által építtetett Suleymaniye dzsámi. Itt több magyar vonatkozású ismertető táblát is találunk. Szulejmán 1549-ben, egy magyarországi hadjáratozásból való hazatérés után adott utasítást a kor egyik legnagyobb építészének, Sinannak, hogy uralmát mecset formájában is megörökítse.

Sinan szám szerint 84 mecsetet tervezett és irányította építésüket. A források szerint a Suleymaniye mecsetet tartotta mestermunkájának, tevékenysége csúcspontjának.

Állítólag az épület rejt egyfajta számmisztikát. A négy minaret azt jelképezné, hogy Szulejmán a negyedik szultán a város meghódítása, 1453 óta. A tíz erkély pedig azt jelentené, hogy a pompásnak, fenségesnek, dicsőségesnek illetve törvényhozónak, kanuninak is nevezett Nagy Szulejmán a tizedik volt a szultánok sorában.

A nagy belső ragyogás, világosság, a világos szinek kedvelése és arengeteg mellett akad itt egy pici akusztikai érdekesség is. A bő 50 méter magas, majdnem 30 méter átmérőjű kupolába a leírások szerint hatvannégy kis miniatűr kockát építettek be, hogy az jobban visszhangozzon...Inshallah. 

Számos tájékoztató tábla meséli el Szulejmán korának eseményeit, bőséges utalásokat téve a magyarországi hadjáratokra is.

Nagy Szulejmán idején, az 1500-as években "Sztambul" volt a világ egyik legforgalmasabb városa. Ezt egy olyan idegenforgalmi és történeti portálok által sulykolt igen profán adat is szemlélteti, hogy mintegy 1500 nyilvános illemhely működött szultáni székvárosban ebben a században.

Az oszmán kor építészetének másik csúcsteljesítménya a Sultanahmet dzsámi, a Kék Mecset. A bizánci idők hppodromján, az Aja Szófiával szemben épült fel az 1600-as évek elején. A bizánci idők építészeti csodájának mintegy társául vagy párhuzamaként, ellenpontjaként, mindegy hogyan is tekintünk rá, készült az oszmán idők építészeti remekműve I Ahmed szultán uralma idején, az 1600-as évek elején..

Talán a leglátványosabb különlegességet veszi észre legutoljára a turiszt, nevezetesen azt, hogy ez az egyetlen hatminaretes dzsámi Törökországban, tehát ténykleg ez a Cami No 1 (mellesleg isztambulban ezrekben mérhető a mecsetek száma, bő 3000 van belőlük). Az építtető Ahmet állítólag egy hetedik minaretet is szeretett volna, ez nem tudom, mennyire lehet igaz.

Nem véletlenül került ide, éppen az Aja Sofiával szembe. Evliya Cselebi, a kor bedekkere, a tizenhetedik századi nagy utazó, a birodalom "útikönyvírója" az utókorra hagyta azt az információt, hogy I. Ahmed szultán kifejezetten ide, kvázi az Aja Szofia párjának, vetélytársának, tükrének, vagy hogyan is lehet ezt jól mondani, álmodta meg szintén hatalmas, 43 méter magas és 24 méter átmérőjű kupolával ellátott dzsámit, ahogyan ezt már korábban említettem.

Az Evliya Cselebi által rögzített hagyomány szerint I Ahmed szultán minden pénteken maga is beállt az építők közé kubikolni, vagy valahogyan segédkezni. A jó példa persze ragadós, főleg ha egy teljhatalmú szultán adja, más magasabb rangú tótumfaktumok és sok szpáhi is vígan segédekezett néha egy kicsit kampányszerűen, már amennyiben hihetünk a Cselebi által elterjesztett hagyománynak.

Ahmed sorsa igen érdekes. Mindössze 14 éves korában lett szultán, a Kék Mecset befejezése után egy évvel, 28 évesen pedig meghal. Költészeti munkásságot is folytatott, egészen jó szerelmes verseket írt szultán létére.

A felső képen látható kissé furmányos építmény a Német szökőkút nevet viseli. Nem véletlenül, mert "császári ajándék" ez az épület. Az "Európa beteg embereének" tekintett hanyatló oszmán birodalom ügyei iránt élénk érdeklődést mutató II. Vilmos német császár ajándékozta ide erre a térre 1898-ban, bármily furcsa is legyen ez. Fekete márvány, arany mozaikok, hát nem tudom. Izgalmas társaságban volt a Hippodromon, hiszen a bizánci császárok által Egyiptomból hozatott obeliszk és egy, a Delphoi jósdából hozatott kígyós oszlop is iott furcsálkodott a téren.

Itt, a néhai bizánci Hippodromon, a két templomóriás közötti téren és környéken rengeteg időt lehet átélvezni, szerintem nem szabad sajnálni itt a hosszas szemlélődéstől az időt. Sajnos a néhai bizánci császári páholyt a Latin Császárság idején a velenceiek lerabolták, ezt itt már nem láthatjuk. Hosszabb látogatás alkalmával szerintem célszerű mindennap eljönni ide egyet ejtőzni, és sasolni, hogy talán egyszer nem elképesztően hosszú a sor, hanemcsak nagyon hosszú az Aya Szofiába való bejutáshoz.

Ha történeti ívünkben visszafelé haladunk az időben és az oszmán-török kort megelőző  századokra figyelünk, akkor a Bizánci Császárság korának számos különleges emlékét kereshetjük meg. Ezek egyik leinkább feltűnő képviselője az 1300-as években épült Galata-torony, mely bizonyára elég hamar feltűnik az Aranyszarv-öböl partján, vagy az öböl hídjain sétálgatva.

Bizánc Galata nevű városrészében genovai és velencei kereskedők is letelepedtek. Ez surlódásokhoz is vezetett, ez volt az egyik ürügye az 1203-ban kezdődött keresztes fosztogatásnak, a negyedik keresztes hadjárat martalócai velencei bíztatásra Bizánc keresztény államára támadtak. Ez volt talán a legnagyobb pusztítás, amit a város valaha átélt. Elrabolt bronzszobrok kerültek például Velencébe (később a Szent Márk katedrálisba jutottak). A keresztes hódítók Latin Császárság nevű igen rövid életű formációja következett mintegy hatvan évig. A tulajdonképpeni Bizánci Császárság immár Bizánc városa nélkül kisebb területre szorult, fővárosa Nikaia lett egészen az 1260-as évekig, amikor visszafoglalták keresztesek által elorozott területet. 

A Galata nevű városrészben épült fel a Galata-torony az 1300-as években (az alsó képeken). Itáliai telepesek a bizánci restauráció után is maradtak a városrészben. A toronyhoz fűződő legbizarrabb történet szerint egy "Cselebi", azaz "úriember", Hazarfen Ahmed Cselebi a madarak szárnyalását nézegetve maga is kedvet kapott egy kis repüléshez és testére szárnyakat erősítve elrugaskodott a toronyból. A fáma szerint sikerült neki átcsapdosnia a levegőben Isztambul ázsiai oldalára. Szívesen megnéztem volna. A torony tizenkét szintjéből ma több is látogatható, ha vendéglátóipari egységeket is sejtünk itt, jól gondoljuk.

A mintegy hatvan méter magas, kúp alakú torony igen szépen látszik mindenhonnan, így kiváló tájékozódási pont lehet. A tetejéről meg pompásan belátható a város, ezért hosszú időkön át tűzfigyelő szolgálat is működött benne.

Nem hihetetlen, hogy egy ember úgy csapkodjon át a víz felett, mint ott az a madár a felső képen? Ezt a sztorit imádják az isztambuliak és az útikönyvek is előszeretettel emlegetik. Hát nem tudom... 

"Ó, Salamon, most legyőztelek!" A fáma szerint így kiáltott fel I. Justinianus császár 537-ben, a mintegy bő 7000 négyzetméter alapterületű kolosszus, az Aya Szofia (Hagia Sophia), a Szent Bölcsesség vagy Isteni Bölcsesség temploma  átadásakor. A hagyomány szerint magáról és a vele tartó pátriárkáról úgymond "megfeledkezve" járta be először a kor legnagyobb templomát.

Nagy Konstantin fürdői, cirkuszai és más Rómát utánzó épületei a 300-as évekből, vagy a nagy Theodosius által emelt jó másfél kilométeres városfal a 400-as évekből szinte teljesen feledésbe merül, az Ayaszofia fénye annyira elhomályosítja a bizánci kor többi alkotásának emlékét.

Az a fal pedig nem volt haszontalan, Attila hunjai végül nem estek neki, hanem inkább fenyegetőleg felvonulóztak néhány kilométerre és éves ajándékot, rengeteg aranyat, tehát kvázi hadisarcot csikartak ki Bizánctól (akik bizonyára igen örültek, hogy Attila így talán békiben hagyja őket).  

A gigantikus méretű és súlyú kolosszus a bizánci idők hippodromán, a lóversenyek számára is kialakított területen kapott helyet. Az épület előtt fekvő tágas térre ma is nagy szükség van arra a praktikus célra, hogy valahogyan elférjenek a hihetetlen építészeti és vallástörténeti értékű monstrumba bebocsátást váró látogatók.

Két hosszabb isztambuli tartózkodásom alatt gakran sétáltam erre, mert nagyon kedvelem ezt a teret. Itt mindig óriási tömeget találtam, hosszú sorok tekergőznek az Aja Sofia előtt. Akad más látnivaló is, a bizánci császárok a Hippodromra hozattak például egy egyiptomi obeliszket a karnaki templomból. Ennek felállításával 32 napot bíbelődtek. 

A katedrális nem csupán méreteit, hanem alapanyagait tekintve is lenyűgöző. Afrikából, a Közel-keletről is hozatott a császár ellátmányokat, hogy a legkiválóbb minőségű márvány és sok más anyag épülhessen be a gigászi műbe. Aranykeretekbe foglalt ikonok, ezüst gyertyatartók, ezüstövekkel átfogott márványoszlopok, ezüstlemezekkel borított kapuk...Erról a pompáról szólnak a feljegyzések, bár a negyedik keresztes hadjárat megszállói 1202-1204 között a kincsek jelentős részétől sikeresen megszabadították a katedrálist (ez előtt Krisztus keresztjének egy darabját is őrizte a templom a feljegyzések szerint). A rengeteg oszlop és boltív ma is megkapó hatású.

Az Ayasofia több magyar vonatkozássl is bír. Ezek közül a legfontosabb, hogy egy falimozaikon látható egy szép Árpád-házi királylány, Piroska (Szent Piroska), Szent László királyunk és rheinfeldi Adelheid legidősebb leánya. Ez a kép maga egy csoda, mert korabeli, ismétlem, korabeli, a hölgy életében készült ábrázolás (1118-ra datálható) egy Árpád-házi királylányról, ilyen pedig nem nagyon akad máshol. Túlélése is csodálatos, mert az oszmán-török korban mecsetként funkcionáló épületben az iszlám előírások szellemében lemeszelték az emberalakok ábrázolásait.1935-ben azonban Kemal Atatürk szekuláris köztársasági rendszere vallástól független múzeumnak minősítette az Ayasofia épületét és néhány mozaikot kiszabadítottak a "takarásból".

Piroska alakját bizánci történeti munkák is megörökítették. Nem akármilyen küldetéssel érkezett Bizáncba, hiszen egy dinasztikus házasság keretében a bizánci trónra váró Komnénosz Jóannész (legyen Komnénosz János) felesége lett. 1118-ban a férj lesz a bizánci császár II. Komnénosz Jóannész néven (a dinasztia egyik kimagasló teljesítményű uralkodója volt). Valószínűleg ekkor készült a mozaik, mely az uralkodói párt a kisgyermek Alexiosz trónörökössel ábrázolja a kis Jézust kezében tartó Madonna két oldalán. Ezt a képet érdemes célzottan megkeresni a hatalmas Bölcsesség Templomában, a Hagia Sophiaban bolyongva.

Piroska görög nevet kapott a bizánci udvarban, ő lett Eiréné császárné. A szó békét jelent és a bizánci feljegyzések szerint a magyar királyi sarj valóban békeszerető, jólelkű személyisége volt a bizánci udvarnak. A leírások kiemelik, hogy ő alapította a Pantokrátor-kolostort és a hozzá tartozó betegápoló intézményt. Magyar származását soha nem tagadta meg, gyakran fogadott magyar követeket.

Mivel unokabátyja, I Kálmán (igen, Könyves Kálmán), Piroska édesapjának utóda a magyar trónon, erősen kacsingatott már a balkáni területekre és némi terjeskedős tematikában gondolkodott, így Piroska-Eiréné diplomáciai közvetítő tevékenységére is szükség lehetett, hiszen Bizánc kissé gyanakodva nézte a magyar szomszéd növekvő balkáni ambícióit. Egy névtelen bizánci életrajzíró kiemeli Piroska-Eiréné kedvességét, jámborságát és főleg szépségét. persze ezek a legfontosabbak, ha egy lányről beszélünk.

Egy másik magyar vonatkozás, hogy az Ayasofiában olyan gyertyatartók is vannak, melyeket Szulejmán szultán budai "ajándékösszeszedő" látogatásán vitt el Budáról, a Nagyboldogasszony templomból a mohácsi vészt követő szomorú időkben. 

1453 után dzsámivá alakították a hatalmas keresztény székesegyházat, karcsú minretekkel toldották meg a szinte erődszerű kolosszust. Jó ötszáz éven át muzulmán imahelyként funkcionált az épület, majd az 1930-as években, már a köztársasági korban nyilvánították múzeummá. Egy érdekes adalék, hogy nyelvi tekintetben törökajkú közösségek már az 500-as években letelepedtek Bizáncban, mert I.Justinianus jó kapcsolatokat épített ki a goktürkök államával. Nekik persze sok közük nincs az oszmán-törökökhöz, de leírtam ide, nehogy elfelejtsem.

Kívül és belül is letaglózó, nincs rá más szó, látni kell. A bizánci és az oszmán-török tradíciókat is teljes monumentalitásukban, fényükben egyesíti (annak ellenére, hogy a keresztes hordák a negyedik keresztes hadjárat idején ebben az épületben is kárt tettek 1204-ben).

Az épület alatt rejtélyes alagutak húzódnak, meg akad más izgalom is. Egy Goksel Gulensoy nevű filmes arc készített egy 50 perces filmet a templom "titkairól" és nem kevesebb, mint 11 éven át dolgozott rajta!

Az Ayasofia ma is az egyik legnagyobb templom. A sevillai katedrális megépítéséig tartotta elsőségét, de ma is csak ez a spanyolországi székesegyház, a milánói dóm, a londoni Szent Pál bazilika és a vatikáni Szent Péter-bazilika előzi meg. Belül olyan közlekedőfolyosók is vannak, ahol hordszéken vihették a császárt a lépcső nélküli emelkedőkön, mert olyan távolságok adódnak.

Az épület előtti téren óriási sor kigyózik. Lehet választani, hogy a később rövidebb sorokban reménykedő turiszt előbb az Aya Szófiával tér másik oldaláról szembesasoló, már tárgyalt Sultanahmetmecsetet, tehát a Kék Mecsetet vizslatja meg. De azok a sorok sosem lesznek rövidebbek... Azzal büszkélkednek, hogy évente mintegy három milliónyi látogató fordul meg itt (az Isztambult felkereső turisták száma elérheti akár a tíz milliót is egy évben!).

A téren zajló fennforgásban azért jó vigyázni, ne botladozzunk össze valami össze és vissza dzsesszelt szelfibotokban, mert ezekből valóságos erdő lehet itt, amikor a távol-keleti turiszthölgyek elszabadulnak.

Az isztambuliak imádják a rejtélyes "eltűnés" jelenségeket. Termszetesen az Aja Szofiához is fűződik egy ilyen történet. Midőn II. Mehmed buzgón ostromolta a vársot 1453-ban és csapatai a templom előtt álltak, egy pap néhány szent tárggyal a kezében rejtélyesen elveszett a Mennyország és a Pokol márványkapuja mellett levő kis kápolnában. Azóta sem került elő.

Mit neki Róma! Nulla mérföldköve neki is van! Az új fővárost alapító nagy Konstantin császár igencsak igyekezett az örök Róma jellemzőit Konstantináplyába is átültetni.

A negyedik század elején, tehát Nagy Konstantin városalapító lázának idejében állították fel a római Milliarium Aureumhoz, az Arany Mérföldkőhöz teljesen hasonló formájú és funkciójú nulla mérföldkövet.

A ma látható oszlop csak egy darbja a néhai mérföldkőnek. Az eredeti egésze elveszett az oszmán korban, ezt a részét egy ásatáson találták meg jó ötven évvel ezelőtt és az egész híján a régi helyére állították a részt.

A Keletrómai, majd érettebb nevén Bizánci Birodalomban a konstantinápolyi nulla mérföldkőtől mérték a különböző települések távolságát az utak mentén. Nagy Konstantin ebben is hűen másolta a római testvérelőd példáját.

Az oszloptól nem messze található a Yerebatan Sarayi, azaz az Elsüllyedt Palota bejárta. Látványos lesz, mert itt is állnak emberek bebocsátásra várva, de kívülről nem igen látszik, hogy hova. Valóban a "föld alá" kell úgymond leszállni, ez a nevezetesség ugyanis egy hatalmas, a Justinianus idejében épült víz alatti ciszterna, melynek vize évszázadokon át segítette a város vízellátását.

Még Hadrianus, a nagy utazó császár idejében kezdték elépíteni ezt a vízvezetéket a második században. Az aquaductust aztán Valens császár idején fejezték be, eért az ő vízvezetékeként utalnak rá az útikönyvek. A római mérnöki tudomány remekművét a későbbi korokban is használták, például nagy Szulejmán is végeztetett rajta felújítási munkákat az 1500-as években, hogy a város vízellátását ezzel is biztosítsa. A fotó extra látványeleme a magyar gyártmányú MJT autóbusz. A vízvezetékhez hasonlóan ez is kétszintes :)

Kis-Ázsia ókori történelméről további óriási mennyiségű információt és kincsek tárházait jelentik az isztambulban mgtekinthető régészeti gyűjtemények (a Topkapi és az Aja Szofia közvetlen közelében).

A történelmi érdeklődésű turiszt elfotózgathat itt egy napot, illetve egyet mondok kettő lesz belőle, de akár három is. A roppant gazdag hettita és asszír anyag különösen nagy kincs, de itt igazábóé mindent szépen végig kell vizslatni. Számomra a legnagyobb élmény a kádesi szerződést, a "történelem első békeszerződésekent" aposztrofált megegyezést megörökítő tábla eredetijének egy darabja.

Isztambul (Byzantion, Konsztantinopolisz, Konstantinápoly, Bizánc, Sztambul) megismerése felkeltheti az érdeklődést Törökország más izgalmas részei iránt, legyen az akár Ankara, a főváros, Thrákia Európában, vagy a belső, ázsiai területek. Hiszen Törökország nem csak Isztambul. Az alaposabb ismerkedéshez még egyszer ajánlom a néhai Panoráma sorozat jó 30-35 éves kötetét, mely nagyszerűen kiegészítheti a modern útleírásokat és hasznos forrással szolgálhat a látnivalók pontos adatolásához (Békési B. István tollából, kiadta a Panoráma 1983-ban).

Egyéb források:

www.tripadvisor.com

www.everywheretaksim.net

www.rubicon.hu

www.turkeyforyou.com

www.marmaray.gov.tr